Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)

1897-03-07 / 10. szám

lO-ik szám

G-yuIa, 1897. márczius 7-én

XXIX. évfolyam

f

Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők.

Kéziratok nőm adatnak vissza.

Előfizetési dij :

Egész évre ! 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » í Évnegyedre .1 » 25 »

Egyes szám ára 10 kr. íj

jl

@5

Társadalmi és közgazdásza,ti hetilap.

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

Felelős szerkesztő: DZ Ó H 1ST ID -A. T7" I 2D; pc*p^ u ®®s= íj ^vp «

Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyvkereskedés, hova a hirdetések es nyilt-téri közlemények küldendők.

Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban.

Nyilt-tér sora 10 kr%w

1*

A megyei közkórház hiányai.

(B—y) Békés vármegye törvény hatósága hét év előtt a tulajdonát képező közkórházat újraépítette és kibővítette, hogy az a mutatkozó betegforgalom igényeinek megfelelhessen. Az újraépítés óta elmúlt idő alatt ezen igények szerfölött megnagyobbodtak, a hasonló emberbaráti intézményeket a szenvedőknek mindig nagyobb száma keresi fel és az újabb időben sokban tökélesbült orvostudomány is megköveteli a szükséges helyiségek és segédeszközök rendelkezésre bocsátását. A mintaszerű gazdasági és orvosi igazgatás alatt álló békésmegyei közkórház vezetői mindent megtettek arra nézve, hogy a kórház a kor igényeinek és hivatásának minél inkább megfeleljen, azonban a legújabb időben a folytonos anyagi áldozatak, a gondos munka és felügyelet elégtelennek bizonyultak akkor, midőn a helyiségek a tömegesen jelentkező betegek felvételére, azok czélszerü elhelyezésére szükek és kevés számúak. Ezen régebben és mindjobban érezhető hiány, valamint az ezen hiány folytán mindig gyakrabban jelentkező rendellenességek indították a vármegye részéről az intézet vezetésére kiküldött közkórházi bizottságot, hogy az immár nagyon érezhető hiányok pótlása, a kórház megfelelő kibővítése és berendezése iránt a kezdeményező lépést megtegye. Az ügy a bizottságnak deczemberi ülésében képezte bővebb megbeszélés tárgyát, amely ülésből megbízták a kórház igazgató főorvosát, hogy részletes jelentésben sorolja fel a mutatkozó hiányokat és tegyen előterjesztést azok miként leendő pótlására nézve is.

Dr. Berkes Sándor a kórház igazgatója megbízatásának megfelelvén,' terjedelmes jelentésében markáns vonásokkal rajzolja a kórház bajait, mint a melyek halaszthatlan orvoslást igényelnek.

A jelentés, mely a közkórházi bizottságnak múlt szombati ülésén került tárgyalás alá, már önmagában méltó a bővebb ismertetésre, nem is te kintve, hogy a vármegye nagyszabású humánus intézetének tetemes anyagi áldozatokkal járó kibővítését tárgyalja. Mindenek előtt az elmebeteg osztály az — igy ir az igazgató — amelynek állapota úgy szólván tarthatatlan. Az elmebetegek elhelyezésére szolgáló épület 28 beteg számára épült, de most is 32 beteg van benne összezsúfolva. A pavilion építészeti beosztása czélszerütlennek biz)nyult, az épület a közös udvarban fekszik, ajtai és ablakai a közös kertre néznek és még a különben nyugodt elmekórosokat is zavarják a többi betegek, kik a kertben üdülés végett tartózkodnak. A tébolydának külön sétahelye nincs, az elmebetegek tehát szabad levegőre ki nem ereszthetők, nehogy a többi betegekre veszélyesekké váljanak. Az ápoló személyzet kevés és megbízhatatlan, úgy hogy az elmebajosok más betegekkel való érintkezésének meggátlása égy szólván lehetetlen és épen az igy kikerülhetlen érintkezés szolgált alkalmul több visszaélésre és okozta azt, hogy elmebeteg, ragályozás folytán más betegségbe esett. A betegeket tehát kórszobáikban kell tartani s igy meg vannak fosztva a legfontosabb gyógyító eszköztől, a szabadban való mozgástól. Éhez járul még, hogy az osztály beosztásánál fogva a betegekre való kellő felügyelet lehetetlen, a magánzárkák nehezen füthetők és nedvesek, kályhákról fülnek, mi által a kórház napról-napra ki vau téve a veszedelemnek, hogy valamelyik dühöngő szétrombolja a kályhát és felgyújtja az épületet. Az ápoló személyzet kevés és a rósz fizetési viszonyok mellett nem állhat hivatása magaslatán. Az elmebetegek száma évről évre szaporodik, pedig legtöbbször csak azokat veszik fel, kiknek vissza utasítása lehetetlen, igy is túlzsúfolt a tébolyda. E zsúfoltság főoka, hogy a közigazgatási és igazságügyi hatóságok ott helyeztetik el a gyógyíthatatlan közveszélyes betegeket, miután az országos téboly- dák is telve vannak, ezek azután kibocsáthatók közbiztonsági szempontból nem lévén, elfoglalják az esetleg gyógyítható betegek helyét is. Ezért a betegforgalom növekedése aránytalanul kicsiny az ápolási napok szaporodásához, mit azon körülmény mutat, hogy 1890-ben 44 elmebeteg ápoltatott 3994 ápolási nappal, 1896-ban ugyancsak 54 beteg, de már 8384 ápolási napon. Pedig a kórházban ápoltak száma elenyészően esekély azon 500 elmebetegbez, mit a hivatalos adatok a vármegyében jeleznek. A baj orvoslására nézve — azt

mondja az igazgató — hogy legczélszerübb volna uj tébolyda építése, de miután erre csak a nagy kertben van hely, ahol az épületet a távolság miatt a gondnokság és orvosi személyzet kellő felügyelettel ellátni kevésbbé tudná, helyes volna a jelenlegi tébolydát emeletesre építeni, mely igy a kellő helyiségeket szolgáltatván kerítéssel elzárt külön udvarral és kerttel volna körülveendő.

Halaszthatatlan feladatot képez az ápoló kérdés helyes megoldása. A jelenleg alkalmazott két ápoló azt a feladatot ellátni nem képes. Havi 22 forintért alkalmas és megbízható ápolókat kapni vajmi nehéz. A tébolydái ápolóknak írni, olvasni kell tudoiok, kellő testi erővel kell rendelkezniök, hogy a sok virrasztást kibírják, a dühöngőktől a többi betegeket, esetleg önmagukat megvédelmez izék. Igen terhes és piszkos szolgálatokat kell telje- siteniök s e mellett mindenkor ki vannak téve a komoly sérülésnek. Mulhatlan szükséges tehát az ápoló személyzet szaporítása, megfelelő jobb fizetés megállapítása és ha lehetséges afc ápolók részére megfelelő nyugdíj biztosítása.

A tébolydához hasonló bajok vannak a kórház többi osztályain is. A betegszobák száma kevés, a meglevők kicsinyek és nincsenek egymástól elleti! lönitve. Egy-egy szoba van mindegyik nembeli betegek részére a belgyógyászati és egy-egy a sebészeti osztályon. A belbetegek férfi osztályán 17, női osztályán 12 ágy van, ami nem elég. A sebészeti osztály állapota még rosszabb, itt a női pi- cziny szobában összesen osak 5 ágy van. Nehéz vagy frissen operált betegek elkülönítése lehetetlen, úgy hogy a gyógyítás tevén elért eredmények kínos fáradozás gyümölcsei. Nagvobbitani kell tehát a sebészeti osztályt s mindegyik nem részére legalább 2—2 szobát adni, hogy a sebészi értelembeu vett tiszta, operált betegok külön szobában legyenek elhelyezhetők. A belgyógyászati osztálynak is legalább még 2 szoba lenne szükséges, hogy a férfi osztályon 25—30, a női osztályon 16—20 beteg legyen elhelyezhető. Ma lehetetlen a betegeket czól- azerüen elhelyezni, minden szoba, minden ágy el van foglalva, mégis ha uj beteg jelentkezik, azt felvenni kötelesség. A bajon úgy segítenek, hogy az osztályokon el nem férő betegeket a fertőző pavil- lonban helyezik el, hol most a legkülönbözőbb nemű betegségben szenvedőket ápolnak s ha most egy tényleg fertőző kórban szenvedőt hoznak, azt is fel kell venni és ugyanott a még egyedül üres kis szobában elhelyezni. Arról, hogy typhusos, tüdő- vészes vagy orbánezos betegeket külön-külön szobában helyezzenek el, szó sem lehet. Jóllehet a fertőző pavillonban elhelyezett betegek betegségük nemé szerint külön szobában vannak elhelyezve, az elkülönítés itt itt csak látszólagos, mart 3—4 szoba nyílik egy előszobába és a legszigorúbb fegyelem sem képes megakadályozni a kevésbbé müveit betegek egymással való érintkezését. Szintúgy könnyű az érintkezés bujakóros és belbetegek között úgy a férfi, mint a női osztályon.

Az igy vázolt bajok orvos’ására dr. Berkes Sáüdor kórházi Igazgató javasolja egy uj tébolyda vagy a meglevőre emelet építését, mely külön udvarral veendő körül. Javasolja továbbá, hogy a régi- főépület jobb és balszárnya emeletre építtessék, mi által 8 uj betegszobát nyer a kórház Ez esetben a gondnoki és segédorvosi lakás a földszinten helyeztetvén el, a földszinten az utoiára nem lennének betegszobák és megszűnnék a kórház legnagyobb átka, a betegeknek a külvilággal való érintkezése. Ha uj tébolyda épül, a jelenleg e czélra szolgáló pavilion átalakítható férfi bujakóros obz- tálylyá és a nyert helyiségekben a betegek az el- különzés és az egészség követelményeinek megfelelően lesznek elhelyezhetők. Szükséges e mellett a kicsiny és tűzveszélyes konyhaépület átalakítása. Jelentéee végén az igazgató-főorvos azon azon hitének ad kifejezést, hogy a vármegye közönsége, mely a közelmúltban is készséggel áldozott első közegészségügyi intézményeinek fejlesztésére, most sem fog elzárkózni attól, hogy a kórházat humánus feladatainak teljesítésére alkalmassá tegye és pedig annál kevésbbé, mert ha most nagyobb áldozat árán, de a szükséghez képest végleg rendezi u kórház ügyeit, évről-évre ismétlődő újabb áldozatoktól szabadul meg és a mellett hosszú időre képessé lesz az intézet, hogy a legmesszebb menő igényeknek megfelelhessen és hogy a gyógyulást kereső Betegek érdekében sikerrel közre- müködhessék.

így szól kivonatosan dr. Berkes Sándor igazgató jelentése. Magunk részéről csupán annyit teszünk hozzá, hogy bár az összes bajok egymásután való felsorolása teszi oly rideggé a képet és a kórház eddig igen szép sikereket volt képes felmutatni, felednünk nem kell, hogy ez csupán a vezető személyzet megfeszített muukájának és odaadó buzgalmának eredménye. A jelentés a tények általánosan ismert volta mellett is kell hogy

Gyula és Csaba nevének eredetéről.

(Folyt, és vége.)

Pedig ez a fölfogás helyesnek látszik, amennyiben ugyanis a gyűlésre utazott családoknak akkoriban sátor-szekerekén élelmiszerekkel, főző- és ivóedényekkel, szerszámokkal, ruhákkal, fegyverekkel, szolgákkal, barmokkal stb. kellett magokat ellátniok. Képzeljünk már most csak 29—30—50 családót együvé. Bizony sokadalmat képeztek azok, olyan sokadalmat, hogy a megszállás zajos helyétől a komoly tanácskozás helyének — tehát annak, ahol háborit- lanul »szerheti: — tek — egypár futamatnyira okvetlenül távolabb kellett lennie. Hogy az a hely azután, ahol a szer-en létesült csere, vásár, a por kimenetelei fogadalom stb. esküvel és áldomással pecsételődött meg, ismét másutt, de megint csak egy pár futamatnyira volt: luxuriosusnak tetszik, pedig épen nem az, mert az áldozati szertartásnak annyi kelléke — ezók-mókja — lehetett, amikről nekünk egyáltalában fogalmunk sincs.

Szerhet szó fogalmát és keletkezését magyarázni már megpróbálván, azt jegyzem meg, hogy a szer szónak őseink nyelvében kétféle értelme volt; bizonyítják azt ezek a kifejezések: vagyonra, feleségre, búra, bajrá, zsákmányra stb.-re tett szert, vagyis: vagyont, feleséget, bút, bajt, zsákmányt kerített birtokába, hatalmába. A másik értelemben ma már csak toldalékkal — képzővel — használatos, de régentén a képző nélkül is azt jelentette; azt ugyanis, amit most a szerez, szerző, t. i. valaminek a létrehozója, megcsinálója, alkotója, tehát létrehozni, megcsinálni, alkotni, mint például a hogy a költő a verset, a dalt alkotja. A szer tehát ezen utóbbi értelem szerint azért szer, mert »vele, benne, általat, a vidéken folytatható életmód, jobban mondva a körülmények által megszabott munka, valamint a munkából származó összetartozás, közösség és egyéni jog szerint egyező vagy változó életszabályokat, tapasztalt esetekre való meg állapodásokat, az osztályban való részesülésnek a sze mélyek számához, munkaerejéhez mért nagyságát, vagyis előre kimondott ítéleteket, egyszóval a nomád életben — előttünk ismeretlen — szükséges törvényeket alkották, létesítették, szerzették őseink. Azért a szer egyenlő az alkotmány szóval is.

A szert áldomással, sőt esküvel is szokták megerősíteni az áldozati oltáron, az áldozati oltár mellett. Jobban .mondva, az áldozást magát képezte az eskü vagy áldomás, mint azt Vámbéry „A magyarok eredete11 czimü könyvében magyarázza.

Az áldozáskor megpecsételt szer annyira szent dolog volt őseink előtt, hogy azt megmásítani nem lehetett. Mennyire átment a nép vérébe a fölfogás, bizonyítja az, hogy van példa rá a legújabb korban, miszerint az áldomás ivás- sal is megpecsételt alku, daczára annak, hogy írásba foglalva nem volt, törvényszéki Ítélettel kö telezőnek ismertetett.

Az áldozást tehát, mint a legszentebb dolgot, legszentebb cselekményt, szertartások nélkül gondolni sem lehet. Ezeket a szertartásokat a hagyomány részben megismerteti előttünk. Az áldozáshoz először is alkalmas hely kellett. Rendesen folyóvizek mellett, ligetekben, tehát árnyékot adó fák közelében állították fel az oltárt, mely terméskőből, vagy legalább is földhalomból csinált, emelkedettebb hely volt, amelyre a máglyát rakták. Másodszor kellett az áldozáshoz áldozati állat. Az országos szerek áldozata hófehér mén volt, ezt krónikáink tanúsítják. Nem kell azonban azt hinni, hogy a vidéki — tehát szükebb körű — szerek áldozati állatának is hófehér ménnek kellett lenni,, mert ritkaságánál fogva annyi fehér lovat, még azt is mént, bizonyára nem szerezhettek, amennyire szükség volt volna. A vidéki szereken tehát áldoztak más állatot is, sőt búzát, kenyeret, sót, bort és saját véröket. Az áldozás lényege nem abban állt, hogy megégettek valamit a máglyán, hanem abban, hogy a

feláldozott tárgyból ettek vagy ittak és mivel az nekik kedves volt, tehát abból engesztelésül, áldás nyerés tekintetéből vagy a hódolat tanúsításául a tűzbe is szórtak valamennyit az Isten, vagy a jó és rósz szellem számára. Az áldozásnak fő kelléke volt még az is, hogy az oltárnak árokkal kellett körülvéve lennie és az egy szerben áldozóknak ezen árkon belül kellett lenniök. Bizonyítja ezt a kú- nők szava: jiehov, igeöv, mely ma szent-öv értelmezéssel bir és templomot, Isten-hazát, úrházat jelent.

Vámbéry az egy szóról özeket Írja: „Hogy egy valóban az isten, a szent fogalmával azonos, amellett helyrajzi emlék szól, t. i. a Sopronmegyé- ben levő Hegy-kő, mely 1366-ból származó oklevélben Egy-kü-nek van írva; ez németül Heiligenstein, miben heilig a magyar egy fordítása. Hogy a régi magyar egy épen úgy, mint a mai török ege, eje, istent vagy urat jelentett, az kétségen kivül igaz.“ Vámbéry aligha tudja, hogy a katholikusoknál az vigeu még Krisztus Urunkat mai napig is jelenti.

Ha már most az egy szó jelentésének bizonyítására tudós férfiaknak szabad úgynevezett helyrajzi emléket fölhozni : azt hiszem, szabad ezt nekünk is megcselekedni, akik a tudós névre való aspiratio nélkül bírunk helyrajzi emlékkel. Ez a helyrajzi emlék: a „Szeregyháza“ szó. A fö- nebbiek tudásával könnyen megmagyarázhatjuk már most ezt a szót. Szeregyháza az a templom, illetőleg az a ház, mely a szer szentségének, jobban mondva, a szer istenének háza.

Ha meggondoljuk, hogy a kereszténység minő fanatizmussal irtotta ki mindazt, amik az ősi vallásra vonatkoztak: szinte csodáljuk ama rövidlátását, melylyel az ősi vallás szent helyeit mégis emlékekkel jelölte meg. Tudjuk ugyanis, hogy a nemzetségfők szer helyén templomot és monostort épített a keresztény buzgóság. Tudjuk, hogy Pannonhalmán maga a szent király állittatá a templomot és monostort. Gyaníthatjuk tehát, hogy az Alföld egy nagy vidékének Szeregyhelyén szintén épült keresztény

templom vagyis; egyház, melytől azonban a nép nyelvében a Szer szót elválasztani minden fanatizmus daczára sem tudták a tüzet-vasat okádó királyi rendeletek.

Azt hiszem, hogy az eddig elmondottakban sikerült — amennyire föltevésekből egyáltalán lehetséges — bebizonyítanom, miszerint a Gyula, Karkó, Szerhet, Szeregyhely, vagy Szeregyháza helynevek ugyanegy időből, őseink pogány korából származnak. ,

A Gyula névnek e korból való származását bizonyítja a Karkó név elvitázhatlanul. Ha ugyanis a Karkó méltóság felügyelettel járt, sőt abban nyilvánult: akkor a Karkónak letelepülése ezen helyén az Alföldnek csak úgy bírt értelemmel, csak úgy birt jelentőséggel, ha volt a felügyeletet kik fölött gyakorolni. Akkoriban egy egy családnak nagy darab földdel kellett bírnia, amelyen t. i. számtalan marháit legeltethető. Sürü népességről tehát különösen ezen a vidéken még álmodni sem lehet. A népességnek mesterséges úton kellett össze-sokasodnia, annak a népességnek t. i, amely fölött a felügyeletet, a bíráskodást foganatosítani kellett. Ez a mesterséges úton összeterelt népség a Gyula által hivatott egybe.

Minő alkalmak parancsolták az összehívást egy-egy vidék lakosságának? Hányszor történt az évenkint? Ezekre a kérdésekre felelni biztosan ismét nem tudunk. Gyanítjuk, hogy a családfő temetése, halotti tora, fontos személyek mennyegzöje, vásár, orgyilkosság, közős veszély, kalandra indulás, zsákmánynyal való hazatérés, családi - osztály, határ megállapítása és a legfőbb lény imádása stb. voltak az összegyülekezés okai.

A gyula települési helye tehát mintegy szükségképen kívánja azt, hogy hozzá közel legyen a karkó letelepedési helye, minekutánna az egyik méltóság tisztségéből folyó cselekvésnek kiegészítő része a másik méltóság tisztségének kötelessége. A letelepülés közelségében nemcsak a szokás, hanem a fejedelem, az államfő