Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)

1897-12-12 / 51. szám

51-ik szám. M, Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető köz­lemények intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési áij: Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » Évnegyedre .1 » 25 » Egyes szám ára 10 kr. Gyula, 1897. deczember 12-én. . évfolyam. sssi Társadalmi és közgazdászat! lietila MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: IZÓIÜT 3D -A. "V I 3D. p. Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferenos háza, és könyv- kereskedés, hova a hir­detések és nyilt-téri köz­lemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. t Nyilt-tér sora 10 kr. ÍS *• Névmagyarosítás. (By.) A magyar nemzeti érzület erős- bödésének és közvetve a magyar állameszme megszilárdulásának eredménye és egyik bi- zonyitéka az idegen hangzású vezetéknevek­nek magyar nevekkel mindinkább tömege­sen való felcserélése. A múlt évben lezaj­lott millennáris ünnepély ezen ügynek is erős lendületet adott és különösen társa­dalmi téren több oldalról hatályos moz­galom indúlt meg, melynek czélja a magyar hangzású nevek terjesztése. És erre Magyarországon különösen szük­ség is van. A magyar állam polyglott volta igazolja ezt leginkább, hisz a magyarság a népességnek még most is alig haladja túl a felét. De ezek között is igen sok az idegen név, a minek oka az, hogy az eredeti ma­gyar nemzet az évezredes küzdelemben igen megfogyott, a inai magyarság nagy része már megmagyarosodott bevándorlottakból áll, kik bár eredeti faji jellegüket teljesen el­vesztették, idegen hangzású nevüket meg­tartották. Az idegen hangzású nevek soka­ságának egyik szintén számba veendő oka még, hogy a családnevek felvételének köte­lezett volta a nagy reformer : II. József csá­szár uralkodása alatt mondatott ki, kinek egységesítő törekvései mellett csakis német hangzású nevek felvétele volt lehetséges. Tagadhatatlan tény pedig, hogy vala­mely állam nemzeti jellegét a lakosság adja még és a mint e jelleg, a szerint biráltatik el, miként nyilvánul a nemzeti állam külső életében, a lakosság egyéni megkiilömbözte- tője : a név, mint legelső sorban szembeötlő külsőség, jelentékeny szereppel bir a nem­zeti jelleg nyújtásában. E szempontból ítélve, fontos és örvendetes tény a magyar nevek szaporodása és mindenki, ki idegen hangzású Devót magyarral cseréli fel, hazafias dolgot cselekszik és külsőleg is magyar hazafinak vallva magát, hozzájárul a nemzeti megerő­IJÍBC2A. Visszaemlékezések Terényi Lajosra. — A „Békés“ eredeti tárczája. — (Folytatás.) Azon sok szép lelki tulajdonságok között, amelyek Terényi Tajos egyéniségét oly végtele­nül kedvessé tevék, a legjellemzőbbek egyike volt: az ö ritka jószivüsége. Talán soha senkire nem lehetett több joggal felmondani, mint ő reá, hogy „ennek az embernek nincs epéj®.“ Bizo­nyos mértékig ideges, lobbanékony természetű volt ugyan, de ez nála igazán csak pillanatig tartott s szinte látszott rajta, hogy neki rosz- szabbul esik, jobban fáj, mint az illetőnek, ha véletlenül valakinek egy perezre is rósz érzést okozott. Temérdek olyan esetet tudnék elmon­dani, arai a fentebbi jellemzés igaz voltát bizo­nyítaná, de hiszen akkor végtelen hosszúra kel­lene nyújtanom eme visszaemlékezéseket s így csak két esetnek a felemlitésére szorítkozom. 1874. nyarán Nagyváradon voltunk, ahol 6 akkor a jogot végezte s ahol — mint mindenütt, ahol valaha megfordult — számtalan jó barátja volt. A váradi fiatalság mindig (vagy legalább abban az időben) hires volt arról a hetedhét országra szóló mulatságokról, amelyekről az otta­ni hires czigányprimás Hamza Miska tudna leg­többet beszélni. Annyi bizonyos, hogy pénzünk nagy része, minden este a czigány tányérjába vándorolt. Valami búcsú-estére indultunk, amelyre együtt mentünk: Terényi Lajos, Szlabur Oszkár, Márky Lajos és én. Útközben abban állapod­tunk meg, hogy másnap reggel együtt indulunk haza, Márky Sarkadra, mi hárman Gyulára. Nem tudom már melyikönknek támadt az az okos gon­dolata, hogy — ismerve természetünket és a Hamza Miska hegedűjének varázshatalmát — södós és nemzeti állam épületének teljes ki­építéséhez. Teljesen méltányoljuk az apáinkról örök- ött névhez való vonzalmat, a ragaszkodást ahoz a névhez, melyhez családi hagyomá­nyaink fűződnek, melynek tisztességes mun­kás életünkkel magunk is becsületet szerez­tünk; elismerjük annak a legtöbbször felho­zott ellenvetésnek igazságát is, hogy a név csak külsőség, melynek a benső érzelem adja meg az értékét, de e kifogások mind alacso­nyabb szempontból tekintik a kérdést és ott, a hol ez ellenvetéseknek jogos alapjuk van, csak a hazafiui érdem és a vele járó elisme­rés lesz nagyobb, ha az érzelmeiben, csele­kedeteiben és nyelvében magyar ember, uj nevével is tanúbizonyságot tesz magyar vol­táról. Közpályán szereplő férfiaknak köteles­sége ez első sorban, nemcsak a példaadás okából, de azért is, mert az ő működésük­höz fűződik, abban nyilvánul a nemzeti élet. Az útmutatás már megtörtént. Haberbauer János — pedig e névhez is sok becsületes munka és üdvös eredmény fűződött--a ma­gyar székesfőváros polgármesteri székét ma­gyar névvel, mint Halmos János foglalta el. Egy tudósnak ismert egyetemi tanárunk és mások segitettek neki a példaadásban és a megjelölt út bizonyára nagyszámú követőkre talál. Vármegyénkben, melynek vegyes ajkú lakossága között a magyarosodás oly örven­detesen haladt előre, nagy tere van a név­magyarosításnak. Egész községeink vannak, melyek vagy teljese 1 magyarrá lettek, vagy a melyekben a magyar szó már általánosan ismert és használt, de a hol a családnevek mind idegen, szláv vagy német eredetűek, vagy magyarból véve, idegonszerü képzéssel használtatnak. A vármegye hazafias lakos­sága alig fog idegenkedni az újítástól, csak fel kell rá hívni figyelmét és alkalmas mó­biztositsuk magunkat minden eshetőség ellen és tegyünk félre fejenként 3 forintot, hogy másnap — haza tudjunk menni, mivel a vasúton nem lehet „hozómra“ utazni. A 3 forintokat átadtuk legott Márky Lajosnak, akinek a komolyságá­ban legjobban megbíztunk s ő a 12 forintot egy üres borítékba téve, leragasztá, azon kijelen­téssel, hogy ez a pénz ránk nézve többé nem létezik. A búcsú-este persze reggelig tartott s az előre látott eredmény csakugyan azt lett, hogy mikor haza kerültünk : egyikünknek se volt egy veres krajezárja se a zsebében, nem győztük hát áldani a jó gondolatot, hogy az úti költséget asszekuráltuk. A jóízű mulatság élményeiről beszélgetve, csak úgy gyalogszerrel sétáltunk ki a vasúti állomáshoz. — ‘ A megyei kórház körül Terényi Lajos egy kissé elmaradt tőlünk, mert valami ismerősével váltott pár szót s mi addig lassan tovább men­tünk. Vagy kétszáz lépésnyire megálltunk, hogy Terényit bevárjuk, de ő már akkor egy öreg asszonynyal állt szóbeszédben. Nevetve vissza fordultunk, hogy — mint Szlabur Oszkár meg- jegyzé — lássuk, micsoda „hódításra“ tett szert Lajos s kissé csodáltuk is, hogy az egészen kö­zönséges kinézésű öreg asszonynyal az utczán szóba áll, de még jobban csodáltuk, amidőn hozzánk érve, azt mondja Márkynak : — Lajos add ki a részem! — (a maga 3 frtját értvén, a tányérozó czigányoknak ezen jól ismert mondása alatt.) — Mi az ördögnek? — hiszen már mindjárt a vasútnál leszünk, — mondja neki Márky. — Meggondoltam a dolgot, fiúk, én nem megysk haza, itt maradok még ma. Ezen aztán még jobban csodálkoztunk, jól tudván, hogy az ott maradás addig eszeágában sem volt. S addig faggattuk, mi végre nagy szemérmesen (igazán nem tudok rá helyesebb szót) igy adta okát hirtelent elhatározásának: dón támogatni a kivitelben. A feladat itt a társadalmi élet vezető egyéniségére hárul, mert a ez ól is csak társadalmi utón érhető el. Ezekhez fordult dr. Lukács György vár­megyénk főispánja, ki reprezentatív és ellon- őrző állásában is kelló tért talál tevékeny­ségére és kinek rövid itt működését is már az üdvös mozgalmak és létesítendő hasznos közintézmények előmunkálatainak egész so rozata jelzi. A kezdeményezés a logjobb helyről indult meg, hisszük, hogy a munka­társak buzgalma és hazafias népünk hozzá­járulásával sikerre is vezet. * Dr. Lukáos György főispán a névmagyarosí­tás ügyének terjesztése érdekében a következő szöveggel körlevelet intézett a törvényhatósági bi­zottság és a községi elöljáróságok tagjaihoz, vala­mint a vármegyei társadalom befolyásosabb szo- repvivőihez: „A névmagyarosítás lm/.afias ügye a leg­újabb időben, amint arról (czimnek) is tudo­mása van, örvendetes lendületet nyert. Mindinkább növekedik azok száma, kik idegen hangzású nevüket magyaros névve cserélik fel, s különösen örvendetes jelenség, tőgy olyanok is, kik n közéletben előkelő lelyet foglalnak el és kiknek nevei általánosan ismeretesek, nevüknek megmagyarositásáva szintén csatlakoznak a mozgalomhoz. Kétségtelen ugyan, hogy idegen nyelv név is takarhat hazafias magyar szivet, mint hogy a történelem tanúsága szerint nagy azon idegen nevet viselőknek a száma, a kik kiváló alakjaivá lettek a hazának, mégis nemzeti szempontból igen kívánatos, :iogy minél több magyarnak legyen novo is magyar, s ez irányban különösen azok hivat- vák a példaadásra, kik közszoropet viselnek. Meg lóvén győződve, hogy (a czim) is át van hatva ezen ügy fontosságától és noinzeti szempontból nagy horderejűtől, felkérem, hogy a névmagyarosítás hazafias ügyét összekötte­— Nézzétek ezt a szegény öreg asszonyt. Az istenadtát most eresztették ki a kórházból s engem megállított, hogy adjak tanácsot neki: mitévő tegyen, mert egy garasa sincs s haza szeretne menni Püspök-LadAnyba. Hát azt gon­doltam, (s itt biz’ belepirult), hogy cdaadotn neki a részem, én meg itt maradok, az az hogy délutánig majd csak kéritek útra valót. Nincs a világon az a szónoki ékesszólás, amely nagyobb hatást tett volna ránk, mint ezek a természetes egyszerűséggel, félig komolyan, félig tréfásan mondott szavak. Márky Lajos szó nélkül vette ki a zsebéből a leragasztott borí­tékot és kiadta belőle Terényinek a „részét*, aki a 3 irtot összegyűrve, sietett vissza a sze­gény öreg anyókához s a markába nyomva a bankókat, szinte szaladt vissza hozzánk, hogy az öregnek — a nem is álmodott nagy segítség láttára kitörő — valóságos óbégató hálálkodásai elöl meneküljön. — Már most mi is itt maradunk, — mondja Oszkár, a mindig elválhatlan jóbarát. — Nem úgy lesz az, gyerekek, — vette át erre a szót Márky Lajos, a neki oly jól állott higgadt komolysággal, — hanem hát — mivel most már nem futja a pénzből négyünknek a második osztályon: ergo megyünk mindnyájan a harmadik osztályon. — Éljen! — brávól — helyes 1 — kiáttot- tottunk mindnyájan; — s azon szerint tevénk, — sőt még heczczet csináltunk belőle, hogy szán­dékosan olyan kupéba ültünk, amelyik tele volt csirkés-kofával. Bizony, eszünkbe se jutott, hogy a nem éppen szalonképes publikum között, a másod osztályú kocsi kényelmeit megirigyeljük. A másik kis történet is — legalább ami a szereplő személyét illeti — majd nem ilyen for­ma volt. Akik Terényihez járatosak voltak : emlé­kezhetnek rá, hogy nőtlen korában, hosszú idő­kön át, az öreg Vargáné volt a takarítónője, mindenes cselédje s mint Lajos tréfásan elne­tÓ8ei révén hathatósan támogatni és elősegí­teni méltói! tassék. A végből, hogy hazafias eljárásában kel- öleg tájékozva legyen, mellékelem a név­magyarosítás szabályainak rövid összeállítá­sát és a felvételre ajánlható nevek jegyzékét. Végül megjegyzem, hogy Telkes Simon­nak, a központi névmagyarositó társaság el­nökének »Hogy magyarosítsuk a vezeték­neveket?« czirnü füzete a névmagyarosítás­sal bármily távolról is összefüggő minden lórdést kimerítően tárgyal és igy az e tekin­tetben megindítandó tevékenységnél hasznos segédeszközül kínálkozik. A füzet a Pallas irodalmi és nyomdai részvény-társaságnál je­lent meg Budapesten. Fogadja tiszteletem nyilvánítását. Gyulán, 1897. évi november hó 27-én. Dr. Lukács György, föiapén. A körlevélhez mellékelve van e felvétolre ajánlható magyar hangzású neveknek egy jegy­zéke, mely mintegy kétezer nevet foglal magában, valamint egy rövid útmutatás a névmagyarosítás körüli eljárásra vonatkozólag. Ezen szabályokból közöljük a logszükségosobb kővetkező adatokat: A névváltoztatás ongedólyezéso iránti kérvény 60 kros bélyeggel ellátva a főszolgnbirénál, illetve polgármesternél nyújtandó bo és születési, vala­mint illetőségi hizonyitványnyul szerelondö fel. Kis­korúak atyjuknak, árvák pedig a gyámhatóságnak beleegyező nyilatkozatát is osatolni kötelosok. A kérvény indokolás nélkül röviden szorkesztondö és benne a folyamodó foglalkozása éa Inkéhelyo meg­jelölendő. A név szabadon választható, azonban kívánatos, bogy a név tapintatos és holyes válasz­tásánál a nyelv törvényei, a szerénység, esthotika stb. szem előtt tartassanak. Az uj név csak a je­lenleg érvényben álló helyesírási szabályok szerint ongedélyoztotik. Az aá, eö, oh, th, te, bb, ff, y stb. betükkol való névmagyarosítás kérelmezése osak mognehoziti az elintézést. A ki nem a bolügy— miniaztorium által engodélyozett módon írja novót, vezlo: az adjutánsa, Vargánó régi hűséges öreg cselédje volt a családnak s talán egykori dajkája is Lajosnak, akiért kész lett volna ugyan a tüzbe is menni, de azért nem valami nagyon respek­tálta. Szakasztott úgy zsörtölődött mindig Lajos­sal, mint a Jókai és Vas Gereben regényeiben előforduló öreg cselédek, akiknek becsületes, ragaszkodó hűsége gyakran átcsap a konfi- dencziába. Egyszer Lajos hetekig beteg volt s mint­hogy akkor már nem otthon lakott, hanem a Paulovitz Béla házában volt csinos kis garqon lakása, édes anyja nőm lehetvén mindig beteg ágya mellett; hát természetesen az öreg Vargáné volt körülötte. Jó barátjai hűségesen látogatták: különösen Hoffmann Miska meg én, mindennaposok vol­tunk nála s ott töltöttük minden szabad időn­ket, többnyire egy-egy kis „parázs csendes* lévén a közös szórakozásunk. Egy reggel is oda megyek, rendes szokás szerint s éppen a folyosón időző Vargánétól kérdem, hogy felébredt-e már Lajos? Az öreg asszony nagyon mérges szemeket vetett rám s egy szóval sem felelt, amit ugyan fel sem vettem, gondolván, hogy talán Lajossal volt valami összekülönbözése. Alig váltottam Lajossal pár szót, az öreg is a szobában termett s fél kezét a csípőjére téve, egész harcziasan elémbe állt, e szavakkal: — Hát mit vétettem én az urfinak, hogy úgy csúffá tett ?! . . . Nekem szemem — szám elállt a csodálko­zástól, de az öreg szóhoz se hagyott jutni s ugyancsak szaporázta: — Ne is tagadja az urfi, úgy is hiába való volna, — megmondta nekem Lajos urfi, el is olvasta az egészet, az isten is megáldja érte hogy pártomat fogja, mivel hogy én nem tudok olvasni, de nem is hagyom annyiban, akárhogy lesz is. . . . Lajos akkorára már a fal felé fordult az

Next

/
Thumbnails
Contents