Békés, 1897 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1897-06-27 / 26. szám
2G-ik szám Gyula, 1897. junius 27-én XXIX. évfolyam Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap V ' i szellemi részét illető köz- < i 1 I t > i1 lemények intézendok. 1 > — i1 i* Kéziratok nőm adatnak V vissza. 1> íj Előfizetési dij : 1; J | Egész évre . 5 frt — kr. ^ \ I' Félévre ... 2 » 50 » .[ 1j Évnegyedre . 1 » 25 » 11 ír Egyes szám ára 10 kr. i; Társadalmi és közgazdászati íietila,p MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: KÓH1T 2D .A. ^7" I 2D. Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyv- kereskedés, hova a hirdetések és nyílt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr. Városi tisztnjitás. (0. Oy.) Önkormányzatunk egyik legfontosabb jogának: a tisztujitásnak gyakorlása előtt állunk. Csak napok választanak el bennünket attól, hogy akaratunk jogot biztosítson egyes polgártársainknak egy időre személyi és vagyoni viszonyaink felett való őrködésre, érdekeink szolgálatára, egyéni, társadalmi fejlődésünk előmozdítására. Felette fontos jogokkal s kötelezettségekkel terhelve választunk ki egyeseket sorainkból s ezen életérdekeinkre nézve nagy horderővel biró feladatunk teljesítésénél a közhangulatot nem zavarja a pártküzdelem zaja, nem zug az elvek, köztekintetek, személyi érdekek riadalma. Csend és nyugalom honol városunkban. Minden átalakulás a természet rendje szerint megrázkódtatással jár. Városunk kormányzatának küszöbön levő személyi átalakulása oly nyugodt, oly csendes lefolyású lesz, hogy a megrázkódtatásnak semmi jelenségét sem tünteti elénk. Miben rejlik e nyugodtság, e minden- napias egyhangúság oka? Talán a polgárosodás kiorvosolta idegeinkből azon lázt, mely eddigelé legszebb alkotmányos jogunk, a választás gyakorlásánál, mint nemzeti sajátságunk egész valónkat uralta s mely pártoskodásban, zavaros elvi és személyi hajszákban nyilvánult? Talán leélte a korát a . választási rench szer, mely oly sokszor érdemetlenül emelt és elejtett s melynek legtöbbször nem a közérdek volt az előhaladás útját megvilágító szövótneke? Talán meg vagyunk elégedve kormányzatunk rendszeres tevékenységével s megnyugvással tekintünk a jövőre, mely a múlt ösvényén halad? Talán az élet czéljaink elérésére irányuló tisztviselői működés betöltötte eddigelé mindazon vágyakat, óhajtásokat, melyeket az előhaladás követelményei elénk állítottak? Nem! Meg van bennünk az életkedv, alkotmá- nyos jogaink lázas és hangzatos gyakorlására ; s nem tekintjük a választás jogát a kor keretébe nem illőnek s nem adtuk fel a kormányzati tökólyesbülés utján való fokozatos előbaladásra igényeinket; s tudjuk, hogy a tisztviselői működés nagyobb erővel s közvetlenséggel is szolgálhatná érdekeinket, mégis az a bizonyos „nem bánomság“ tart lenyűgözve bennünket. Ez volt városunk átka a múltban, ez lesz az a jövőben is. Érezték elődeink s tudjuk igen jól mi is, hogy a fejlődésnek, az értelmi és anyagi előhaladásnak oly követelményei vannak, — melyek elől saját kárunk nélkül kitérni nem lehet, mégis kitértünk a múltban, kitérünk a jövőben — s nem láttuk meg, vagy nem akartuk meglátni azon feladatokat, melyeknek okos megoldása boldogulásunk megalapítására s biztosítására hathatott. Sokszor került kezünk ügyébe a fejlődésnek egy-egy tényezője s mi nem nyúltunk utánna, vagy észre sem vettük, s ha megláttuk is, elnéztük, hogy mások mint fogják el erőfeszitve s teszik fejlődésük alapjává. Talán keseregtünk is, látva a nekünk kínálkozott boldogulást; de nem okultunk s igy veszítettük lábaink alól a termékeny talajt, melyen felemelhettük volna anyagi és szellemi előhaladásunk szilárd épületét. Sajátságos kárhozata ez városunknak, mely olyan, mint örökletes senyvedése a testnek, léleknek. S miben rejlik ennek az oka? Abban, hogy másfél század óta városunk olyan, mint a szülőtlen gyermek, kinek felcseperedését nem a szívből, vérből eredő szeretet, hanem a mostoha kénye, kedve, vagy a véletlen esélye segíti elő. Réges-régen nagy uraink itt állítottak fel oly tűzhelyeket, honnan az áldó melegség szétterjedt s életre keltett ipart, kereskedést, tudományt, s még az is, mit mértföldekre terjedő távoli uradalmaik nyújtottak, városunkban lett a felvirágzás, jóllét emelésére felhasználva. Később — — — lehullott a mi fejünk katonája. Másfél századot meghaladó idő óta nem érezzük a szívből, vérből eredő szeretet melegét. Nem volt ki alkosson, teremtsen, ki gyermekeinek, unokáinak jobb sorsát biztosítsa. Volt olyan emberöltő, s nem is régen, mély alatt a főúri kastély udvarából nem került ki egy lélekzetre való levegő sem ; iparnak, kereskedésnek támogatására, közintézményekre nem láttunk — fájdalom — egy fillért sem kikerülni abból a palotából, melynek homlokán áldást árasztó, fénylő nap van czimerül kiakasztva. Nincs nekünk „Nap* * és Isten tudja milyen nevű korcsmákon kívül más közin- tézméuyünk, melyhez régi uraink alkotó dicsősége fűződnék, ezeket is méreg drága pénzen kellett megszereznünk, hogy ha már iskoláink nincsenek, legyen olyan helyünk, hol a jó polgár fejlődhessék. Irigykedve tekintünk sok, sok boldog városra, hol nem is valami rengeteg uradalmak' urai, népiskolák, gynmáziumok, közművelődési és közgazdasági intézetek létesítése által megvetették alapját késő nemzedékek számára is a felvirágzásnak, szellemi és anyagi boldogulásnak. Nekünk nincs semmink, minek áldása, általánosan, mindenkire egyaránt kiterjedő áldása, dúsgazdag nagy uraink áldozatkészségét hirdethetné. Voltak fejedelmi jövedelmet élvező uraink, de nincs intézményünk, mely neveiket, jóságukat fentartaná. Nincs oly erőforrásunk, melyhez, ha kimerülünk a fáradalmakban, elzarándokolhatnánk, s honnan erőt meríthetnénk a küzdelemre. Magunknak kellett mindent, de mindent teremtenünk, alkotnunk, s ki törődött velünk, ha a túlfeszített munkásság láza erőt vett rajtunk, s elvesztettük erőnket, kedvünket az alkotásoktól, s önmegadással néztünk a jövő elé, "csakhogy jelenünket elviselhetőbbé tegyük. Lapozzuk át másfél százados törtéretünk lapjait s váljon találunk-e közéletünkben oly alakra, ki városunkkal az önérdek határain túl törődött volna. A lakosság teljesen magára volt hagyva, nem igyekezett senki oly tevékenységre serkenteni, melynek következményei a messze jövőbe hatottak volna. — Áldozatokra serkentették a népet időnként sokan, de ki áldozhat, ha nincs lerakva az oltár köve, melyen az áldozat tüzét felgyújthatja. Nekünk nem voltak oly fiaink, kik a közérdeket a saját érdekeikkel való összeköttetés nélkül szolgálták volna. S lehet-e csodálni, ha nem rajongunk senkiért s nem ismerünk oly nagyságot, mely minket hódolatra indítana. S lehet-e csodálni, ha bizonyos elfásultság vesz rajtunk erőt s nem törődünk még oly dolgokkal sem, melyek ledig életérdekeinket igen közelről érintik. így vagyunk- mi mindennel. Vannak talán egyesek, kik fel-feljajdulnak, ha észreveszik, hogy városi érdekeink épületének egy-egy párkány darabja letört s vannak, kik az itt-ott mutatkozó repedéseket betömni is készek: de a tömeg, az nem érdeklődik, az hagyja a dolgokat rendes folyásukban, nemes szenvedelmek lelkét nem izgatják, nem igyekszik megérteni a kor követeiméfái Két hétről. — Előszó és bevezetés, színészet és ismét csak színészet, Somló, Ujházy, Szatyi meg Matyi, jutalomjáték jutalommal és jutalom nélkül, a főispán esete, a főjegyző esete, a többi eshetőségek, a legnagyobb aktualitás — Az ember tudvalevőleg soha sem előzi meg a történelmet, ellenben a történelem igen gyakran megelőzi az embert. Így jártam én is s mint heti krónikás kénytelen vagyok sarkantyúba kapni gyenge koszton tartott Pegazusomat, hogy utólérjem a történet folyását s igy most két hét elmaradt referádájával fogom untatni a n. é. közönséget. Kelleténél többet fogok beszélni a színészetről, de hát azt a gyengémet már bocsássák meg! Gyulán léte óta első rangú társadalmi tényezővé nőtte ki magát, amely elsején leendő távozásával pótolhatlan űrt fog maga után hagyni — még a zsebekben is. íme hát szóljon a krónika. * * * — Láttad? — Voltál Hamletben? — Szép csokrot kapott ? Kitől kapta ? Hányat kapott? Hányszor hívták ki? — Remek emberi —i Gyönyörű ember 1 — Isteni ember 1 Azt hiszem, tudják kiről akarok írni ezután a kis bevezetés után. Hát kiről másról I Persze hogy Somlóról! A kit nem látni bűn volt, a ki annyi csokrot kapott a színházban, a mennyiből kitelt volna egy szolid alapokra fektetett virágkereskedés, a kit nyolcz- szor hívogattak ki, a ki remek ember, aki gyönyörű ember, aki isteni ember s aki mindezeken kívül még. egy kicsit iró is, éppen csak annyira, hogy ő írja a legszebb drámákat Magyarországon, rakván fejére a pályakoszorukat és zsebre a pályadijakat s a ki mindezeken kívül még egy kicsit játszani is tud, éppen csak annyira, hogy tollas barrettes kostümben is, meg- fekete frakkban is megrikatja az embereket és megzavarja az asszony nép szivét a parterren is, meg a karzaton is. Vagy hogy le ne térjek az újságírói országúiról, „a pavilion terme Somló Sándor vendégfellépte alkalmával szűknek bizonyult.“ Isten bizony végtelen tisztelője vagyok Somló Sándornak s ki ne lenne, a kiben csak csirája van meg az aesthetikai érzésnek ? Szép ember is, művész is, költő is s mindenikben első kvalitás. De éppen ezért egy kissé elfogott bennünket filisztereket a szocziálisztikus érzelem a lefolyt Somló-napok alatt. Hogy is ne! Egy ember, a kinek dupla marokkal juttatott a természet mindent. Nem elég, hogy szép ember, még művész is, nem elég, hogy szép is, művész is, e mellett a költő babérai is számára nyílnak. A többi társadalmi különbségek ember müvei, mesterségesek, a hol c^ak az élet igazságtalanságai az emberi gyarlóság osztályoznak. Itt maga a természet volt igazságtalan s pazar kezekkel osztott neki tehetséget is, külsőt is, csak éppen hogy milliomos nem lett. És mi többi gyarló földi emberek, a kik részint ülve, részint állva vertük pirosra a tenyerünket, kénytelenek voltunk bevallani, hogy szép szomszédnőinknek igazuk van, midőn Somlóért lelkesülnek s igazuk van, midőn a Somló- láz hatása alatt fitymálólag tekintenek le reánk, a kik sem Hamletet, sem Rómeót, sem Odiot-t nem tudnók eljátszani, se Fra Girolamot megírni s az ábrázatunkat is eldughatjuk a sutba az övé mellett. Legfeljebb avval vigasztalódhatunk, hogy nekünk van bajuszunk. Ez pedig gyenge vigasztalás, Iegkülönösen azoknak, a kiknek hirtelen természetű feleségük van. Lám, Somló még ekkor is jobban járna 1 * * * Sajnálom, hogy Somlóra elhasználtam ösz- szes dugaszban tartott jelzőimet és dicsériádái- mat, mert most nem tudom mit csináljak a másik hírneves vendéggel Ujházyval, aki később lépett föl Somlónál, akkor, mikor már Somló kimerítette a publikumot. Nem állítom párhuzamba a művészetüket és nem dicsérem agyon Ujházyt, de annyit konstatálnom kell, hogy a publikum nem bánt elég méltányosan a nagy müvészszel s remek alakításait csak az a bizonyos középszámu publikum élvezte, a melyet jóakaratu színi referensek kicsiny, de distingváltnak szoktak jelezni. Hja! de hát hiába, az öreg Ujházy már csak művész, aki nem excellál férfi szépségével, s azért hogy valaki művész még nem kívánhatja, hogy megnézzék. Az már más, ha valaki még Somló is. Szerencse, hogy az öreg ur még Pestig elfelejtette a vasúti kocsiban az apprehenziót, különben lefestett volna bennünket gyulaiakat odafent úgy, hogy sohse kapnánk vendégsze- replöt Gyulára. Mert az öreg ur apprehendált először azért, mert nem várta senki a vonatnál, másodszor, mert egy gyulai úri ember sem igyekezett vele érintkezésbe jutni, harmadszor és főleg, mert nem tudott művészetével telt házat csinálni Gyulán. Hiába, a nagy művészek érzékenyek és aprehensiv természetűek, kivéve Nyilassy Matyit, aki a legnagyobh bohém Kárpátoktól Adriáig, s aki a héten szintén lejött hozzánk gyulaiakhoz Szatyi barátját kirántani a hinárból. Mert ha Szatyival is megesik az a pech, ami Huberrel, úgy alighanem hasznát vette volna annak az üres váltónak, a mit egy lapos bugyellárisban felnyujtottak neki. Szerencsére egyéb is volt a bugyellárisban s igy Szatyinak nem kellett igénybe venni a Matyi aláírását, a [ki pedig kijelentette, hogy aláír ő akár 75 forintos váltót is — csak adjanak rá. így aztán csak a bugyelláris másik mellékletét használták el egészséggel — azt, a melyik üvegben volt. A zsúfolt házakat megbőjtölni Buber karnagynak jutott a malheur, a kinek jutalomjátékán kongott a ház az ürességtől. Vigasztalásul szolgálhat a derék karmesternek, hogy nem az elismerés hiánya okozta a közönséghiányt, hanem a publikum kimerültsége s az a hallatlan pech, hogy a polgárista majális is erre a napra esett s a publikum ki nem merült része a városerdőben tánczolt és értekezett az erdő szunyogaival Hoffmann meséi helyett. * * * Hogy rósz viczczek a Somló-napok alatt is termettek, az bizonyos. Például a direktorra ráfogták, hogy „Romeo és Juliá*-ban gyenge erkélyt csináltatott s azért kellett a molett Makó Aida helyett a társulat leglégiesebb termetű színésznőjének, Várfalvy Annának Júliát játszani. Várfalvy meg lefózte a publikumot és naiva létére csak azért is jó Julia volt. Persze, hogy ő rá meg ráfogták, hogy beleszeretett Somlóba, azért tud játszani. Voltak, a kik a „Szegény ifjúdnál határozottan látták, hogy Somlót Várfalvy olyan tüzesen csókolta meg, hogy vérzett a helye. Tudósitónk erre nézve meginterwievolta a színi köröket és azt a felvilágosítást kapta, hogy a kis Várfalvy nem szerelmes, csak erősen használta a — festéket, az erkély megbirta volná Makót, de Makó nem bírta a Júliát készületlenül egy nap alatt betanulni, Nagyfalussy Juliska pedig Pesten tanulmányozta a Tt'ilbyt jés vett hozzá való papucsot. * • * Lapunk mai szämäbioz fél iv melléklet van csatolva.
