Békés, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1886-04-25 / 17. szám

dolog az a platonikus szerelem. Az eszme mindig szebb a tettnél és erősebb is, mert az első szüli a másodikat. Mikor a tündérnek csak szavát akarjuk hallani, csak közelében akarunk lélekzetet venni és szenvedélyünk elég szerény és szolid, hogy beéri a tekintet, a hang és a mozdulat sovány kosztjával.

Csakhogy kár, hogy ezek a szerelmesek nem maradnak meg e sovány koszt mellett. Sok ravaszság van a társalgásukban is. Nem bízom én azokban az ártatlan párbeszédekben, hol csak közömbös feleleteket adnak, legfeljebb olykor valamit sejtetnek, mit nem akarunk szavakban tisztán kifejezni. Tanácsolom a mamáknak, vigyázzanak ama naiv, ártatlan pásztorperczekre,. hol a tekintetek és pillantások egymást kerülik, majd ismét egymást keresik és jóllehet, a száj üres szavakat hangoztat, a villogó szemek annál beszédesebbek és annálinkább értik meg egymást. A szerelmet szóval sem. említik, sőt a társalgásban nyoma sincs ama könnyed és sima ga- lantériának, mely most már mint aféle harmadrangú és rendű sik majdnem minden sa- lonban dívik; csak távozáskor egy virágot nyújtanak át, ami ugyan semmi és mégis oly édes. Hisz a szerelem legjobb, legbüvösebb része ép ezekben az andantékban, ezekben a néma kezdetekben rejlik.

De minek is beszélnének ők a szerelem ebben a stádiumában. Ilyenkor már annyira szeretik egymást, hogy époly felesleges azt egymásnak bevallani, mint azt eltagadni. Csak szegezzék a földre szemeiket és hallgatásukkal mondják el első szerelmi vallomásukat. Üljenek némán egymás mellett, igy jobban érthetik meg szívük szózatát, mint ékesen hangzó szavakban. És ezt a néma csendet csak akkor törjék meg, ha perlekedni akar nak, ekkor tessék elhinni, ekkor nyilik legközelebb és legbiztosabb kilátás a csókolód- záshoz.

Már pedig a csókolódzás egy kissé komolyabb dolog. Ne csináljanak olyan fanyar arczot, csak komolynak mondtam a dolgot, nem pedig veszedelmesnek. Mert ha a csókok daczára nem tudnának egymásé lenni, vigasztalódjanak azzal, hogy a szerelem olya11 kedélyállapot, a mely inkább magunktól függ, mint a tündértől, illetve a hőstől. Ha Juczit nem láttuk volna, Katit láttuk és imádtuk volna. Kivéve persze azt az egy esetet, melyet minden szerolmes magára vonatkoztat, t. i. ha az imádott nem szebb, nem jobb, nem szellemesebb a világ többi leányainál. Ez azután csakugyan nagyon komoly dolog : ilyenkor nincs más hátra, mint a golyó vagy pedig a gyufaoldat.

Lássák kérem, tudok én jobbnál-jobb tanácsokat adni, de jól tudom, hogy azért mégis mindegyikük a maga feje után jár. Minden leánynak és férfinak meg vannak a maga tapasztalatai, a gavallérokról illetve, a tündérekről, és bizony nem hallgat senkire. Magam sem volnék külömb. Azt mondanám, magam szeretem kedvesemet, nem pedig a tárczairó ur, én tudom mit ér az, a mire vágyom, én tudom mit adnék érette. Lehet, hogy ön előtt érdektelen, de nékem maga az élet. Minden embernek megvan a maga ambicziója és azért az életet is odaadja.

Vagy hallgatni, vagy olyannal visszavágni, mi felér a hallgatással. Biz én nem tudnék erre semmit sem válaszolni.

II.

Nem akarok minden átmenet nélkül átcsapni a másik végletbe és a platonikus szerelmesekről egyenesen a gyakorlati szerelmesekre áttérni. Vegyük kissé közbe az igazi szerelmeseket.

Érzem előre, hogy irói ihletem nem fog emelkedhetni a tárgy magaslatára. Könnyebb ezekkel a szerelmesekkel érezni, mint rólok imi.

Ha valamely beszélyben, vagy regényben, szóval, ha az irodalomban egy igazi typust akarnak rajzolni, úgy több hasonló karakter sajátságait szokás megfigyelni és igy vagyunk csak képesek azt rajzolni. Az életben is talán két nőre, vagy két férfira van szükség, ha egy igazi szerelmest akarunk teremteni. Az egyik lelkűnknek eszménye lehet, és mégis szerethetjük azt, kiről érzékeink álmodnak.

Mert, mi tűrés-tagadás, lelkünk eszményét, talán még akkor is, ha valóságos Minerva, csak úgy szeretjük igazán, ha az egyúttal csinos is. Úgy hiszem, nem árulok el titkot, ha megmondom, hogy első sorban az a parányi szépség az, miért a férfiak érdeklődnek a nőben. A nő szépsége köszörüli a szem

üveget, melyen keresztül a körülményeket és az egyéniséget megítélj ük. Tudják ezt a nők is jól, mert képesek egymásnak mindent megbocsátani, kivéve a szépséget.

Csakhogy a szépség sem tart örökké !

így például, ki szépség kedvéért belésze- ret valakibe, vagy egy gyönyörű arcz kedvéért házasodik, lejártnak tekinti a kötelezettség őt illető részét, mihelyt a nő megszűnik megfelelni a magáénak. Az ily férfi szerelme nem éli túl a neje szépségét, hacsak a nő nem talált időt és módot egyéb tulajdonságai által a férfi lelki ideáljává lenni.

De csevegés közben egészen megfeled- keiem, hogy egy igazi szerelmest kell bemutatnom. Nehogy egyoldalúnak mondjon, ezúttal nőt választok. Először találkozik egy igazán fenkölt szellemű férfiúval. Egy egész uj világ tárul fel előtte, egy uj élet, melyben egészen máskép figyel, érez és gondolkozik. — Szelleme és jó nevelése fogékonynyá teszik arra, hogy a fiatal ember nemes gondolkozását, szavainak szellemét átérezze és méltányolja. Hozzájárul a nő részéről még az a képzelet is, mely minden szerelmesben (az elragadtatás bármilyen lépcsőzetén álljon is,) megvan, hogy azt hiszi, hogy a szeretett férfi mindent, a mit mond, azt úgy mondja és oly kifejezéssel, mint kívüle senki sem. Az ily szerelmesek néhány nap alatt próbára teszik egymást és ösztön- szeiüleg felismerik, hogy lelkeik, hogy kedélyeik azokból valók, melyeknek apaszthatlan gazdagsága és elégedettsége mindig uj élvezeteket helyez kilátásba. Egy nap nem hasonlít a másikhoz, szerelmük mindinkább nagyobbodik, mert igazi, valódi szerelem. A szerelem egész naivitásában, végtelen csevegéseivel, megszakított themáival és mondataival, hosszú, édes hallgatásával, keleti nyugalmával és egész lángjával.

Úgy képzelem, hogy ilyennek kellene lenni az igazi szerelemnek. Szinte jól érzem magamat asszonyom, midőn ezeket leirom. De minthogy meg van irva, hogy semmi sem tartós e földön a múlandóságon kivül, a jól érzés csak néhány perczig tartott.

Mert most rágom a tollat, midőn a gyakorlati szerelmesekről kellene beszélnem. Vannak dolgok, a miket nem szabad mondani, a világ követ dobna arra, ki véleményét ily czinikus módon merné nyilvánítani.

Hallottam egy festőről, a nevét elfelejtettem, hogy nagy mértékben értett ahhoz a művészethez, hegy minden iránt, mit festett, az érdeket felköltse. Festésének modora nagyobb mértékben járult ehez, mint ecsetje. Üres kamrát fest, csak egy lapát, vagy seprő van az egyik sarkában. Össze kell rezzenned, ha akarja, azt kell hinned, hogy ez a seprő valamely gyilkosság palástolására szolgál és hogy vérbe van mártva. Ecsetjében meg volt az, a mi meg volt Paganini nyirettyűjében, bizonyos magnetikusan nyilvánuló erő. Ezzel a megható zsenivel kellene bírnia, az ecsetnek e sikjét át kellene ültetni az irályba annak, ki a gyakorlati szerelmesekről úgy akarna Írni, hogy az egyúttal olvasható is legyen.

A gyakorlati szerelmeseknek az inasát, a szobáját, festményeit, bútorzatát kellene csak leírni, persze nagy ügyességgel, úgy, hogy a többi magától értetődnék.

A nőnek társaságáról, ruhájáról, neveléséről, modoráról, csecsebecséiről kellene csak megemlékezni, és ez azután megmondana mindent. A nő által kifejtett fényűzés apróságait kell csak megfigyelnünk, ha lelkében és szivében olvasni akarunk.

A divatos nő csecsebecsei között, az udvarló foglalhat első sorban helyet. És az udvarló, az rendesen fiatalabb, mint a szép asz- szony. Az ilyen udvarló nem férfi többé a szerelmes asszony szemében, hanem egy bizonyos mennyisége és minősége az élvezetnek, talán csakúgy mint az ember, ki a törvénykezés kezeibe kerül, nem ember, hanem inkább egy jogi kérdés, vagy a statistikában sem több, sem kevesebb puszta számnál. És ezek a nők rendesen hízelegnek az imádójuknak és a mi természetes, el is rontják. Azzal kezdik, hogy gyengeségeit és hibáit kutatják és kitalálják. Oda viszik a férfiakat, hogy szellemük kaczérrá válik, hogy legjobb idejüket a tükör előtt töltik, hol különféle állásokban próbálgatják daliás alakúkat, hogy a helyett, hogy tisztességesen beszélgetnének, nevetséges módon szavallnak. Szóval, mindég a hatással foglalkoznak, melyet előidézni kell.

De ezek azután nem férfiak, ezek inkább a női kaczérság teremtései.

Ilyen esetekben mindég fatalista vagyok

és azt mondom, hogy a bárány a mészáros részére van teremtve. Ha ugyan a férfiakat bárányoknak lehet nevezni. A dolog végre is többnyire úgy történik, a mint ők akarják; ki nem álmodik huszonkét-huszonöt éves korában arról, hogy legyen neki egy férjes nő szeretője. Hisz ez oly hízelgő és alkalmas. Az egyetlen, amire nem gondol az ember, az, hogy az ilyen nő bírásáért ezer szégyenletes dologgal kell vezekelnie. Hazudni és csalni, és az isten tudja még mi mindent. A nős emberek sose irigyeljék ezeknek az embereknek a sorsát, mert ezek nemcsak a házasság, de egyúttal a nőtlenség minden kellemetlenségeiben részesülnek, anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik békés előnyeit élvezhetnék.

Mert ugyancsak nehéz dolog az ilyen nő karmaiból idejekorán menekülni. Egy ilyen erélyes nő hatalma egy gyenge férfi felett, szilárd és tartós. Nem szükséges, hogy a nő fiatal és szép legyen, csak a titkát kell ismernie, hogy kell a férfiakat fékben tartani és felettük uralkodni. Ilyenkor a férfiú — nem szívesen mondom, hogy szerelmes, — képes elhitetni önmagával, hogy csakugyan ezt a nőt szereti mindennél jobban a világon, mert azt érti, hogy kell a szenvedélyeit mozgásba hozni és szilaj ösztöneit kénye szerint kormányozni.

Hogy milyen ravasz tud az ilyen nő lenni, arra szolgálok önnek egy példával. A példa tárgya ezúttal nem az udvarló, hanem maga a férj. Ez a férj, még pedig szép asszony férje, csúnya volt, mint Quasimodo, de a mellett ravasz és okos. Az pedig sose jó, ha szép asszony férje okos, roppantul emeli ily szép asszony társadalmi előnyeit és értékét, ha a férje ostoba. De ez okos, ravasz férj, jóllehet nékie könnyebb lett volna száz bolhát őriznie, a felesége galanteriái daczára boldognak érezte magát. Nem jöhettem a titok nyomára, mig egyszer csak a férj elpanaszolja, hogy boldogságának egén csak egy felhő van. A felesége rettenetesen féltékeny. Tisztán láttam: ez volt az altató szer. A nő a maga fegyverével ütötte vissza a támadást. Azt hittem, hogy ha a féltékenység egyszer felébredt, se mákonynyal, se kelet minden áltató szereivel nem lehet lecsillapítani vagy pedig meggyógyítani. És lássa kérem, ez az egyszerű asszony — mert igen egyszerű asz- szony volt — értette a módját. A féltékenységet, a féltékenységgel altatta el.

A fiziológia háladatos munkát vállalna magára, ha ezeknek a modern szerelmes asz- szonyok szerelmének részletes elemeit kutatná. Miben van, miből áll a történetük és fejlődésük, éveikben vagy szereplési vágyukban, természetükben vagy a ferde társadalmi viszonyokban és divatos erkölcsökben. Mert az tény, hogy egy huszonnyolez éves asszony szive egész más, mint egy tizennyolez évesé, épugy, mint egy negyven évesé más, mint egy fiatal harmincz évesé. Különböző évszakok vannak egy asszony életében, és minden időszak egy egész uj asszonyt teremt.

Csak egyet említek fel. Bizonyos korig, mondjuk huszonnyolez éves korukig a nők, ruházatuknál első sorban tisztán a ruhára, a gúnyázásra gondolnak. Azontúl — mértéke aj nő hiúságával függ össze — toilettükben fényt és ékességet keresnek, csábokat és fegyvereket teremtenek, bájt és ifjúságot kölcsönöznek belőle, tanulmány tárgyává tesznek minden egyes redőt, csecsebecséiknek, virágaiknak, a ruha színének minden hatását; szóval, a természettől, áttérnek a művészetre.

Hogy miből áll egy szép szerelmes asszony művészete? Hogy jóllehet keresztlevele a har- minezöt évet mutatja, a salonokban, a színházban, a bálokban annyi évet sejtett, a mennyit jónak és tanácsosnak lát. Képes egy fiatal emberrel könnyeket hullatni, az első fél órában, keserűket mint egy anya, a második fél órában részvevőket, mint egy testvér, és a következő órákban olyan édeseket, mint egy szerető. Én ugyan nem analisáltam a könnyeket, hanem ilyeneknek képzelem. A szerelmes helyzet minden árnyalatába beletalálja magát, a grisetszerü odaadást ép oly ügyesen tudja mutatni, mint a főúri büszke szerénységet. Mert az utóbbira gyakran szintén nagy szükség van, különösen ha egy régi szivhódi- tót egy ujjal felcserélne. Szóval ismeri a társas élet erős és gyenge oldalait és ha csak egy kissé ügyes, nem enged semmiféle szerelmesnek olyan előnyöket maga felett, me* lyek esetleg kompromitálhatnák. Érti a művészetet, hogyan kell örvényt maga és a megunt között felállítani, hogy kell egy tiszteletre méltó tekintettel lehűteni és mindent megtagadni. A mily nehezen a férfi egy megunt szerelmes nőtől tud szabadulni, ép oly könynyen rázza le a nő megunt szerelmeseit. Sőt erkölcsi okokat is talál a szakadás mentségére. Mi is volt az ő nagy szerelmük! Egy kis hiúság a férfi részéről, ép annyi könnyelműség a nő részéről. Ha csak mentség kell, az van elég és .ez mindig több, mint a mennyi kell. Hiszen férjhez is nem azért ment, hogy barátjának és élettársának tekintse azt az embert, hanem olyan toldalék gyanánt, mely nélkül egy nőnek sincs a mai társadalomban elfogadható és szabatosan körülirt állása. Mit tehet ő róla, hogy a con- vsnienciának más törvényei vannak, mint a szerelemnek.

Haragos pillantása azt mondja asszonyom, hogy másnemű szerelmesekről is beszéljek önnek. Jól van asszonyom, itt van Potifárné, ki a szép Józsefbe volt szerelmes és mégis ellent tudott állni a csábok- nak. Itt van továbbá a hős Cornelia, ki meg is ölte magát bánatában. Higyje el asszonyom, az elcsábított nő mind egyforma, csak a magatartás más. Ha Cornelia nem szeretett volna, akkor az a zsarnok az ajtón repül ki vagy az ablakon, és nem magát öli meg Cornelia, hanem azt a bitangot. Potifárné ügyesebben csinálta a dolgot: ebben van a különbség.

Itt vannak továbbá a nemes szerolme- sek, kik a szerelemben még a bűntől is megtisztultak. Hisz ön olvasta Manón Lescaut Marion Delorme, és a szerencsétlen Gauthier Margit szép történeteit, s reményiem, épült is rajtuk. Ezek a szerelmesek mind szent szüzeknek képzelték magukat, ők sokat szerettek és szenvedtek : legyen nekik megbocsátva.

Az önzetlen szerelmesek egy példáját, egy nemes typusát bámulhatunk Lecouvreur Adriennében. Ez a Legouvé kitünően ismerhette a nőket, az igazi szerelmes nőket. Azt hiszi szegény Adrienne, hogy szeretője megcsalta és ezen keserűségében legnagyobb élvezet gyanánt fogadja, hogy becsaphatja a szeretőjéért az ékszereit. De azért az az istentelen szász herczeg mégis visszatér a gőgös herczegnőhöz, ki elfogatta és elzáratta.

A sors igazságtalan, ez a bökkenő asz- szonyom. Nagyon rosszul osztja ki a szerepeket, nem azokkal játszatja a szerelmeseket. kik valóban szerelmesek, vagy pedig arra érdemesek. Ne higyje kérem, hogy keserűség szól belőlem, én már beletörődtem a rósz, igazságtalan szereposztásba. Statista vagyok és maradok. Vigasztalódom : nem volna jó, ha minden arany volna, apró pénzre is van szükség a forgalomban.

A. hétről.

(A nagy hét. A romába vezető utak. Egy önkénytes és egy önkénytelen öngyilkos.)

A nagyhétről nagy czikket kellene irni telve nagy eszmékkel, s fenséges gondolatokkal, de két okom van rá ezt nem cselekedni, az egyik az, hogy attól tartok nem olvasná el senki (s ez még a kisebb baj volna,) a másik ok az annyira alapos, hogy ezt meg azért nem mondom meg, mert attól tartok, hogy eltalálnák hinni,) megmaradok hát a hétköznapi szokásaim mellett s gyártom a rósz viczczeket elevenek és holtak felett.

De be kell vallanom, hogy ez is nagy fejtörést okoz, mert nem igen van miről elmélkedni, nem történt az egész héten semmi, minden ember templomba járt, az pedig tudvalevő dolog, hogy a ki templomba jár, azzal nem történik semmi, (legfeljebb a lamentatió utáni tarokkban elveszti a pénzét-)

Az egyházi szertartásokról irni, már a papok miatt sem merek, mert még is elevenen nem szeretnék a pokolba jutni; de azt.még sem állhatom meg, hogy eine mondjam, a mit a lamenta- tióról hallottam.

A lamentatió tudvalevőleg nem az egyháznál jött először szokásba, hanem a házas embereknél s orré való tekintettel valamelyik pápa, mikor szabályozta a lamentatiók tartását s az azokra való kőtelező megjelenést, erre vonatkozó ismeretes bullájának végén a következő sorok olvashatók : a lamentatiók látogatásának kötelezettsége alól kivétetnek a házas emberek, hallván azok odahaza amúgy is elég lamentatiót.

Ebhez a bölcs intézkedéshez nincs mit tenni, világos ebből, hogy a házas embereknek mindég nagyhetök van, s hogy ennek az intézkedésnek indokolására a tapasztalatokat az illető pápa hon- nét szerezte, azt csiklandós lenne kutatni.