Békés, 1885 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1885-03-01 / 9. szám
O-ik szám Gyula, 1885. márczius 1-én IV. évfolyam f-----------------1 Sz erkesztőség: Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési dij: Egész évre..........5 frt — kr Fé lévre .................2 „50 „ Év negyedre .... 1 „ 25 Egyes szám ára 10 ^ ________ 25 » kr. J POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP, MEGJELENIK MINDEN VASARNAP. r 1 Kiadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílttéri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. L Nyilttér tora 10 kr. J Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Dorottya utcza 6. sz. a.; Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 11 sz. a.; Lang Lipót Dorottya utcza 8. sz. a.; — Bécsben: Oppelik A., Schalek Henrik, Moose Rudolf és Dukes M. hirdetési irodáiban, a szokott előnyős árakon. Az uj ipartörvény és az építő mesterségek. i. Lapunk múlt évi november hó 9-ki számában egész terjedelmében közöltük a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszternek az uj ipartörvény 10-ik §-a alapján kibocsátott körrendeletét, amely- lyel a törvényben gyökerező felhatalmazásból kifolyólag az épitő mesterségeket s illetőleg ama feltételeket, amelyek alapján a jövőben az építőmesteri, kőműves- mesteri, ácsmesteri és kőfaragóm esteri iparengedélyek függővé tétetnek — szabályozza. Már akkor utaltunk ama rendkívüli nehézmónyekre, rázkódásokra, sőt — városunk különleges helyzetét tekintve, bátran mondhatjuk azt is, hogy — szoczialis veszélyekre, amelyek eme szabályzatnak rögtöni és merev végrehajtásából felmerülnének ; ugyanekkor jeleztük azt is, hogy a körrendelettel tüzetesen fogunk foglalkozni akkor, amidőn a miniszteri intézkedés az általunk előre jelzett bajokat mintegy felszínre fogja vetni. A tavaszi langy fuvalom felszínre is vetette; az építkezések —• habár a szűk. anyagi viszonyokat tekintve korán sem oly mérvben mint más években — tényleg megkezdődtek, s a gyulai kőművese-, két és ácsokat elvállalt munkájuk közepette ama, eddig nem is sejdített meglepetés éri, hogy hatóságilag megidéztetnek, s csaknem mindenikével szemben konsta- táltatván, miszerint sem a régi, sem az uj ipaitörvény alapján iparengedélylyel nem birnak, a vállalattól s illetőleg munkától az első fokú iparhatóság részéről most ideiglenesen csak eltiltatnak, de ezen feA legszebb királynő. — A rózsa a mondóban és történetben. — Ha megkérdenék a száz szirmú rózsát, mióta uralkodik a világok fölött, válaszul évezredek titkait lehelné felénk, mert ő maga sem tudja, mikor született; hisz osztozik az örök ifjuságbau és szépségben az istennővel, akinek szentelve lön, Aphroditével (Vénus), Eros (Amor) szép anyjával, ki, midőn fölmerült a tenger habjaiból, elragadtatással tekintettek reá az istenek és nektárt csepegtettek le reá, hogy tisztára mossák a habtól : a nektár összevegyült a habbal és ebből támadt a rózsa. A rózsa hatalma mint királynőé korlátlan, trónja a legrégibb és legszilárdabb mindazok közt, melyek valaha s nép szivében fel- állittattak s fensége el van ismerve mindenha s mindenütt, mindenki által. A rózsa, igy beszélték a régiek, kezdetben fehér és szagtalan volt, de Aphrodite egykor a megsérült Adonis segélyére sietve, egy bozótba jutott s lábát egy rózsatüske fel- hasitotta, a kiomlott vér ekkor pirossá festette a rózsát s pompás illatot kölcsönzött neki s azért k,ente be Aphrodite Hektor holttestét, miután az Achilessel folytatott párviadalban elesett, rózsa-olajjal. Rózsát vittek a hazatérő győző elébe s rózsák koszoruzták a vidám mulatók homlokát: örömnél, bánatnál, születésnél s halálozásnál nagy szerepet játszottak a rózsák. Az ó-korban mindenütt összefüggésben találjuk a rózsát, az istenek eme kedvenezét, a vallással s az istenek imádásával, és mindenütt, a bralül jövőben az ipartörvény 158. §-a alapján még 100 írttól 800 írtig terjedő pénzbüntetésben is el fognak marasztaltatni. A németváros részen, melynek tudvalevőleg nagyobb íelerésze kőművesekből és ácsokból áll, s akiknek ily czimen való foglalkozásuk Gyulán és Békésvármegyén kivül csaknem az egész alföldre kiterjedő, — miután építészettel foglalkozók ily nagy számban s tegyük hozzá, hogy aránylag oly tényleges képesítettséggel Nagyváradon s Aradon együttvéve sem fordulnak elő — természetes ijedelmet s bizonyos fokig jogosult elkeseredést idézett elő. A helyzet mindenesetre komoly és megfontolást igénylő. Gyulán közel 6—700 jóravaló, munkás, produktiv család létalapjában van megtámadva, amelyből a törvény betűinek merev végrehajtása ugyanannyi proletariátust alkalmas teremteni, aminek -kikerülése pedig nemcsak az illető érdekelteknek magánügye, hanem kiváló közérdeket is képvisel. Talán egyetlen iparágnál sem oly szembeszökő amaz anarchia, amelyet az 1872-ki ipartörvény alkotott, mint épen az épitő mesterségeknél. Gyulán egész nemzedék nőtt fel, tanulta és gyakorolta részben mint munkás, részben mint segéd, s részben mint vállalkozó az ács- és kőmives mesterségeket, minden hatósági ellenőrködés, társulati kötelék és korrek- tivum nélkül, szabadjára hagyva, mint az Ég madarai, akikkel nem törődött, nem foglalkozott soha senki, akik vállalhattak, dolgozhattak jól, rosszul hol az építtető, hol a saját hasznukra vagy kárukra, ahogy jött, sem jó sem rósz dolgukért nem vonta őket felelősségre soha senki sem. Valóban ideje volt már, hogy ennek az anarchiának valahára vége szakittassék, s ily szempontból őszintén üdvözöljük az nj ipartörvénynek s az abból kifolyó miniszteri körrendeletnek intézkedéseit, mint annak zálogát, hogy jövőben csupán oly egyének fognak építőmesteri, ács- és kő- niüvesmesteri foglalkozásra jogosultságot nyerni, akik azokban a kellő elméleti és gyakorlati képesítettséget lesznek képesek kimutatni. Hanem eme nézetünk s meggyőződésünk előrebocsátása után meg kell jegyeznünk, hogy az uj ipartörvénynek szelleme teljesen kizárja, hogy az, ami a jövőre áll, (ami a jövőben üdvös is lesz), hogy ugyanaz a múltra is alkalmaztassák; az átmeneti nehézségeket, amelyek keletkezése 4pen a régi ipartörvényben, s nagy részben a régi ipartörvény intézkedéseinek végrehajtása hiányában gyökerezik, ez épitő mesterségeknél is teljes mértékben figyelembe kell venni. Mennyire érezte s méltányolta eme átmeneti nehézségeket maga a törvény- hozás is, igazolja az uj ipartörvény 22-ik §-a, mely következően szól: 22. §. „Azok, a kik a jelen törvény hatályba lépte előtt (tehát 1884. október elseje előtt) a 10-ik §-ban felsorolt iparágak vala- toielyikét űzik, (megjegyezzük, hogy a 10 ik §. az engedélyhez kötött iparágakat sorolja elő, s ezek között van g) pont alatt 35 épitő mester ipara kt), azt ezentúl is külön engedély nélkül folytathatják, iparuk gyakorlásánál azonban a jelen törvény alapján hozott szabályrendeletek határozatait megtartani kötelesek.“ Tény az, hogy Gyulán százan meg százan űzték az épitő mesterséget, részben mint általános vállalkozók, részben mint kőművesek és ácsok; nagyon számosán közülök űzték már az 1872-iki ipartörvényt megelőző úgynevezett czéh korszakban is, s már a czéh sem volt képes megakadályozni, hogy olyanok, akiknek nem volt mesteri oklevelük, önállóan ne vállalkozhassanak ; tény az is, hogy az iparható- ság ily vállalkozás iránt szemet hunyt, s csak akkor és azok ellen lépett fel oly követelménynyel, hogy iparjogositványt szerezzenek maguknak, akik ellen direkt magánpanasz tétetett, de ez nagyon szórványosan fordult elő; tény az is — példák igazolják — hogy maguk az erkölcsi testületek, sőt az iparhatóság önmaga minden kifogás nélkül adott át építkezési vállalatot oly kőműves- és ácsoknak, akik a czéhrendszer alatt nem voltak mesterek, s 1872 után sem szereztek maguknak iparengedélyt, akik tehát vállalkozásra már az 1872-iki ipartörvény alapján sem lettek j volna jogositva. A mai helyzet tehát az, hogy százan meg százan vannak Gyulán kőművesek és ácsok, akik az uj ipartörvény 22. §- ának megfelelőleg betudják igazolni azt, hogy a törvény hatályba lépte előtt űzték az épitőmesterségek valamelyikét, s igy azt ezentúl is folytathatják külön engedély nélkül, holott alig van köztük 5—6 egyén olyan,aki azonkívül hogy ezt beigazolná, beigazolhatná azt is, hogy a törvény keletkezte előtt jogositva lett volna mesterségét űzni, szóval: hogy a kellő bejelentést megtette s annak alapján iparhatósági igazolványt is nyert volna. Minden esetre a kőművesek és ácsok első sorban önmaguk hibásak, hogy ily bejelentést nem tettek — ami pedig a régi törvény alapján egyszerű formakérdés volt, miután csak nagykorúságot és honosságot kellett kimutatni s kaphatott boldog, boldogtalan akár építőmesteri iparengedélyt anélkül, hogy kvalifikácziót kellett igazolnia — de másrésről ama ténynyel szemben, hogy Gyulán száz meg száz kőmüinok vallásánál épen úgy, mint az ifjabb ilturnemzéteknél, különböző istenségek at- ibutuma. Az ó-indiai vallási könyvek is megem- keznek a rózsáról, mely 108 nagy és 1008 s sziromból áll, ebben pihent Lakoni, a izdagság istennője, mielőtt Visnu felköl- tte, hogy tulajdon nejévé emelje. Kezdetin az indusoknál is az isteneknek volt ugyan rózsa szentelve, de a nép szolgai megaláz- 'dással az istenekkel egy rangba helyezte a ldi hatalmasokat úgy, hogy ezek hajlan- ikká lettek isteneknek tartani magukat, s y a fejedelmeknek lön a rózsa szentelve. A perzsák egyedül a rózsát tisztelték eg a „virág“ névvel, és sehol a föld kerekgén nem állott olyan tisztelethen mint ot- n ; nem volt egyetlen udvar, egyetlen kert ragy szántóföld-vég', hol rózsák ne pompáz- k volna. Siras rózsák alá temettetett; ott rugszik Hafiz, a rózsaköUő, ottan keletke- tt a rózsa kezét megkérő fülemüléről szóló rönyörü monda s ottan készítik még ma is drága, mert hamisitatlan rózsa-olajat. Khinában, honnan több rózsafajunk tá- ad, a legrégibb kortól fogva szintén nagy őszeretettel tenyésztették a rózsát, és a csá- ári könyvtárban a növénytanról és virág- nyésztésről irt i5oo mü közt 500 munka szól zárólag csak a rózsatenyésztésröl. A khi- tiak mesterek a rózsavíz készítésében, meet nagy mennyiségben visznek ki külföldre; e mellett szagos vánkoskákat és rózsavajat iszitenek, melyek az ö hitük szerint némák éjente a házak körül szállongó gonosz ellenieket, hanem mindenféle betegségeket távol tartanak az emberektől. A khinai császár kertjében nagy meny- dségben tenyésztik a rózsát s rózsa-essen- ít készítenek belőle, s évente 50—60,000 forint áru ily essentiát visznek ki külföldre. Khinában azonban csak a császári családnak és a mandarinoknak szabad azt a felséges illstszert használni, a többi alattvalók szigorúan büntettetnek, hacsak egy üvegcsével is találnak lakásukban belőle. A z s i d ó k a babyloni fogság előtt nem ismerték a rózsát, nyelvükben nincs szó a mi kedvenczünk számára. A „sosánnak“ nevű virág, melyet sokan rózsának mondanak, való- szinüleg a mi liliomunk volt. Csak az apokrif iratok, melyek görögül irvák, tesznek említést a rózsáról, hogy ünnepi alkalmakkor rózsákkal koszoruzták magukat a zsidók, s hogy azt az Egyptomban és az egész keleten elterjedt szokást átvették a rómaiak is, kik csakhamar szenvedélyes kedvelői lettek a rózsának és rózsaillatnak, mely annyira nélkülözhetetlenné vált reájuk nézve, hogy a ró- zsátlan évadban egész hajószámra szállították a rózsát déli Itáliából, Uj-Karthagóból és Alexandriából Rómába. A rőzsa szirmaival, fenséges illatuknál fogva nemcsak az asztali vánkosokat és nyug- párnákat töltötték meg, hanem lakomák alkalmával úgy a padlót, mint az asztalokat egy lábnyi vastagságban rózsaszirommal hintették be. Egy vendégség alkalmával például, melyet Kleopatra kedvesének, Antonius triumvirnek tiszteletére rendezett, a rózsák, melyek két lábnyi vastagságban borították a padlót és hálózattal voltak leszorítva; ez a mi pénzünk szerint 1600 forintba került. Neró császár egy lakoma alkalmával mint Suctoríus beszéli, csupán rózsákra négy millió sestereiust (háromszázezer forintot) adott ki, melyeknek szirmai mesterséges hó gyanánt hullottak alá a meghívott vendégekre. Erre a czélra Ázsiából hozatta a rózsákat. Helioga- bal annyira vitte ezt a szokást, hogy több vendege megtuladt a rúzsait alatt, s a császár nagy gyönyörűséget talált ebben. Bármennyire szerették is a rómaiak magukat virágokkal s különösen rózsával ékesíteni, mégis, midőn veszélyben forgott az állam, szigorúan meg volt tiltva a virágviselés. Plinius írja, hogy egy pénzváltó, ki a második pun háború alatt rózsával díszítve jelent meg háza erkélyén, a senatus parancsára börtönbe vettetett s fogva maradt egész a békekötésig. A rómaiaknál a titoktartás jele is volt a rózsa, mert számtalan szirmai elzárják belsejét, mint ilyen jelt függesztették fel az éttermekben az asztal fölé s fontak koszorút belőle a serlegek köré, hogy intsék a fecsegö- ket; innen maradt fenn a mondás : sub rosa legyen mondva, azaz : köztünk maradjon a szó. Föl kell tennünk, hogy az ázsiai nagy néptörzsek mindegyikének volt egy külön rózsafaja, melyet vándorlásain mindenütt magával hordott, mig végre mindannyi közös tulajdonná vált. A nagy ind-germán néptörzs az eczetrózsák (rosa gallica) és a száz szirmú rózsát szerette, mig a szemita törzsek a kétszer viritó damaskusi rózsát (rosa damascena), a török-mongol néptörzs pedig a sárga rózsát (rosa lutea) ápolták előszeretettel; végül Ke- let-Ázsia, nevezetesen Khina és Japán, az indiai avagy tearózsát (rosa chinensis). Legnagyobb hírben állottak a nagyszerű templom romjai által máig is hires Päs- tum. hajdan Poridonium város rózsái a saler- nói öbölben. Italia eme részének enyhe éghajlata alatt oly teljesen de olyan pompában fejlődött ki a rózsa, melyet a régiek elragadtatva magasztaltak, melynek azonban sajátsá-. gos módon semmi nyomára nem akadnak többé azon a környéken.
