Békés, 1882. (1. évfolyam, 1-53. szám)
1882-05-07 / 19. szám
19-ik szám. W---------------------------^ Szerkesztőség: Belváros 6o-ik szám, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj: Egész évre ..........5 írt — kr. Fé lévre ..............1 | 50 | Évnegyedre .... 1 | 25 „ Egyes szám ára 10 kr. iV A Gyula, 1882. május 7-én. I. évfolyam. KÉS PÖLimA^ TMSADALMI SS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP, SPOET-OLTJB HIVATALOS MEGJELENIK MINDEN- VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: Jantsovits Emil. Főmunkatárs: Oláh György. Kiadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház, Dobay János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílttéri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. L Nyilttér tora 10 kr. J Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Dorottya utóra d. or. a.; Urmsenstein és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utóra ,t. ar. a.; Lang TjlpM °OTf»a "toa * a ' ~ Bécsben: Oppelik A., Sehatek Uenrik, Moose Rudolf éo Dukes M. hirdeted Íródéiban, a Tisztelt eivtársak! Lapunk a „Békés“ megindításakor adott programmunkhoz képpest első sorban feladatunk a függetlenségi pártnak megyénkben leendő tömörítésére törekedni. A május hó 15-én megtartandó megve- gyülés alkalmából, midőn tisztelt elvtársaink a vidékről is Gyulára sereglenek, elérkezettnek látjuk az időt a közjogi ellenzéki párt szervezkedésének szükségessége és kivitele felett eszmecserébe bocsájtkozni, miért is felhívjuk a tisztelt elvtársakat, hogy e tárgyban megtartandó bizalmas előértekezletre f. hó 15-én d. u. 5 órakor B.-Gyulán a „Korona“ vendéglőben megjelenni szíveskedjenek. Tisztelettel Jfj. Oláh György. Jantsovits Emil. Mégis csak czinóber. A „Békésmegyei Közlöny“ xy.-ja nagyban számíthat olvasói könnyenhivő- ségére, ha feltételezi rólok, hogy őket a „B. K.“ f. é. 47. és 48. számaiban megjelent vezérczikkével Magyarország állami függetlenségéről és önállóságól meggyőzte. Nagy egyiigyüség kell ahoz, hogy valaki azon körülményből, hogy valamely országnak külön posta-bélyege, czimere és czimerit vioo 13 azon országnak önállóságát és függetlenségét következtesse. De ha az egész világ azt következtetné is, mi, kik tudjuk, hogy az a cziroer a kétfejű sas gyomrában van, kik tapasztaltuk, hogy az a nemzetiszinü zászló Seeman és társai szemeiben csak rongy, melynek becsű letet és tiszteletet nem tudunk szerezni, — mi nem ámíthatjuk ezekkel sem magunkat sem másokat. Megadták czimerünket és zászlónkat, hogy megtegyenek bennünket czimzetes államnak; megadták a rangot, de elvették önállóságunk s függetlenségünk eszközeit; adtak magyar pénzt, de nem adtak magyar bankot; szóval adtak látszatot, s elvették a valóságot. Kis Miska szerelmes levele. Mariskáin — galambom — eszem a lelkedet, Szívdobogva írom neked e levelet. Oly nagy boldogsággal pedig azért irom. Mert nagy örömemet magam el sem birom. Felét reá bízom e kis fehér lapra, Elviszi az neked hiven harmadnapra; — Hogy dobog majd akkor Mariskám kebele! — Csak a postalegény el ne késnék vele. — És hogyha ráismersz ékes formájára, Piros pecsétjéről — édes tartalmára, — Adj egy pohár jó bort annak a legénynek, Nagy járás-kelésben jól esik szegénynek, — Megérdemli tőled azt a szívességet, Levelemmel sokszor megvigasztalt téged. — Galambom, — a szivem utánad úgy eped, Zsinóros dolmányom majd hogy ki nem reped; — Lelkem örömével, jaj I már alig bírok, Mert én neked többször levelet nem Írok. — Mire elolvasod, s kebeledbe rejted, Ott leszek Mariskám, — ott leszek melletted. Ha meglátsz majd jóni a kopott ruhában Meg ne hasadjon ám kis szived bújában; Régi ruha alatt — régi szivet hozok, A mely mindörökké csak teérted dobog. Ha a regimenttől végképen megváluuk, Ócska ruhát adnak, — régula az nálunk: Obsitos katonát már csak olyan illett, De hát te galambom — az olyat nem érted. Mariskám 1 letelt már a három esztendő, Előttünk mosolyog a boldog jövendő .... Sírtál, keseregtél édes babám, szentem, Mikor sorsot húzni, sorozásra mentem; Sirtál hogy elválunk, ríttál hogy bevesznek, Sírni fogBz — de azok örömkönyek lesznek. Közlegényből frájter, aztán káplár lettem, Hejl de Mariskámat el nem felejtettem. JNem akarjuk senkinek elrontani az ízlését; ám gyönyörködjék xy. ur e czim- zetes önállóságban; de ne kívánja tőlünk, hogy a czimzetességért rajongjunk is hazánk önállósága és függetlensége fejében megelégedjünk az ő posta-bélyegei-, czimerei- és zászlóival; mert ha ezeken kivül más egyebekkel nem tudjuk megmutatni a világnak, hogy „Él magyar, áll Buda még!“ isten-bizony jobb lesz, ha nem tesszük magunkat ezekkel világ- csúfjaivá ! Kedvencz foglalkozása lévén a „B. K.“-nek minket azzal gyanúsítani, hogy a Bach-korszak visszaállítására törekszünk, szükségesnek tartom tiltakozni az ellen, hogy fenti szavaimból erre bizonyitékot kovácsoljon; mert mi néma Bach-korszakot, hanem azon önállóságot és függetlenséget kivánjuk Magyarország számára törvényes eszközökkel megszerezni és kivívni, mely azt történelmi jogainál, a törvényeknél, a monarchiában elfoglalt fontos állásánál s az abban reá várakozó szerepnél fogva megilleti. Mert el fog jönni az idő, midőn „azon kő, melyet az épitők megvetettek, szegletkővé“ leszen; elfog jönni az idő, midőn a monarchia súlypontja Magyarország leend. Meg nem állhatora, hogy a „B. K.“ j 1» launamicia \*) iclCpiCiáU ömlengéseit ne idézzem. „Mig háromszáz évi küzdelem alatt — úgymond — Magyar- országot csak osztrák provincziának és önálló létezését, a külföldet tekintve, csak csikósai, czigányai, betyárjai és legfeljebb megtestesült ázsiai állapotokat feltüntető pandurkomiszáriusai és dereséről ismerték most hál’isten, ismerik mint Ausztria egyenjogú társországát.“ — Én is ismerem xy. urat: a madarat tolláról, az embert szaváról ismerik meg. Nem akarom megsérteni hazánk egyik nemzetiségét sem azzal, hogy önt valamelyik nemzetiséghez tartozónak elismerjem; én önt egyszerűd világpolgárnak tekintem, olyannak, kiró' a magyar ember azt mondja: sem országa sem hazája; mert ha ön ezt a mi édes hazánkat hazájának tekintené, nem szólana így hazájáról, nem gyalázná igy meg édes anyját. Háromszázados küzdelme alatt ez a nemzet, ez a generosa natio szabadságához és alkotmányáhozi ragaszkodásával Európa rokonszenvét és tiszteletét vívta ki magának; vitézségét, önfeláldozását örök időkig hirdeti a történelem ; mérséklete és bölcsesége úgy, mint fellángoló honszerelme például szolgál a késő nemzedéknek : és xy. ur csak a csikóst, csak a czigáuyt, csak a betyárt s csak a derest látja! Ne higye ön, hogy a külföld az ön szemeivel néz: mig küzdöttünk, becsült bennünket, — most, a midőn látja, hogy a posta-bélyeggel, czimerrel, nemzeti színnel, zászlóval megelégszünk, hogy a czimzetes önállóságban gyönyörködünk, — nevet rajtunk. — Ha posta-bélyegünk, czimerünk- és zászlónkkal mint piktus maskulus-ok állunk ki a világ színpadára, ha csak arravalók vagyunk, hogy czimerünket és a terhet viseljük, — ezen festői, de néma szerepben számi£hatunk-e egyébre, mint kinevette- tésre ? Nem restel előállani xy. ur a Budapesten székelő külföldi konzulokkal? Lássa kérem ezek a konzulok nem Magyarországit iiu'a íí) § ^ fii 1 § RP ^ é*pV$i Síí k Magyarországon; hogyan hozhatta fel tehát e konzulokat bizonyítékul arra, hogy a külföld specziális magyar érdekeket ismer? — A kinek oly szenvedélye mások tanitásával foglalkozni, mint önnek, vigyázzon, hogy ne tegyen ily baklövéseket. Ha például ön azt mondotta volna, hogy Magyarországnak vannak külföldön konzuljai, kik specziális magyar érdekeket képviselnek, helyes irányt követett volna, de nem mondott volna igazat; mert az osztrák-magyar konzulok nem magyarok s nem is magyar érdekeket képviselnek. „Miért viszi ön Katát tánczra, ha nem tudja kellőleg megtánczoltatni ?“ Az igaz, hogy nagyon érdekesen veszi ki magát xy. ur, midőn tanitó kedvében a kathedrába ül és a közösség és szövetség fogalmát magyarázza; összehadar czélt, eszközt,- okot, okozatot,- fajt, nemet; a szövetséget eszköznek, a közösséget pedig czélnak mondja, — s beszél oly sületlenül, hogy nemcsak mások nem érthetik meg, hanem meglátszik rajta, hogy maga sem tudja mit beszél. Utolsó pad neki, nem tanítói szék ! beszéd- és értelemgyakorlat neki, nem hirlapirás! Persze azt gondolja xy. ur, hogy értelem nélküli és érthetetlen beszédeit mély értelmüeknek fogják képzelni olvasói és az értelem hiányt nem az iró, hanem a maguk fejében fogják feltételezni, sőt talán azt is elfogják magukkal hitetni, hogy a szavak ezen esetleges összerakását, a fogalmak ezen zűrzavarát értik; de csalódik, mert a legtöbben olvasói közöl azt fogják mondani: si ta- cuisses . . . „jobb lett volna, ha elhalgat- tál volna.“ Különben úgy gondolom, hogy olvasói közt voltak olyanok is, kiket értelmi buk- fenczei mulattattak; azon reményben tehát, hogy a „Békés“ tisztelt olvasói is mulatni fognak (?) xy. ur bukfencz mutatványain, lelkiismeretes hűséggel idézem mély értelmű értekezését. Xy. ur, miután a szövetségnek fogaitot. De most azt vártuk volna, hogy a közösség fogalmának jő szintily magyarázata, s a két fogalom magyarázat után, annak kimutatása, hogy hát már most láttad tisztelt pulikum, mily előnyös a szövetség s mily kárhozatos a közösség. Persze ez nem következik. Az tollában maradt Czinóber urnák. Ott is kellett maradnia, azon egyszerű okból, mivel a közösség nem ellentétje a szövetségnek, nem külön egymással megnem férő fogalom, sőt úgy állanak egymás mellett, mint czél és eszköz. Vagyis — országokról szólva — a szövetség az eszköz, a közösség a czél.“ Majd később ez következik: a közös ügy az mely okozója annak, hogy országok szövetségre lépMielőtt két hónap érne boldog véget, Kis feleségemnek mondalak én téged. Ne pirulj el szentem — én édes galambom, Hogy azt olyan nyiltan szemedbe megvallom; Fehér köténykéddel ne takard el orczád, Hogy oly igaz szívvel szólottám most hozzád.. Tisztelendő uram ránk adja az áldást, Nem szégyen az szentem, hogy szeretjük egymást. Násznagyot és vőfélt, akár hányat kapunk, Hetedhét országra lakadalmat csapunk. Sok sírás rivásnak megüljük a torát, S megisszuk apámnak valamennyi borát.. Öröme lesz keinek, öreg édes apám, — De hogy is ne, mikor olyan menyet kap ám! Tudom poharát is a földhöz hajítja, Huszárkáplár fiát mikor házasítja. Mariskám, — megvallom — nem tudom megállni, Hogy egytől mégis fáj szivemnek, megválni. Kimondom, ha kissé tán meg is haragszol, Pedig nincs rá okod, mert se lány, se asszony. Hej 1 ha elvihetnóm, — tudom — megszeretuéd, Piczi kis kezedből itatnád, etetnéd. Olyan szép, ragyogó, okos szeme vagyon, Kedves Fecske lovam, — azt sajnálom nagyon. Könyhullatás nélkül meg se tudom állni, De éretted — tőle is meg tudok válni. Mariskám, — galambom — a fehér lap megtelt, Kapitányom pedig fel rapportra rendelt; Hozzá sietek most, — obsitomat várom, Aztán Mariskámat karjaimba zárom. Kovács Kertész Boriska. Vándorlásaimból. Blankenburg, márcziusban. A múlt év nyarán nem egy kirándulás tettem Németország különféle pontjaira. A utlemlékek egész raja zsong azóta fejember de a benyomások közül, melyeket vándorlá saim közben szereztem, talán egyik sem ol. maradandó, mint az, melyet a „német classi citás földje“, Weimar, gyakorolt reám. Bizonyos áhitattal léptem e földre, a különben nem nagyon jelentékeny város falai közé, hol a múlt század vége felé s e század első felében Wieland, Herder, Schiller s Goethe, a szellemóriás, ütötték fel tanyájukat, működésűk által nemzetüknek s önmaguknak dicsőséget szerezve. Mielőtt Weimart meglátogattam volna, figyelemmel átolvastam Lewes „Goethe életét.“ Weimarban a legtöbb emlék Goethe nevéhez fűződik, s a nagy költő és gondolkozó ottani pályáját s működését Lewes nagy részletességgel s behatóan méltatja. Hosszú, dicső és szerencsés pálya volt ez. Ötvenhat hosszú éven át élt Goethe e falak között, tömjénez- tetve, koszoruzva, csodáitatva. Szerettetve is? — ki tudná megmondani. Hideg önzéssé s nagyra vágyással vádolták s vádolják ma is: Lewes, az angol, védelmébe fogadja e vádak ellen, s könyve — eltekintve annak irodalomtörténeti nagy becsétől — inkább egy hosszú védbeszéd benyomását teszí. — Nen mondok újat azzal, hogy maga a németség is nemcsak kegyelettel, de gyöngéd szeretette is csügg Schilier emlékén, mig Goethe emlékének inkább bámulattal adóz. Az édes szavú szegény és sokat szenvedett dalnok alakja vonzalmat és részvétet gerjeszt a szívben; a t fényben, bőségben élő miniszter, ha még oly z lángész is, nem ragad el. És Schiller soka i, nélkülözött, küzdött az életben; Goethe feje- delmi barátokkal dicsekedett, miniszter vol i s a szerencse folyton szárnyain hordozá.- Megérkezésem napján a nagyherczeg palotát szemléltem meg. Ez egy nagy, két emeletes, patkóalaku épület. Hosszasabb időt, az úgynevezett „Dichterstuben“-ekben töltöttem, gyönyörködve a felséges freskók hosz- szu során. A Herder-szobában a kitűnő ember szellemi tevékenységére vonatkozó sym- bolikus alakok vannak; a Schiller-szobában egyes jelenetek Fiescobol, Hon Carlosból, Wallensteinből, Stuart Máriából stb. A Wie- land-szobát az 1877-ben elhalt Preller Frigyes kitűnő freskói ékesítik; legszebbek azok, melyek az Oberonról vannak véve. A Goethe- szoba falain Egmont, Faust, Tasso, Berlichin- gen egyes jelenetei. A nagyherczeg és nejének lakszobái telvék a sok mükincscsel; mindegyik bútordarab úgyszólván egy-egy műremek. Esteledni kezdett, mire a palotát elhagyva lakásomra, a Chemnitzius-féle hotelbe tértem Dicsérem Chemnitzius urat, a hotel tulajdonosát : jó szobái és kitűnő konyhája van: Itt a vacsora felett, egy berlini jogtudorral is merkedtem meg. Bizony messze földről jöt ön — mondá egyebek között a berlini; aligha van kívüle ez idő szerint más magyai ember Weimarban. Egy van még — feleltem Liszt Ferencz „nagy hazámfia.“ Liszt ur tudtommal német s nem magyar — jegyzi meg emberem. Alig birtam vele elhitetni, hogy zongorakirály csakugyan hazámfia. Be csal szeretnek is ezek a német urak tőlünk min den dicsőséget eldisputálni; már meg Liszt i az övék legyen. De hát igy van ez, ha a nagy nevű mesternek késő vénsége idején jutót eszébe olykor a magyar hazafi szerepét ját szani.
