Békés, 1882. (1. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-22 / 43. szám

téka, hogy a szabadság mily gyorsan fajul azon szabadossággá, mely compromittálja a legszentebb intézményt ? Hát nem vádlevél az, ha a ma hatályon kívül helyezett uzsoratörvónyeket, nehány rövid év múltával, újból s talán szigorított alakban kell helyreállítani, hogy korlátozzák az embertelen nyerészkedési vágy fékevesztett hyenáit | . . . . sat. sat. Folytatni lehetne e dolgot in infinitum, hogy utoljára is oda jussunk, hogy szegény Leckynek is csak annyiban van igaza, hogy a civilisatioval megszűnik ugyan a bűnök durvasága, de annál veszélyesebbé válik finom furfangjával.

Tehát láthatja ön, hogy patheticus kijelentése engem ugyan nem alteralt s hogy mellettem sokan vannak, kik az én beteges agyam nézeteit osztják, a kik között aztán Fükszel ur egészséges agya valóságos specialitássá válik. Láthatja ön ebből azt is, hogy másik ellenfelein (Dr. B.) minden tudományos apperatus fitog- tatása nélkül, mily sokkal helyesebben ütött a szeg fejére, midőn a kérdés ide vonatkozó részét taglalja. Láthatja végül azt, hogy mennyire mély igazság rejlik az athenei törvényhozó szavaiban, midőn az apagyilkosság elleni intézkedés elmulasztását azzal védte, hogy: nem intézkedtem ellene, mert e bűnt lehetetlennek tartottam ! Jól mondja Laboulaye : mutasd meg valamely népnek törvényét s én megmondom, milyen az a nép!

Vannak az érzületben gyökerező mély igazságok, melyek mint a pálma a rájuk rakott teher alatt, még jobban kima- gaslanak.

Most pedig szállj le trónodról magyarok Istene! dr. Fükszel ur hí companistának a zsidók Jehovája mellé. Nézzük: vájjon megfértek-e egy gyékényen ? Hiszen ti csak megfértek, de népetek nem fér meg egymás mellett. Nem pedig azért, mert az egyik t. i. a magyar, már rég elfeledte, hogy ő is táplálta azon balgatag hitet, hogy neki is külön Istene van; a másik még folyton hiszi, s e hitet következetesen fentartja azzal, hogy a pentateu- chust évenkint legalább egyszer előtte felolvassák. No hát, uram annyi bizonyos, hogy azon tévhitet, mintha a magyar választott népe volna az Istennek, egy tanitó sem bolond, hogy tanitsa, egy pap sem oly dőre, hogy hirdesse; ez ma már csak egy phrasis, melylyel legfeljebb búsult gerjedezésében káromkodik egyet a magyar, habár néha azt is elmondja: verjen meg a Jehova ! s igy aztán tetszése szerint rángatja őket élő. A mi pedig a Petőfire történt hivatkozást illeti, hiszen, uram, ott van egy másik épen oly ihletett költő, ki igy fohászkodik fel: óh népek Istene küldj egy reménysugárt! Végre is uram, én nem szeretek mókázni; de hát ön oda kényszerit; azt pedig csakugyan mókázásnak tartom, ha a komoly tárgyak felett történő érvelés uszályára még a költő phantasiáját is oda aggatjuk. Hanem, ha más eszköz nincs, Fükszel urnák ez is jó!

Válaszomnak megírásával épen e pontig jutottam sept. 30-án, midőn okt. 1-jenek délutáni óráiban Fükszel ur czikkének második, és pedig hatalmas adaga, Stoss Nr0 II. mint a „Békésmegyei Közlöny“ melléklete megjelent. Látására elborzadtam, elolvasása után elamultam. Elolvastam másodszor, ellovastam harmadszor s kijelentem, hogy nagyobb részben nem tudtam hamarjában, hogy mit olvastam, nem tudtam az idézések és eszmék e chao- ticus tömkelegében könnyedén eligazodni s kérdeztem magamtól: vájjon nem csalnak-e szemeim ? csakugyan Fükszel ur tette pa pírra e borzalmas gallimatiast ? azon Fükszel ur, ki első czikké- ben mint tisatafejü ertelmes iro mutatta be magát ? Azonban olvasóim mulatságára nem lesz érdektelen egy furcsa epiBÓdot elmondanom. A gyulai polgári körben történt, hogy Fükszel urnák egy hitsorsosa, egy gradualt doctor a Stoss N™ II. czikket elolvasva, nem győzte a czikk szépségét és tudományosságát dicsérni ; midőn azonban egy másik hitsorsosa erre azt mondotta : nem aé a kérdés, hogy szép-e, hanem hogy megczáfolta-é azt, a mit dr. Kovács mondott, — a tudós doctor ur csak ennyit válaszolt: azt már nem tudom hogy megczáfolta e hanem annyi igaz, hogy egy szót sem értek belőle ! E kijelentésen • egy perczig se csodálkoztam.

A Stoss Nro II. azzal kezdődik : hogy a „Békés“ 35. számában kifejezett azon állításomat: miszerint a haza szeretetnek s az azon alapuló kötelességérzetnek semmi köze nem volt soha, sem a pogány, sem a keresztyén népeknél azok erkölcstanához, — akarja megczáfolni. g

Czáfolja pedig azzal, hogy példákat idéz, melyek nem mellette, de ellene bizonyítanak. Azt mondja ugyanis : miként látjuk, hogy az ösnépeknél is vallás vagy vallási erkölcstan és közérdek mily szoros elfogadhatatlan kapcsolatban jelentkeznek, s miután erre néhány példát idézett, alantabb hangsúlyozza, hogy a keresztény nép éknél is érezték ez összefüggés szükségét s illusztrálja azzal, hogy

aquinói Tamás „de regiminie prin^pum“-ától kezdve, a modern Bossuet-nek a dauphin számára a szentirás tanai szerint irt politikájáig e kapcsolat megtalálható; sőt kiemeli az uralkodó vallások s egyházak léteiét; végül pedig oda jut, hogy kimondja, miszerint a nemzetek története kapcsolatot mutat vallás, vallási erkölcstan és úgynevezett profán érdekek között. — Midőn tehát, tisztelt ellenfelem ! a dolgok igy állanak : ugyan hogy lehet mégis azon következtetéshez jutni, a melyhez Mill Stuart jutott ? Azon gyarló példa, melyet ön a Korán után idéz, ismét oly természetű, hogy ahoz sem Korán, sem Szentirás, sem Talmud, sem Zendavesta nem keli, hogy a nepotismustól minden jobb érzésű ember undorral forduljon el, mutatkozzék az állami vagy társadalmi élet bármely rétegében. Azonban tegyük fel, hogy a keresztyén erkölcstan a közérdek iránt való kötelességek egy nagy osztályát alig említi és ismeri el, azon jogi elv alapján, hogy affirmanti inhaeret próba, vagy hogy a ki állít, az bizonyítson is: önnek olvasóival szemben feladata lett volna kimutatni, melyek azok a közérdek iránt való kötelességek, melyeknek nagy részét a keresztény erkölcstan el nem ismeri ? Önnek feladata lett volna lerontani azon állításomat, hogy a keresztyénség kezdete óta az egyetemes emberiség legszentebb érdekeit képviselő magasabb eszmékért elvérzett vértanuk légiója Mill Stuart ellen bizonyít. Önök feladata lett volna kimutatni: hogy a szabadsághősök és nemzeti vértanuk magasztos példái nem bizonyítanak semmit a mellett, hogy élne azon nemzetben a közérdek iránt való érzék, melynek Pantheonát ily vértanuk síremlékei töltik meg. — És mindaddig, mig ezeket Dr. Fükszel ur eként megczáfolni nem képes; mindaddig, mig ezzel szemben éretlen él- czeknél egyebet állítani nem tud; mindaddig, mig e helyett csak azon cselfogáshoz nyúl, hogy rám fogja, miszerint én a Descar- tes-féle velünk született eszméket akarom életre galvanisálni, — mintha bizony, eszme és érzelem egy volna — mindaddig fenn kell tartanom a „Békés“ 35-ik számában tett azon kijelentésemet, hogy bármennyire nagy név legyen is előttem Mill Stuart neve, ide vonatkozó állítását olyanul tekintem, ] melyre nézve nem elég a név puszta varázsa, hogy aztán vakon 'esküdjünk a mester szavaira.

Azonban a mit én állítottam, azt Dr. Fükszel ur maga is elismerni látszik, midőn Darvinra történő hivatkozását, ki velünk születetteknek tartja a sociális ösztönöket, azt mondja : hogy azok a nemzeti irányú nevelés, az erkölcs (ezt milyen hamiskás módon szúrja ide 1 és történelem tanítása alatt ébrednek fel bennünk s a társadalmi érintkezés, a szokások, a közélet jelentéseinek mind nagyobb érdekkel leendő megfigyelése, és a közérdek által reánk hárított kötelezettségek teljesítése közben jutnak magasabb fejlődéshez. Amint nem vette amott fentebb észre, hogy bizonyít Mill Stuartnak általa is elfogadott állítása ellen, épen úgy nem veszi itt észre, hogy mennyire mellettem bizonyít.

Na tehát, uram, fejlődni csak az fejlődhetik, a mi legalább is csirájában megvan, mert hiszen a semmiből nem lesz semmi; ha pedig megvan, mint olyasmi, a mi végelemzésben is kedélyvilágunk régiójába tartozik, érző lényünk kiegészitő részét teszi. Ha pedig, a mint ön mondja, nemzeti nevelés,, történelemtanítás s érintkezés által fejük, miután ezek együttvéve sem alkották sem a pogányoknál, sem a keresztyéneknél azoknak erkölcstanát : önként következik, hogy sem egyiknek, sem másiknak vallási erkölcstanához nem volt s nincs is köze. ■— Ezt állítottam !

Minélfogva vagy az igaz : hogy a keresztyén erkölcstan a köz iránti kötelességeket épen úgy említi, sőt el is ismeri, mint bármely más erkölcstan, s azoknak kifejtésére közre is működik, s akkor a keresztyén erkölcstan e vádat Mill Stuarttól meg nem érdemelte; vagy csakugyan az az igaz, hogy a közérdek iránti kötelességeket nem emliti és nem is ismeri el, de akkor aztán, mert mégis kifejjenek, attól függetlenül fejlenek ki, mint érző lényünk kiegészitő részei! — Vagy vagy : tertium non datur. Tessék választani!

A szabadságról Mill Stuart által írt s Kállay Béni által lefordított mű azon passusára is kell észrevételt tennem, „hogy a mi a magánélet erkölcsiségében mint nagylelkűség, fennkölt gondolkozásmód, személyes méltóság jelentkezik, sőt maga a becsületérzés is, nevelésünknek tisztán emberi, nem pedig vallási elegeiből származik, és sohasem származhatik oly erkölcstanból, a melyben az egyetlen dolog, a minek értéke van, az engedél- messég.“ Hát uram, mikor a vallástanban azt tanítják a gyermeknek, hogy az ember az isteni alkotás netovábbja, hogy őt rendelte Isten a természet urává, hogy őt Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette: ugyan kérem, nem erősen van e tanban kifejezve mindaz, a mit a nevelés emberi eleme mee-