Békés, 1882. (1. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-22 / 43. szám

adhat?! — A mi pedig azt az egyedül értékkel biró engedelmességet illeti, na bizony, annas. is meglehetősen ellenmondott a keresztyénség afcon hatalmas társadalmi és politikai forradalmakkal, melyek véresebb alakban egy vallás hívői között sem mutatkoztak.

Bizony, mikor Mill Stuart e szavakat papirra tette, eszébe juthatott volna hazája történetéből ha több nem, legalább is a magna charta, I. Károly és II. Jakab kora, s láthatta volna: mit ér ez az engedelmesség, ez az egyetlen dolog, a minek értéke van. — Pükszel urnák pedig, midőn ez állítást ismét oly vakon elfogadta, eszébe juthatott volna hazájának történelme, a melyben kicsiben és nagyban egymás után megújuló jelenségeket láthatott volna arra nézve, hogy az emberek és nemzetek egyedül értékes engedelmességének fonala bizony izibe elszakad, mert érzik, s itt uram ismét az érző lény, hogy többre vannak hivatva, mint a baromi vak engedelmességre.

Hanem szives olvasóm, most jön azután a java. Midőn én a „Békés“ 35-ik számában e tárgyra vonatkozólag azt mondom : hogy csodálkoznom kell a felett, miszerint Mill Stuart ez állítást, hogy t. i. a keresztyén erkölcstan a köz iránti kötelességek egy nagy részét nem tárgyalja, sőt el sem ismeri, oly könnyedén koczkáztatja, azon nemzet fia, a melynél a közérdek iránti érzék oly példányszerüleg erős s hozzá tehetem, a mely nemzet gyermekeinek vallásos nevelésére oly kiváló gondot fordít : érzi Pükszel ur, hogy olyasmi van mondva, a mivel ha e talajon marad, nem bir meg. Átcsap tehát a kérdéssel az angol Selfgover- nement (önkormányzat) terére s oly állítást koczkáztat, melyben az ok és okozat körüli példányszerü fogalomzavar, rikító színekkel tör ki.

Azt mondja ugyanis, hogy : Anglia példányszerű közszelle- mét az önkormányzatra alapított alkotmánya teremtette meg, egy oly alkotmány, mely a XII. század óta következetesen és folytonosan az állami és községi kötelességek rendszeréből épült fel és fejlődött tovább. Nem igaz, és még egyszer ismétlem, határozottan nem igaz ! — Alkotmány nem teremtett még a közérdek iránti kötelességérzetet és közszeltemet soha, de megfordítva a közérdek iránti kötelességérzet és közszellem teremtette az ön- kormányzatot és alkotmányt. A viszony a kettő között az, ami a mag és a növény között; a mag kicsirázik s lesz belőle növény, mely újból magot hajt, ez visszahull a földbe, hogy belőle újból növény fejlődjék; az eredeti kiindulási pont azonban, örökre mindig csak az ősanyag, t. i. a mag marad, mely nélkül a fejlődés kiindulása lehetetlen. Ha a közszellem az alkotmányos önkormányzat iránt valamely nemzetnél kifejlődött, megtermi gyümölcsét az alkotmányt; elveheted tőle az alkotmányt s a közszellem újból kitör, s ha kell, vér árán is visszaszerzi, a mit tőle elraboltak. Pedig, ha az alkotmány az ok, meg kellene szűnni az okozatnak : a közszellemnek is; irtsd ki az okot: a közszellemet s kiirtottad vele az okozatot: az alkotmányt. — Ezt nagyon jól tudták annak idején Bécsben, úgy hiszem, Fükszel ur is tudja mikor. Akkor, midőn kimélték szinleg az alkotmányt, de az aristokraczia elnémetesitésével akarták kiirtani a közszellemet. És ime, nekem szegény fejemnek, a beteges agyúnak kell erre Pükszel urat, az egészséges ágyút megtanítani! — Valamint fentebbi állításaimat, úgy ezt is, egy erős tudományos appara- tusral tudnám támogatni, ha az idézések érdekességi kórjában szenvednék!!!

De hát, uram, ön azt mondja, hogy én Voltairre fokost emeltem !!. .. Isten ments ! Mindössze is idéztem Lamartine szavait. (Úgy hiszem Fükszel ur elég méltónak tartja arra, hogy reá hivatkozni merészeljek.) 0 nevezte el Voltairt: „esprit moqueurtt- nek a gúnyolódó szellem-nek, s hogy e gúny szelleme nála minduntalan kitör, azt az ön idézte szavak is igazolják. A mi az igazság bölcsészeti felfogását illeti, mely ön szerént pótolja a hitet, s a jövő élet illusioit az egyetemes emberi boldodság és szabadság eszményével kárpótolja, erre egyedüli megjegyzésem: — Utopia, uram, és mig embernek nevezett lény lesz a földön, a maga jelenlegi anyagi és szellemi szervezetével, folyton utópia marad. Díszére válik ön magasabb felfogásának s érzületének, melylyel mintegy az egész emberiséget keblére ölelni vágy, de engedje meg, hogy a konsulatus és császárság történelme megi- rójának is diszére váljanak azon szavak, melyeket e tárgy felett mond : „A vallás eltűnt, — úgymond — az emberi ész óriási viharában, de a vihar lezajlásával a hivés szüksége megtért, s a hit ott találta magát a lelkek mélyében.“ Nézzük, hogy nyilatkozott e tárgyra vonatkozólag maga a század lángesze Napoleon: „Nézze ön Monge ur! A mi az én vallásomat illeti, az nagyon egyszerű. Látom az óriási bonyolult, nagyszerű mindenséget, s

%y szólok önmagámban: ez nem lehet véletlen szüleménye, hanem valamely mindenható ismeretlen lény műve, a mely épen annyira áll felette az embernek, amint a mindenség felette áll a mi legszebb gépeinknek. Ez igazság az emberre nézve azonban nagyon korlátolt; ő magára s jövőjére nézve egy rakás titkot óhajt tudni, melyet a nagy mindenség neki nem tár fel. Engedjek meg önök, hogy a vallás mondja meg neki mindazt, a mire vonatkozólag a tudás szükségét érzi, és tiszteljék önök, amit a vallás mondani fog.“

Ennélfogva, uram, a kétkedni nagy, de tudni kicsiny emberi lángész is eltörpült e kérdéssel szemben, s ha mégis kiindult gigási harczára maga után utóljára is csak szánalmas romokat hagyott, s mi épült fel e romokból ?. . . . Újból csak az, a mi a romok helyén állt! Hit, tudás és bölcselet, mérsékelhetik ugyan egymást, de nem érvényesülhet veszély nélkül egyik sem a másik rovására! Ezt bizonyította idáig a történelem! . . .

A mi a zsidóságnak ön által felhozott specificus érdemeit illeti, nagyon sajnálom, hogy különösen a monotheismusra vonatkozólag ki kell Fükszel urat ábrándítanom. A monotheismus eszméje uram nem zsidó, hanem határozottan egyptomi eredetű eszme. Már a zsidóságnak egyiptomi tartózkodása előtt és alatt volt Egyptomban, hogy úgy nevezzem egy titkos társulat, mely magát a szemlélődök, epopták társulatának nevezte. A felavatandó előtt az istenség természetéről adott első felvilágosítás gyanánt a szentély előlőljárója e szavakat mondta el: „egyetlen ő és önmagából váló, és az egyetlennek köszöni minden dolog léteiét.“ A felavatottnak alá kellett magát vetni a körülmetélkedésnek. Volt egy titkos, szekrényük, melyhez közeledni nem volt szabad, s melynek utánzása a Mózes frigyládája. E titkos társulatnak maga Mózes is tagja volt, s az ott nyert monotheistikus eszmét ő csak tovább fejtette. Még a Jehova elnevezés is, ha jól emlékszem (rég tanultam, nem csuda, ha emlékezetem megcsalna,) e három héber szó : volt, van és lesz összevonásából származik. Magok az epopták is e szót: Ihaho, viselték mellükön; e Ihaho-ról azt mondották: én vagyok minden, a mi volt, van és lesz, soha halandó, fátyolomat tel nem emelte. Lehet, hogy e tételnél is Fükszel ur dr. K-t a történelem mezejére vetődött érdekességi kórral fogja vádolni; de nem tehetek róla; olvasóm pedig oldozzon fel e forrás megnevezésétől, mert dr. Fükszel ur czikke után még jobban félek attól, hogy olvasóm, az idézetek ragadós érdekességi kórjával vádolhatna. Arra, hogy valaki magát olvasott embernek mutassa be, csak annak van szüksége, kiről azt még eddig senki sem tudta! . . .

A mi a zsidóságnak a kereskedelem kifejtése körüli érdemeit illeti, hát ez érdem, kétségtelenül megvan; de a foglalkozás érdemi jellegéből sohat levon az, hogy e foglalkozás felé őket az anyagi haszon mellett a legkevesebb physikai erőt igénylő foglalkozás kényelmessége vonzotta.

Iveket Írhatnék még össze, ha mindarra válaszolni akarnék, ami Fükszel ur hasábjain összetákolva megjelenik, s a melyből egészben véve kiányzik bizonyos öszhang. Es bármennyire igyekezzünk is a benyomást magunktól elutasítani, egy szánalmas quodlibet gyanánt erőszakolja magát reánk. De egyet mégsem hagyhatok szó nélkül, a mi vastag tájékozatlanságot árul el. Azt mondja ugyanis hogy : „A keresztyének úrvacsorájok alkalmával Krisztus vérét (perszecsaksymbolice, vörös bor alakjában) veszik magukhoz ; ez Krisztus vére, mondja a lelkész híveinek; de kinek jutna azéH eszébe, mint K. ur teszi a zsidókkal szemben, a kereszténységre azt mondani, hogy vérhasználat mysteriumát akarja gondosan megőrizni.11 Ez igazán nyakatekert okoskodás; nemcsak azért, mert a symbolu- mot egynek veszi a symbolisált dologgal, hanem még nya- katekertebb azért, mert nem is igaz; mert az úrvacsoráját osztó lelkész Krisztus eme szavait mondja: „« pohár ujtestamentom az én vérem által, mely ti érettetek kiontatott.“ Valahányszor — úgymond Pál apostol — eenditek e kenyeret, és iandjátok e poharat, az Urnák halálát hirdessétek miglen eljövend- Hát vérmysterium ez, uram? hát nem látja ön, hogy itt csak a. Krisztus szenvedésére történők visszaemlékezés köttetik a hívők lelkére ; mely szenvedés hitök szerint a megváltás ténye volt. Yan kétségtelenül a keresztyénységnek egy nagy serege, mely a. transsubstantiatio dogmáját hiszi, hanem hát ez ártatlan hit értelmében is uram, nem vér változik borrá, hanem bor változik vérré. Fükszel ur, ki annyira affektálja az alaposságot, megtehetett volna annyit, hogy épen az úrvacsorájával élő felekezetre nézve informáltatta volna magát, mielőtt ily badarságot világgá bocsát.

Végre is a jelen vitában nem az a kérdés: mennyit irtunk éB mit irtunk, minő tudományos apparátussal igyekeztünk támo