Békés, 1874. (3. évfolyam, 9-51. szám)

1874-03-08 / 10. szám

intelliírentiá­képes bői állván, a szám, s az nak önmagában is birt ereje lesz a „populit dominálni,“ s a vá­lasztásnak végre is igy kellett történ­nie, mivel ezt a község érdeke igy kívánta. Hogy aztán mért kívánta azt így a község érdeke, arra is megfelelt ne­kem a t. képviselő ur a következőkben: Ki községi ügyeinket csak némi leg ismeri is, azt egy bonyolult cso­mónak fogja találni, melyben a szá­lakat a község s uraság érdekei ké­pezik, s melyek annyira össze vannak keverve, hogy a megkülönböztetés csak a községi ügyek hosszas tanulmányo­zójának sikerül némileg. Mivel pedig Gyulán van egy párt, mely e csomó gombolyitásánál a vastagabb szálakat folyvást az urasági érdekek részére szedegeti, kellett tehát, hogy működése ellensúlyozására alakitassék egy má­sik párt, mely amannak opponáljon, s mely ha az értelem mérlegében amazzal felbillenne is, nyomjon lega lább mennyiségben. Ezért pártjaink leghelyesebb elnevezése még országos politikai szempontból is : urasági és községi. — így a képviselő ur. S ha kérdem, ki hát az az ura­sági, vagy községi párt, mily elemek bői áll, mily érdekek tömörítik? Nagyon kényes dolog lenne e kérdés feszegetése, s én nem is boly­gatom, s célom nem is lehet ez. Én csu­pán a két párt működését akarom e sorokban feltüntetni úgy, amint az eddigiekből magamnak tapasztalatot szereztem. Mindenek előtt azonban ki kell jelentenem, hogy az elnevezést hely­telennek találom. Az uraság épen olyan községi polgár ma, mint akármelyi­künk, ezt a törvény mondja, ki előtt mindnyájan egyenlők vágjunk, s ha vannak is a községéivel kapcsolatos, s ma még talán bonyolult érdekei, annak elkülönítéséről s tisztába ho­zásáról biztositja őt a törvényhozás, erre nem kell neki a községben pár­tot alakitani, oly pártot, mely a köz­ség rovására, az ő érdekeit mozditsa elő, s az uraság ezt nem is tette so­ha, hanem ha tett, az épen az ellen­kezőt bizonyítja. Tekintsünk csak egy kissé szét, s majd látni fogjuk. Nagyon helyes dolog, s köteles­ségünk is, ha érdekeinket veszélyez­tetve s megtámadva látjuk, azokat okosan megválasztott eszközökkel meg­véd, | a támadót visszaverjük, ha­nem jegyezzük meg jól, hogy helyze tünk épen nem olyan, melyben a tá­madást talán mi kezdhetnők. Vannak az imaságnak községün­kéivel közös érdekei, s vannak az uraságnak is, községünknek is, külön- érdekei, és ezek képezik a t. képvi­selő ur szerint ama bonyolult csomót, — ám legyen a hasonlat, én elfoga­dom, s épen e csomó osztja pártjain­kat kétfelé, szerintem helyesebben olyanokra, kik a csomót legombolyit- hatónak tartják, s olyanokra, kik ezt nem hiszik, vagy hosszadalmasnak tartván, Nagy Sándorként azt szét-1 vágják. Itt van a Gerla-Póstelek puszták ügye. A csomóból egy szál. Szépen ki lehetett volna egyengetni, s mi el vágtuk. Mért történt ez igy, s mi ennek következménye, s mi lehet még? oly kérdések, melyekre a felelet talán kü­lönböző lehet, de az eredmény min­denesetre egy marad : községünk vi­lágos vesztesége, akkor midőn min- den jövedelem forrásra égető szüksé- ünk van. Hogy méit történt ez igy? felfo­gásom szerint természetesen. Amint vetünk, úgy aratunk, s ki ez ügy iránt ér­dekkel viseltetett, s menetét csak né­mi figyelemmel kisérte, az eredmény­nyel azonnal tiszbában volt. A „populit dominálták“ de e do- minatio egyéni érdekek szolgájává tet­te a populit. Ha az uraság leggazda­gabb polgára a városnak, én a leg­hatalmasabb leszek, s az történik, amit én akarok. Ez a rugó, s a po- puli ezt nem látta. A hol pedig az egyéni érdekek lépnek előtérbe, hol az egyéni hiúság keres táplálékot, ott a közérdeknek szenvednie kell, ha a tér megnyílik, s tápanyag kínálkozik. Nálunk ez igy van. Az első bal, — bár jól kiszámí­tott — lépés volt, midőn ez ügyet a megye elé vittük, s megengedtük, hogy a megye azt a sajátjává tegye, de a cél igy biztosítva volt, hiszen a t. képviselő ur által községinek nevezett párt vezérei, pártvezérei egyúttal a me­gye többségi pártjának is, s mert nem biztak erejűkben, hogy a községi gyű­lést dominálhatják, felvitték a megyére, hol aztán erejüket igen is túl becsül­vén, lóhátról kezdtek beszélni az ura­sággal, hogy tessék hát apellálui, most már teheti Ez az uraság pedig magyar ember, ki a gúnyt nem töri s jussát nem engedi, perel, — mint Arany János szépen megénekelte — a madár füttyért is. — S most már tudjuk, hogy az uraság a legfelsőbb forúmon megnyerte perét. Midőn városunk rendezett taná­csúvá alakult, egyik fő célja az volt, hogy a megyei atyáskodó gyámság alól kivonja magát, s ha e cél lebeg szemünk előtt, e kérdés is más megol­dást nyer. Na de a községi párt ezt igy akarta, s mert igy akarta, igy is lett. Az aztán nem tesz semmit, hogy a levét 20,000 ember issza. Hogy aztán mi ennek a követ­kezése az már egészen világosan áll, mindnyájunk előtt, az t. i. hogy vá­rosunk legalább 3000 forint készpénz­től esett el évenkint, ami pedig nem mese beszéd, mert az uraság jobbját nyujtá, s a belügyminiszter kijelenté, hogy nem csak nem akadályozná a kiegyezést, de sőt készséggel helyben­hagyná. S mi most utasítjuk vissza az ide nyújtott jobbot, midőn oly ter­het vettünk nyakunkba, mint a pol­gári iskola költsége lesz. Ezen összeg­ből három tanárt fizethettünk volna tisztességesen, s most mivel az iskolát mégis életbe kell léptetnünk, majd csak nyúljunk a magunk zsebébe. S hogy mi lehet még ennek a következése, bár még a jövő fedi, de a jelekből mégis látható. Ha ez utón haladunk, községünk igen nagy káro­kat szenvedhet még. Itt van a regá­lék ügye, melynek megldása már csak időkérdése, s amint már csaknem bi­zonyos, a megváltás nem országosan, hanem a községek által fog eszkö­zöltetni. A czikk felett álló kérdésre egye­nes feleletet majd a jövő számban adok. Addig is kijelentem, hogy e so­rok, valamint mind az, mit eddig irtain, saját egyéni meggyőződésem nyilvá­nítása, s vegye azokat az olvasó is úgy, s ha van hozzá türelme olvassa el. Kratochvill Gyula. Levelezés. M.-Berény mártius 5-én 1874. Február hó 8-áu tartotta meg, az it­teni ág. ev. hitvallású egyházközség, az 1853-ik év óta Szarvas városában nyuga­lomban élt, — de szinte febr. hó 3-án 72 éves korában — ugyan ott meghalálúzott egykori lelkésze, t. Oertel Ferencz űrért az ünnepélyes gyász isteni tiszteletet, az egyház jelenlegi közkedvességben levő papja, n. t. Petz Gyula urnák megható s jeles szónokla­ta, illetőleg alkalmi beszéde mellett. A boldogult — a fél századon által -- szinte ezen egyházban papi hivatalt viselt néhai Oertel Zakariásnak fia lévén, előbb atyja oldala mellett 10 évnél huzamosabban segédkedett, — míg annak bekövetkezett halálával — helyébe mint rendes pap válasz­tatott meg, meiy hivatalában ismét 17 évet töltött el. Innét, — felmerült magány körülmé­nyei, — s szemeinek meggyengülése miatt, családjával együtt Szarvasra, — még élet­ben lévő bús özvegyének rokonai körébe tette volt át lakását. Ritka kegyelet azonban az, melyet ezen német egyházközség tanusitott a boldogok­nak családja irányában, mely valódi példaa- dásképen szolgálhat más egyházaknak is. Ezen egyház ugyan is, még akkor mindnyája kiskorú gyermekei részükre, — azoknak életkoruk arányához, olynemü éven­kénti segélyt szavazott meg, hogy akkoriban négy leányai 18 évük, a fia 24-ik éve be­töltéséig fejenként 7—7 köböl búzát és 16—16 forintot kapjanak. Mikor pedig már a gyermekek, fent- jelzett korokat betöltötték, a balsors által sújtott, de fáradhatatlan kitartással, szorga­lommal dolgozó, közbecsülésben álló nő csa­lád tagok, s az aggastyán atya iránt azon­túl is jó akarattal lenni meg nem szűntek. Es ime! azért a m.-berényi német aj­kú egyház nem lett szegény, sőt mindig gya­rapodik : — mert isten áldása árad az ily, — az ő lelki munkásait megbecsülni tudó népre, a melyre a boldogult végső leheleté­kor is áldást rebegett! B. Három nap életemből. Glauren H. után közli: If]. Fábry Károly. (Folytatás.) Elővettem zsebkendőmet, — mely az eső viz eltüntetési operáció folytán még min­dig félig nedvesen, kiterítve feküdt az asz­talon; — ráborítottam a szerecsétlen helyre, becsuktam a vendégszobát, s vártam a sö­tétséget, hogy az est homályában ismét ha­za, — vissza térjek, óh, mert fényes nappal igy senki előtt magam nem mutathattam. »Nem jön ön velem ?“ kérdé az éppen kilépő bábsütő, ki a korcnnárostól akart sza­badulni — „Ninácskám, holnapra még itt marad a vásárra, s igy egy hely éppen üres van a kocsimban." — — Ez aztán megint egy nevetsé­ges kegyessége a sorsnak. — O még jobban akarja magát velem összeköttetésbe hozni! En felültem kocsijába, de oly szomo­rúan, hogy ő résztvevőiig kérdezősködött oka felett. És mivelhogy folytonosan szoron­gatott, bogy csak mondjam meg, mi bajom? és mivel a legjobb barátsággal s jó szivü- ■éggel Ígérte, hogy sogitni fog, — ha csak teheti — vagy megengedem — tehát én el­mondtam neki szomorú esetemet. „Barátocskára, — kiáltá fel ö nevetve — no csak örüljön neki. A grófnőnél én már ezelőtt 10 évvel szolgálhattam volna, csak akarnom kellett. — A ki önt ide aján­lotta, az nem akarta az ön javát, ön nem birta volna azt egy hónapig sem kitartani. Ezen állomásra ön igen becsületes lett volna, — ö egy embernek sem ad eledet enni, s a ki nem tud kunyorálni és füllenteni, csalni és lopni, a ki nem tud kétszinüsködni, és locsogni, fecsegni, az nem megy nála semmi­re. — Az egész házi csőcselék, mint egy pokolban él, mindig és mindenütt csak csel- szövény, ármány és visszavonás; — én inkább várfogságban, mint oly pokróczok közt élnék. Higyje cl nekem, vannak ezer és ezer dolgok, események a világon, me­lyek nekünk első pillanatra, a mint ránk ne­hezednek, igen igen nehezen esnek, és vala­mi szörnyű szerencsétlenségnek tűnnek lel. Oh, én azt többször tapasztaltam életemben, áldjuk azonban az ég gondviselését, hogy minden igy esett, s nem máskép. Én csak egy igen egyszerű ember vagyok. — Ön egy tanult úr, s ha nekem nincsenek is azon tanult fogalmaim, de higyje el, tapasztalati eszemet én sem hagynám elvenni. — Oh, én nekem is, sokszor, sokszor mily rosszúl, go­noszul ment az életben, s azután ismét min- den jóra fordult. Én egy szegény, igenszegény ördög voltam, s olykor olykor ugyancsak gonosz napjaim estek, hanem azért én min­dig jó kedvvel voltam, s mindig erős hiede­lemmel, reménnyel, és végtére is szorgalom és rend által házat és földet szereztem, gyer­mekeimet felneveltem, s ha ma megtalálnék halni, marad annyijok, hogy gond nélkül megélhetnek. Ézen egyszerű szavak oly jól eBtek nekem, mint meleg nyári napon a lesütött mezőnek egy lanyha, áldás dús eső. Én az egész bölcsészeti (philosophi) osztályokat és rendszereket mind kivétel nélkül keresztül hallgattam, tannltam, hanem soha egy pro- fessorom sem tartott oly világos, oly vigasz­taló, oly érthető kézzel fogható előadást mint az én mézeskalácsosom. / Én tehát egész vitézséggel, minden to­vábbi bántalora nélkül fel, illetőleg lemon­dottam az én grófnőmről, sőt mintegy Ítéle­tet tartottam az ö éppen most hallott ár­nyoldalai felett, — s az én bábsütöm világos és nyilt előadása által egészen felvidí­tottam, s midőn s városban késő este elvál­tunk egymástól, sokkal elégedettebben lép­tem ismét kis szobámba, mint valaha, és — ilyen az ember, — ba mindent veszített is — bolondos gyermekességei, s hangos neve­tés között mutattam Praetzelnémnek csupasz térdeimet. Ennek ellenében ő elbeszélte, hogy egy bérruhás szolga már kétszer keresett, s nem sokára ismét jönni fog. S ki fel van villanyozva, mint én, az tudni fogja, hogy ily állapotban minden bok­rot hegynek néz. „A livrees angyal hozza a segedelmet, kenyeret és szerencsét — gondoltam magam­ban — igaza van az én bábsütömnek, ha a szükség a legnagyobb, akkor van a gondvi­selő isten a legközelebb." — Futottam az ablakhoz, vajon nem hallom-e jönni őt. A mi kis utcánk több kert, mint ház­ból állott, egészen csendes volt, csak mesz- sziröl hallatszott a kocsik és harangok zúgása. — Minden percet olvastam. Egyszer egy lámpa kezdett bolyonga- ni kis utczánkban, mindig közelébb közelébb. Ez a segitö szellem •— — — livree- ben! Keresztül törtem a kis szobán, a ház­ból ki a jövő elibe, s kikaptam kezéből a nekem czimzett levélkét. Vidrai ur kért, ha lehetséges rögtön menjek hozzá, s mondjam el kirándulásom sikerét, és jó siker esetén, mit ő mindene­setre remél, a megegyezés szerint ama „bi­zonyost" minden bizonnyal magammal vi­gyem, s végül egy gazdag vacsorára szíve­sen meghitt. A gazdag vacsorával már én nála egy­szer jól laktam, a meghívást sem igen kel­lett köszönnöm, mert az is, az állás, hivatal­lal együtt elesett. Csak igaza lehetett az én derék báb­sütömnek, hogy minden a mi a grófné kör­nyezetéhez tartozik, mind nem ér egy rósz pipadohányt, mert arra az ígért nyomorult 20 drb aranyra csak nagyon közönséges em­ber sóvároghat úgy. Rögtön megírtam neki, — a nankin eset meg nem említésével — hogy az aján­lott principálisnöröl közelebbi ismertetést nyervén, az ajánlott állomás elnyerésével is felhagytam. Ezen fordulat egész örömöt okozott. Tetszett nekem az, hogy én szegény ördög a gazdag Csákvárinén egyet csíphettem. Hanem mint mindig, a nagy örömöt ne mulass szokta követni, úgy bűnhődtem én is most. (Folyt, következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents