Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-08 / 23. szám

viteléreI Az önnön magán való segítés neveli az erőt, az önbizalmat, a nemes öntudatot és gazdagon megjutalmazza a hozott áldozatokat! Ily szempontból indulva ki, I békésmegyei gaz­dasági egylet mely a fÖIdmivelés érdekeinek ápo­lását kiváló feladatának tekinti, mezei gazdálko­dásunk érdeke által sugalt azon felhívást intézi B.-Csaba városának nemes közönségéhez, hogy az kebelében egy jöldmives iskolát állítson, melyben köznépünk gyermekei a 'mezei gazdaság tudomá­nyára elméletileg és gyakorlatilag oktassanak ! Ez eszme kivitele tetemes áldozatokat igényel, de ez áldozatokat a város önnön magának, saját lako­sainak hozza. Szegénységünk, a közterhek súlyos volta nem akadály, hanem a leghatalmasb indok ez iskola felállítására, mert épen gyermekűinknek a foldmivelés terén leendő értelmes kiképezése által tesszük képesekké őket arra, hogy a földnek jö- vedelmesebb mivelése útján vagyonosabbakká le­gyenek és a közterheket könnyebben elviselh ?ssék. A mennyiben pedig alólirott gazdasági egylet reményli, miszerint a m. kormány nem csak öröm­mel veendi tudomásul a városnak e nemes és kor­szerű elhatározását, de azt annak kivitelében anya­gilag is támogatni fogja, az egylet készséggel ajánlkozik arra, hogy a tudomására hozandó el­határozás kivitelének előmozdítására szolgáló kor­mánysegélyt az illető minisztériumnál tekintélyének egész súlyával sürgetni fogja, Kelt Gerendáson 1873. évi május 12-kén- A békésmegyei gazdasági egylet igazgató vá­lasztmányának megbízásából Beliczey István igazgató elnök. Mokry Sámuel egyleti titkár. Mikép alakítsunk népköröket, vagyis: Miként alakult meg a békés-szent-andrási népkör ? 1866-ik évben az Osztrák-Porosz háború alkal­mával tapasztalván a nép érdekeltségét a csataté­ren történtek iránt, azon gondolat ébredt bennem, váljon nem volna-e lehetséges ezen korszakban ol­vasó-egyletet alakítani, ? s ez által rég tervezett óhajtásomat létesíteni; erre nézve elérkezettnek lát­tam az időt, 8 hogy ennek lehetőségét megkísért­TÁRCZA. Két szív története. Beszély. Irta Miskey-Jugovics Béla. I. A lemenő nap búcsú sugarai mégegyszer vissza­néztek a rózsaszínű felhők közül, s a felüdült vi­rágokra hűlt csöppek apró szivárványként csillog­va tükrözék magukat a ragyogó sugarakban. A rezgő nyárfa ezüst levelei gyöngén suttogva re­zegtek az alig érezhető lanyha esti szélben, s a cserjék közt megcsendült a csalogány bájos dala, ábrándozni híva boldog-boldogtalant. ‘A .........i gyógy-fürdö sétakertjében egyik ke­vésb bé járt ösvényén, két választékos Öltözetű fia­tal ember halad; néha meg megállnak, hogy-az elöltök elterülő festői vidék természetes baját- és megragadó szépségét futólag élvezhessék. Egyikőjük magas, délczeg alak; fekete haja tö­mött fürtökben lebeg halántékai körül; hosszú pilláktól árnyult sötét szemeivel ábrándos-búsán bámúl maga elé; halvány arczán élte virágkorát meghazudtoló sötét kinyomata ül a lélekkinzó szen­vedéseknek. Társa kivel karonfogva halad, tökéletes ellenté­te; ennek telt arcza és élénk kék szemeiből vi­dámság sugárzik, s egész lényén bizonyos könnyed könnyelműség ömlik el, mely mégis bizalomra készt Az első ifjú Köméri Endre, egy gazdag föld- birtokos egyetlen gyermeke, ki mint orvos-növen­dék ntolsó évét tölté az egyetemen; a másik pe­dig gyermekkori barátjá Rotter Jenő, ki jelenleg az ügyvédi vizsgálat letételének küszöbén áll — Endre, — szólt a szőke ifjú — te ma is­mét oly szótlan, oly bús vagy, mint rövid együtt* létünk óta már többszőr tapasztalám, s mely haj­dan épen nem volt természeted; mondd, mi bánt­ja szived, hogy eloszlatva bánatodat, vidámságot sem, a következő vasárnap templomból kijövet a néphez szóllottam, buzdítván őket a szellemi mű­velődésre, i felhivtam, hogy kik olvaso-egylet ala­kításához járulni óhajtanának, azok nálam Írassák be magokat. Öröm volt nézni ama lelkesültséget, mely ez alkalommal az arczokról tükrözött, úgy, bogy gyönyörködve szemlélem a lelkes fogadtatást, s e perczben előre is megtestesülve láttam mintegy az eszmét; még az nap 16 egyen Íratta be magát. Jövő vasárnap már hírlapok jelenvén meg, részint én, részint Nyiri Bálint hivatal-társam felolvasást tartottunk — saját lakásomon gyűlvén össze. — Ez alkalommal alakult meg népkörünk, mely je­lenleg — az akkor még csak nem is képzelt — virágzásnak örvend. Elnöki és egy személyben pénztárnoki tisztséggel engem bizának meg, és én elhatároztam magamban, hogy e társulat megszi­lárdítására mindent, mi tőlem telik, el fogok kö­vetni. Alapszabályokat készítettem s megerősítés végett azonnal felterjesztettem. Ekkor gondoskod­ni kelle oly alkalmas olvasó-szobáról, hol össze­gyűlhessünk. Volt nekem egy kamrám az iskolaé­pületben, elhatároztam magamat, hogy megkísér­lem az egyházi elöljáróságnak erre való beegye- zését; elmentem az akkori derék lelkész néhai Nagy Sándor úrhoz, előadván szándékomat, kinek nem csak megtetszett az eszme, de biztosított a siker eredményéről is; azonnal egyházi gyűlést tartván, nem csak kérelmem teljesítését eszközlöt- te ki minden dij nélkül, de kijelenté, hogy öröm­mel fogja látni, ha a presbyterek is sorakozni fog­nak, s az olvasó-egyletbe való lépést melegen ajánlotta. Naponként szaporodott a népkör tagjainak szá­ma, minden belépett tag mint megannyi nekilel kesült apostol lépett ki a kör helyiségéből, s di­csőségnek tartá, ha valamelyik estve uj taggal köszönhetett be. A téli estéken felolvasások tartat­tak, s ez volt a hatalmas rugó, mely csoportosu­lásra buzditá a tagokat; nem csak hírlapokból, de hasznos könyvekből is tartatván felolvasás, mint természettan, történelem s más érdekes tárgyakról. Nagy segítségemre volt minden esetré Nyiri Bá- tint hivatal-társam ki erélyes buzgalommal s kivá­ló ügyszeretettel működött az egylet elöhaladásan. Hogy mennél többen vehessenek részt a népkör jótékonyságában a tagdíj csupán 1 frt 20 krra ba- tároztatott, s már uj-évre 75-re szaporodott a ta­gok száma. Átlátva, hogy ba czélt akarok érni, okvetlen varázsoljak arczodra, mely neked hidd el barátom jobban állna, mint ez összeránczolt Aesculap-hom- Iok, és bánatos egykedvűség. — Hagyd el a tréfát Jenőm, válaszolt Endre, szívélyesen szorítva meg barátja kezét, — sötét emlékeim újra felkorbácsolák lelkem szunnyadó daemonát, és ne csodáld, ha vidám szavaidra sem vonul el a bú fellege arczomról.... Az én sze­meimből is hullottak még nem rég örömeseppek, forrók, lángolók mint lelkem, mint az alattok do­bogó szív, rajtok virult életem virága, lelkem üdvössége; — oh mily közel voltam ekkor a bol­dogsághoz 1.. . s midőn karjaim kitártam, hogy keblemre öleljen vágyaim ideálját: akkor kellett látnom, hogy reményem csillaga bolygó lidércz fény vala, melyet vakon követve, a menny he­lyett, kárhozatot nyerék ... — Barátom, tárd föl előttem bánatod, s meg fog könnyülni szived, ha kínzó terhét levetheted; és ha föl nem vidíthatlak is: ketten könnyebben fogjuk elviselhetni azt. Eralékszel-e még a boldog gyermekévekre, midőn a testvéri szeretettel rokon barátság tölté el, és fűzte össze lelkeinket ? az én szivem nem változott irányodban, s nemde bará­tom a tied sem ? ... — Nem Jetíöm, az én szivem sem változott; s jól esik tudnom, hogy te is a régi vagy, és hogy van még a földön legalább egy meleg szív, mely irántam részvét- és szeretettel dobog.... igen, felfogom fedni bánatom okát, bár tudom, hogy enyhülést, nyugalmat csak a sir álma adhat zak­latott lelkemnek. Szótlanul haladtak egy darabig ifjaink; majd egy távol eső, elfeledett virágos lúgos lombjai alatt leülve, Endre — hosszan felsohajtva igy kezdé beszédét: — Húsz éves valék, midőn tanulmányaimat vé­gezve, tőled elváltam, s szülőimhez haza tértem. Örömmel néztem jövöm elé, melyet ábrándjaim tündér honná varázsoltak; szivem telve volt re­mény és bizalommal a világ- és önmagam iránt. — Most már a tündér fátyol ellebegett, örökre eltűnt szemeim elöl, melyeket a fájdalom nedvet- lenekké égetett; reményeim kihaltuk, bizalmam szükséges egy könyvtár alakítása, erre elegendő pénzzel nem rendelkezhetvén, néhány népies ol­vasmányt magában foglaló könyvemet a népkör­nek ajándékoztam. Itt meg kell említenem Nyiri Bálint hivatal-társam ügybuzgalmát s bámulatra ra­gadó nagylelkűségét is, midőn 86 kötetből álló dí­szes könyvtárát, mintegy 160 frt értékű könyveit a népkörnek ajándékozd, e ritka nagylelkűség méltó, hogy örök emlékezetben tartassék a népkör tag­jainál, mert most fennáló díszes könyvtárunknak egyedül ő vetette meg alapját. 160 frt értékű könyvet ajándékozni 1 és éppen egy tanítónak ki maga is küzd a naponkénti szükséggel, bizony bi­zony nem mindennapi dolog. !! A tagdijak csekélysége miatt a pénztár megle­hetős üresen állott, mert több rendbeli lapok és tanulságos könyvek megszerzése igénybe vette an­nak csekély tartalmát, mert mindenekfelett hírla­pokról és könyvekről kelle gondoskodnunk, hogy annál nagyobb mértékben lehessen miből tartani felolvasásokat. De bár mily örömmel látszott is fogadni a nép kezdetben az eszmét még is sok küzdelem kiván- tatott ennek sikerre juttatásához, mert találkoztak egyes elfogult egyének, kik irigy szemmel, vagy tán kaján gonoszsággal nézték ez egylet növeke­dését, szerették volna, ha a kezdett szép egyetér­tés, összetartás köztünk meghasonlott volna, de mennél inkább növekedett számuk az ily elfogult gondolkozásuaknak, annál nagyobb ösztön ébredt a társulat tagjai közt az összetartásra. Nem ritkán lehete hallani alaptalan rágalmazásokat, sőt az egyháztanácsban egy presbyter nyilvánosan fel- szóllalt, hogy a társulatot az egyház helyiségéből ki kell tiltani, de elfogultsága a derék lelkész ma­gatartásán hajótörést szenvedett. Tapasztalásból tudjuk, hogy minden jó ügynek különösen kezdet­ben találkoznak ellenei, mig ellenben a rosznak találkoznak pártfogói, úgy ezen presbyternek is megpendített kárhozatos indítványa kezdett a köz­ségben nagyobb-nagyobb mértékben elterjedni s engem mint a népkör alapitóját kezdtek méltatlan rágalmazásaik által bántalmazni, hogy a bántal- mak által elkeseredve, magokra hagyom a társu­lati tagokat s igy a népkör felbomláshoz fog köze­ledni, én azonban meg voltam azon eszmével ba­rátkozva, hogy e társulatot emelni és ha lehet vi­rágzásra hozni kell minden áron, s ha tervem si­kerülni fog, reményletteu át fogják látni törekvé­sem jótékonyságát; ennélfogva nem gondolva bán­elveszett, és jövöm ?. .. oh jövöm képe oly sötét, oly rideg, most érzem, tudom hogy többé nem le­hetek boldog soha! — Négy év alatt megvénül­tem testben, lélekben; — és bár fürteimet nem vonta be a fájdalom a vénség derével, de e he­lyett letarolta szivemnek örömmel ápolt virágait; s oly sivár pusztává tette keblemet, mint Afrika si­vatagja, hol a Sirokó halálszele átrohant.... Oh nem az évek teszik az életkort! — Időtől meg­görnyedt testben is lakhatik élénk, fiatal lélek, ha a szenvedés és keserű csalódás érzéketlenné nem teszi. Gondoltam volna-e én négy évvel előbb, hogy ily hamar olyan lesz előttem az akkor még annyi kecsegtető reménynyol felém mosolygó élet, mint egy megúnt ruhadarab, melyet sajnálat nél­kül dobok el magamtól ? !... Endrének hangja oly meginditó, oly igazi mély fájdalmat tolmácsoló volt, hogy szemeibe könyek lopództak a keserű visszaemlékezés fájdalmas ér­zete alatt, s több perczig szólni sem volt képes; barátja Jenő mélyen meghatva, elfogódott szív­vel hallgatott. — Egy forró nyári nap alkonyatán sétálni in- dulék; üditö árnyas fa sor alatt haladva, észre sem vettem, hogy utam a temetőbe visz. Úgy szerettem mindig a mohos sirok közt el­merengeni, telkemre ilyenkor mindig oly édes-bús komolyság szállt melyet soká nem tudtam, és nem akartam magamtól elodázni. Levett kalappal haladtam mcg-megállva s ol­vasgatva talán századikszor a jól ismert sirirato- kat; s már vissza akartam térni, midőn a leg­végső sirok egyike fölött egy gyermek leánykát pillanték meg. Oh barátom — nem lehet fogalmad róla mily tünde szép volt e leányka! — Babonás félelem, és megmagyarázhatlan gyönyör-érzettel néztem őt mozdulatlanul, a nélkül hogy ö észre vett volna, mert nehány vadrózsa bokor és félig ledőlt kereszt elfedett előle. Egy kicsiny sirhanton ült, s fejét jobb karjára hajtva nyugtató; angyali szép arczán a rózsa és liliom báj színei ömlének egymásba; kék szemei fényében a májusi tiszta égnek egy pontja vagy talmakkal — sokszór mondám „ Uram bocsásd meg nékiek, ifiért ntTn tudják tnit cselekesznek“ — foly­tattam elkezdett müvemet, biztatva, bátorítva hi­vatal társam által. Az 1868. február 12-ik napja volt népkörünkre nézve azon nevezetes nap, melyeu letétetett biztos alapja a társulat létezésének; ugyan is a nevezett napon egy á legszebb és legkedvezőbb helyen ál­ló adósságai terhelt háznak árverelése tartatott, az igaz, hogy az épület nem valami izlésteljes volt, mert a ház teteje tökéletesen elavult s az idő vi­szontagságai által feldúlt úgy annyira, hogy a la­kás javítás nélkül teljes lehetetlen volt. Gondol­koztam mitévő legyek ? nem jó volna-e azt a nép­kör részére megvenni ? a pénztárban nem volt több mint 19 frt 24 kr. Tizenkilencz forint és 24 kr.! 1 és házat venni! bizony nem kis feladat. Bármi lesz következménye, elhatároztam maga­mat ezt minden áron megvenni. E szándékomat nem is bátorkodtam a népkör tagjaival előre tu­datni, ne hogy megsem misitteSsék, egyedül 6 tag­gal közlöttem szándékomat az árverelést megelő­zött napon, de majd csak nem nevetségessé tűnt fel elüttök törekvésem, mig végre pártolni látszot­tak nézetemet. Másnap megjelentem az árverelésen, s szerencsére mint legtöbbet Ígérőn rajtam maradt. E váratlan eset nagy mértékben felizgatta a ke­délyeket, s ekkor estve túl tömött volt a terem, ugyannyira, hogy alig volt képes befogadni a meg­jelenőket, lehetett hallanom saját tagtársaimtól is sokaknak kárhoztató Ítéletét, s kijelenték, hogy a ház nem kell, tartsam meg magamnak. Én bár az nap 100 frt tiszta hasznot Ígértek a vételáron felül, a többség akarata ellenére kijelentettem, mi­szerint sem a ház, sem az ígért száz forint nekem nem kell, mert én azt oly szándékkal vettem, hogy az a népkör háza,leend, észre sem veszik, midőn majd ki lesz fizetve a 221 frt vételár, s csak is igy lehet állandó népkörünk, ha saját házzal ren­delkezhetünk. Alig lehet képzelni, mily forrongás volt közsé­günkben, minden száj csak arról beszélt, minő nagy tévedés, üres zsebbel házat venni ! úgy hogy még azok közül is igen sokan, kiket buzgó tagok­nak ismerek, kétségeskedni kezdettek a kifizetés lehetőségéről. Sokan a tagságbóü kilépéssel fenye­gettek, mert úgymond az 1 frt 20 kr. tagdij csak csalétek volt a belépésre, most a házvétel és tető­javítás miatt 5 frt is lesz a tagdij. Bármint igye­keztem is a népkör hasznát és kiszámithatlan jó­a sirok ártatlan nefelejcse látszott visszatükröződ­ni, — s ezek fölött mint bárány felhő az égen — ívként görbült a finom keskeny szemöldök; sza­bályos orra hosszas, félig horgas volt, — s két ajka oly picziny és piros mint a fakadó rózsabim­bó; és ezekhez gesztenye-barna haja dús fona­dékban futott körül feje hátsó részén, végig húzód­va alabastrom fehérségű magas homlokon. Hóvállait és tömött, gyönyörű idomú nyakát iri­gyen födte el a karcsú derekához simuló fekete mellényke, mig tagjain hasonló szinű ruha plasz- ticus redökben folyt alá. A nap búcsú sugarai arczát csókolák, s feje fölött glóriát képeztek. Oly szép volt e tünde bá- ju gyerraekarcz, mint egy égi seraph, ki a tulvi lágról szált le a halál honába, szép álmokat hoz­va a csöndesen nyugovóknak. Elbűvölve visszatartott lélekzettel néztem öt hosz- szasan. A lányka fölocsudva mélázásából, letérdelt és pár perczig imádkozott. Égre emelt szemeiben a fájdalom gyöngyei csillogtak, s ártatlan arczának az áhitat szent buzgalma átszellemült, túl világi kifejezést kölcsönzött. Kevés vártatva fölalt, mcgcsókolá az egyszerű keresztet s távozott. Hosszasén néztem utána miután már nem Iátha- tám is, éB azután a sirhoz mentem, ahol előbb ö térdelt. A kis kereszten e név volt kezdetlegesen ki- vásve: „Boldog Mária.“ Tehát anyja, vagy test­vére nyugszik itt gondolám. Meghatottan ereszkedtem térdeimre, és megcBÓ- kolám én is a kis keresztet, mint előbb a gyer­mek leányka tévé; a sirvirágok mintha hálásan hajlongtak volna felém, s egy eltévedt utólsó sugár a kis keresztre sütött, szelid mosolyaként az ott nyugvó szellemének. Mondhatlan érzelemmel tértem vissza sétámból, képzeletemben a kedves gyermek arczával mulat­va, szivem kéjtelt sejtelmekbe merült. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents