Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1873-04-27 / 17. szám

* 1 iák boldogító hatását nem ismertük, nem I ;/ volt hazánkban íelvilágosult szellem, nem­zeti érzület, hazafiság, erkölcsiség, szorga­lom, munka és siker ? tehát a mi nélkül ezredéves államiságunk jövőre romba dől­ne : a tiszta erkölcs • és polgári erények csak a községi iskola, produktumai ? s ez­red évig szegény magyar hazánk tiszta er­kölcs és honfiúi .erények nélkül csak úgy vaktában állott fönn ? s átalában a keresz­tény államok, melyek 18 századon keresz­tül csak a felekezeti iskolák emlőin szivták a művelődés tejét, nem bírtak volna az állami exiatentia említett két föltételével ? Mindenesetre uj fölfedezés méltó arra, bpgy a „Békés“ szerény körén túl is kel­lemetlenül lepje meg mindazokat, kik elég naivok azt hinni, hogy hazájok eddigi történetében néhány dicső lapot találhatni, melyeken a hazafiság Is polgári erények kitörölhetetlen betűkkel vannak folirva. Egyébiránt szentül megvagyok győződ­ve, hogy K. ur ily messzire nem akarta elvetni a sulykot; de a logika kérlelhetet­len s ennek segélyével szavaiból ezt töké­letesen ki lehet okoskodni; — s habár az iránt is tisztában lehetett, csak úgy mint én tisztában vagyok, hogy komoly embe- xek előtt ezen állítása paradoxonnak fog feltűnni: de a gyöngébbek kedvéért, kik a nyomtatásban olvasott csattanós frázisok­nak hitelt szoktak adni, mégis jó lett vol­na óvatosabbnak lenni a kitételek megvá- logatásában. Azonban vegyük ezt az állítást szelideb- ben. K. ur „mai követelményeket“ emle­get, amit odamagyarázhatuuk, hogy kü­lönbséget tesz a tegnap és a ma, a múlt és jelen közt. Ezzel némileg sejteti velünk azt a megengedést, hogy a múltban még csak megfelelt kötelességének a felekezeti iskola, de jelenleg már nem ; tegnap még hathatós eszköz volt a hazafiság és polgá­ri erények kifejtésére, de ma már nem. S ennek okát is adja. Egyszerű oka pedig a felekezeti iskolák kátéja, mely ma már az élet legbiztosabb kalaoza nem lehet. No lám, ki hitte volna, hogy nagy dol­goknak ily csekély okuk van. Csak a ká­tét kellene kiküszöbölni a felekezetek isko­láiból s azonnal képesítve lennének tovább­ra is magasztos feladataik teljesítésére. Hja, mert az idők változtak ! Azokban a sötét századokban, midőn a barbár né­pek milliói rohantak Europa szivébe, s itt a görög s római műveltség romjai fölött állandóan megtelepültek ; midőn a mai mü­veit nemzetek elődjei még szilaj csordák voltak; midőn az elmékben a babona és sötétség, a szivekben a vadság és féktelen szenvedélyek tomboltak : akkor a káté még jó volt, mert szeliditő és erkölcstiszti tó be­folyásával lassan-iassan meghódította a dur­va néprajokat a civilizációnak ... De most már, midőn minden elmében tisztán ragyog az igazság napja, minden szívből kipusz­tultak a ronda és kapzsi vágyak, s az em­beriség ez üdvös metamorfózis következté­ben minden értelmi és erkölcsi akadályon átugorva biztosan haladhat fejlődése pályá­ján ... most már a kátéra nincs többé szükség, sőt okozója a még meglevő ba­joknak. Ha még most sem tud mindig boldogulni az egyén, sinlődnek a családok, forrongnak az államok ; ha a pauperizmus. communizmus és egyéb ily -izmus ijeszt­geti a társadalmat: mind ennek oka a káté. Szegény káté, midőn a múltban oly szép és fontos szolgálatot tett az emberi­ségnek, nem is álmodta, hogy idővel igy láb alatt, sőt ily nagy bajok forrása lehes­sen. Jobb is volna már azt mint valami kifacsart citromot az utcára dobni, vagy mint tisztes régiséget a múzeumba behe- lyezni, hogy bámulnák meg a késő uno­kák azt a tankönyvecskét, mely őseleikre áldást, később apáikra szerencsétlenséget árasztott. Azt mondja továbbá a czikkiró ur, hogy a felekezeti iskola czélja a községiétől kü­lönböző, hogy abban a hit, ebben a tudás a súlypont; az a jövő életre készít, ez megtanít, mint kell a földi pályát megfutni. Valóban bámulni kell azt a bölcseséget, mely a kétféle iskola közti különbséget ily kézzel fogható elmésséggel meghatározta. Bizonyára ez a világos felfogás, az ellen­téteknek ily észbeszökő kifejtése becsületé­re válik annak az iskolának, melyben ő kiképzést nyert. Csak attól tartok, hogy ez az iskola felekezeti volt! Na de a szép frázis ne tétesse le velünk mindjárt a fegyvert! Hát a hit és tudás csakugyan egymást kizáró fogalmak vol­nának ? hivő ember tudós, vagy tudós em­ber hivő nem lehetne ? Hála Istennek ! a tapasztalás még eddig ellenkezőt bizonyí­tott, — s mindenesetre ez nem oly dolog, melyet egy kis elmefuttatásban mint vala­mely elismert igazságot csak úgy könnye­dén odavessünk, s rá, mint rendithetetíen alapra terveink várát a meglevőnek lerom­bolásával építsük. Ezt azonban hosszasab­ban fejtegetni itt nincs helyén. Sokkal közelebb érinti tárgyunkat az az állitás, hogy a felekezeti iskolákban a tu­dásra csak mellékes, vagy talán éppen semmi súlyt nem fektetnek, hanem e he­lyett „a túlvilág ábrándszülte boldogsága után való áhitozás“ a főczél. Erre már csakugyan meg kell az okos ember eszének állani, kivált mert olyantól halljuk, ki állítólag városunk felekezeti is­koláinak beléletébe bepillantott. Bárcsak mielőtt ezt a vádat papirosra tette, nem csupán bepillantott volna az ügy állásába, hanem azt komoly vizsgálat tárgyává is tette volna. Mert szép dolog, midőn fiatal emberek komoly ügy iránt érdeklődnek, csak hogy ehhöz néhány szó­noklati közhelynek hangzatos összeállítása még nem elegendő, hanem szorgalmas utánajárás is szükséges, főleg oly esetben, midőn az érdeklődés tárgya a tapasztalás körében esik. Úgy látszik, hogy K. urnák oly fogalma van a felekezetek iskoláiról, mintha azok­ban folytonosan csak azt a veszett hire- költött kátét s egyebet semmit sem taníta­nának. Mert ha megengedi, hogy ott egyéb tantárgyak is szerepelnek, kérdem: akadá­lyozza-e az a történet, földrajz, természet- tan, természetrajz, nyelvtan, számtan, gaz­TÁRCZA. Az utolsó Árpád-leány. Történeti beszélj.*) Jutalmat nyert pályamű. Irta: Miskei-Jugovics Béla. (Folytatás.) ír. Az 1303-ik év nyarán, egy komor éjjelen, pa­zar világításban úsztak a környék fölött messze kimagasló tfencsényi vár falai. Az ég sűrű felhőktől volt fedve, néha czikázott el egy-egy villám, melyet siket dörgés követett, tovább pattogva és soká visszhangozva a begyek Ormain, A villámok fényénél jól ki lehetett venni egy férfit ki a várfokán állt, s minden fényes villám­barázdára kalpagját leemelve, nem annyira félelem tnint inkább vallásos szép szokásból magára ke­resztet,... hajh, még akkor nem raételyezték be a hivő sziveket, a mostani isten tagadó század vallástgúnyoló eszméi 1... A magas várnak ablakai nyitva valának, s be­lülről zajos hangok hallatszának le, mintha a ví­gan mulatozó társaság túl akarná harsogni a kinn dúló vihart és mennydörgést. Az eső apró szemekben esett, s a szél sivitva szakgatá szét és kergette maga előtt a rongyokba foszolt felhőket. Most újra vakító villám fény deríté föl perezre a puszta tájat, és a sötét éjszakát, — s a hirte­len eltűnő fénynél, •— egy kis lovas csapat lön, a vártól nehány száz lépésre látható. • — Végre jöuek tehát! szólt a várfokon álló férfi, oly hangon, mint ki hosszas várakozás után már már türelmét veszti, — se szavak után a palotába ment: honnan azonnal néhány szolga jött ki égő fáklyával, — Ieereszték a felvonó hidat és bebocsáták a-jöttékét. Számra nézve ezek heten valának, s lovaikat átadva a szolgáknak sietve haladtak föl a széles márvány lépcsőkön. A tornáca közepén egy roppant magaságu, bar­nára festett és itt-ott aranyozott diófa ajtó előtt megálltak, melyen épen e perezben lépett ki, a várfokán látott férfi, s kezet szoritva a jöttek min- denikével, örömtől sugárzó arczczal, szivélyes nyá­jassággal szólt: — Isten hozta kegyelmeteket barátaim .... már azt hivém, mai gyűlésünk is elmarad, most tehát mindnyájan együtt vagyunk. A fényesen öltözött szolgák és csatlósok kitár­ták az ajtókat, melyen át tágas és pompás terem­be léptek az érkezettek. Jöttökre a bennlevők tiszteletteljesen felálltak, s szóval és kézfogásokkal köszönték egymást. A jöttek egyike, ki iránt mindenki kiváló tiszte­letet tannsitott, alacsony, vaskos termetű férfi volt. Hosszú selyem öltönyét vörös selyem kardkötö- zsinor fogta át, melyről pompás görbe kard lógott le; — arcza komoly, tiszteletet parancsoló volt; hosszú, vállára lehulló, haja, s szakála is már ősz­be vegyült, de fekete szeméből még ifjú tűz és bátorság sugárzott^ — mellért pompás rnivü Ián- ezon, drágaköves kereszt csüngött alá, mely azon­nal elárulá magas egyházi méltóságát. E feltűnő fis nrindnyájok által különös tisztelet­tel illetett férfi —János, kalocsai érsek volt. Kíséretét képesé és vele, jött a hat Omode test­vér, — mindannyi deli, szép alak, milyeneket a mai elsatnyult nemzedék felmutatatrri már nem is képes. Szemeik bátorságot, lelkes tekintetük és arezvonásaik fennkölt gondolkodást árult el, mig megjelenésök bizonyos harczias, lovagi volt. A bázi ur, a környéktől rettegett Csák Máté, szívesen, de mégis bizonyos levetközhetetlen büsz­keséggel fogadá vendégeit. Csák Máté egyike volt azon föltűnő' alakoknak, milyeneket a történelem is csak ritkán képes föl­mutatni; kiknek mar puszta megjelenésök fölsó- ges, kiknek minden mozdulata tiszteletet parancsol. Ez időben Csák Máté még élte delén állott, de szünteleni zordon foglalatossága és rendetlen éle­te anyira megviselték, hogy kész öregnek látszok babár 45—50 évesnél nem vala több. Gyérülö fürtéi, az akkori kor szokásaiként vál­lait verték; magas, nyilfc homloka olyan volt most, mint a nyugvó tenger, de a legcsekélyebb ellent­mondó szó is, képes v olt azon komor redöket idéz­ni elő, a midőn tekintetétől, aki csak látta, resz­ketett. Római jellegű arczán bizonyos vadság, va­lami marezona kifejezés ült, mely a vele beszélőt szinte félelemmel töltő el. Széles mellére, és deli termetére pazarul ara­nyozott nemzeti öltöny feszült, s kincset érő kard- kötöjén óriási pallosa, ezen háborúk és lakomák­nál mindig viselt ősi kardja lógott. — Foglaljanak helyet kegyelmetek! szólalt meg, s az érseket az asztal főn jobbjára ülteté, mig az Omode fiuk a társaságban elszórva telepedtek le. Magyarhon fönemessége vala itt együtt, ott vol­tak az egri, váczi és veszprémi püspökök, ott voltak a hatalmas németujvári grófok; ott volt a főtárnok mester és kincstárnok; a panonhalmi apát és számos várúr. A palota óriási terme királyi dísszel vala buto- rozva, pompás aranyozások, bársony és selyem mindenütt. A falakon elejtett vadak kikészített bő­rei; királyi aggancs szarvakon királyi fegyverek csüngöttek alá, mig a hosszú asztalon arany kan­nák és arany bilikomokban folyt két-három ország­nak legdrágább bora, melyet gazdag öltözetű cse­lédek hordtak föl, mig mások szótlanul lesték uraik intését, vagy tárták némán az óriási fáklyákat. Csák Máté ezalatt lassan társalgott, értekezett az érsekkel, ki majd helyben hagyó, majd tagadólag intett és szólt közbe. Most ugylátszik végmegállapodásra jutottak. Csák Máté fölemelé parancsoláshoz szokott hang­ját és szólt, és szavára csend lön, minő a temető­ben van néma éjfélen, csak az ég dördült néha egyet-egyet s csak a szél sivitott végig a kitárt ablakokon. Az ajkak felé félig atban levő biliko- mok, mielőtt kitűzött utjokhoz értek volna, nesz nél­kül eresztettek vissza az asztalra, s mindenki visz- szatartott lélekzettel figyelt. — Barátim, honfitársaim!. . . szükségtelen hosz- szasan fejtegetnem, miért gyűltünk föl ez órában váramban, hisz azt mindnyájan tudjátok. A hazában egy nyavalya pusztít, mely nyavalyát orvosolni kell!... a miként a mérges sebet cson­tig kell égetni, úgy e bajt is szükséges gyökeres­tül kiirtani.... Magyarok vagyunk, s épen azért mi jogon tür­dálkodástan stbnek előadását és megtanu­lását, ha hetenként pár órát a hit- és er­kölcstanra is forditnak ? vagy az a meg­rótt szegény káté úgy kiveszi a tanoncok zsírját, hogy nem marad elég szellemi te- hetségök a többi tárgyak elsajátítására? vagy a felekezetnek hivatását helytelenül magyarázó pásztora mindig ott áll a taní­tó mögött, hogy az egyébről sem magya­rázhasson, csak a tulvilági életről s ekként a kedélyes bon mot-val megemlített birka- bőrt a báránykákról le ne fejtse ? 11a mindezen kérdésekre a józan ész és tapasztalás nemmel kénytelen felelni: ak­kor nem tudom belátni, miért okoz a tu­dás eszközlésére nézve oly eget-földet meg­rendítő különbséget az a körülmény, hogy az egyik iskola felekezeti, a másik pedig községi ? . .. . émm -<--*> w Tessék csak megkérdezni bármely fele­kezet iskolájának tanítóit: nem az van-e legszorosabb kötelességökké téve, hogy az elsorolt tantárgyakat tanohcaikkal lehető legjobban elsajátíttassák ? s ha igen, aka­dályozza-e őket ezen kötelességük teljesíté­sében az, hogy iskolájok felekezeti ? ... hacsak K. ur azt nem tartja a tudást ki­záró körülménynek, hogy a felekezeti taní­tó nem fejtegetheti ex offo Strauss, Dar­win et compagnienak a positiv keresztény vallást alapjában megtámadó rendszereit. Mindezeket csak általánosságban mon­dom, amint K. ur is csak úgy beszélt. Hogy pedig ezekből gyanithatólag váro­sunk felekezeti iskolái sem oly czélellenes intézmények, mint K. ur jeremiádjaiból valamely gyönge idegzetű idegen borzalom­mal sejthetné, ennek föltüntetésére rövi­den csak azt mondom. •Tegyük fel azt az esetet, hogy például a kath. főelemi iskola 4-ik osztályát köz­ségivé dekretálnák. Hiszi-e K. űr, hogy ezen jól fölszerelt osztályban a tanoncok a fent elsorolt tantárgyakban ezentúl na­gyobb előbaladást fognának tanúsítani csak azért, mert most már az az iskola községi ? Ha hiszi, legyen boldog e hitében! Én nem hiszem, mert még soh’ sem hallottam, nénk el, hogy fölöttünk idegen ország szülötte bi­torolja a fölség jogokat — Szavai itt oly ingerültek lőnek, hogy fogait csikoritá össze, s vérben-forgó szemekkel nézett maga körül, s jobbjával úgy megszoritá az arany bilikomot hogy az behorpadt ujjai helyén; ven­dégei szintén oszták fölindulását, szemeikből ha­rag villámlott, s kardjaik meg-meg csörrentek az asztal alatt; — Csák leküzdve fölindulását folytatá: — Azt mondják meghalt Árpád törzse .... de ez nem igaz!... El annak végsarjadéka még félve, elrejtőzve, távol szülötte honától; miként a kis galamb, mely fészkét is oda hagyja, ha lát­ja hogy lombjaitól irigy, vérengző vadak meg akarják fosztani. El még Árpád törzse, barátim! ... s a mi kö­telességünk őt trónjára fölsegélni; ö a miénk s mi inkább legyünk gyönge asszonyikéz kormánya alatt, mintsem gyáván fejet hajtsuuk a.gőgös olasz jogtalan kívánalmainak. Aki igaz magyar, az velem kiáltja: éljen Er­zsébet, Magyarhon királynője!! Csáknak szavai, már az összecsengő bilikomok és lelkesült fölkiáltások zajában vesztek el. A je­lenlevők, egy szivvel-lélekkel vele éreztek e perez­ben, s szavaival teljesen maga részére hóditá a főurakat, kik még némi elintézni valók után kö­vetséget rendeltek Csák mellé, mely követségnek feladatul tétetett Erzsébetet a trónra meghívni, és őt az országba hozni. Ezekután ősi szokás szerint „fecerunt magnum áldomás.“ — És Csák Máté palotája öröm ten­gerben úszott, és a honfiak arcza kiderült, mintha már elérték volna a czélt, mintha már a győze­lem öröme tölthető volna ol kebleiket. Ki gondolta volna, hogy ennyi deli, harczias alak kártyavárként fog megsemmisülni a sors egyetlen leheletére,... ki gondolta volna hogy e királyi tor csak előképe egy halotti tornak, melyet elle­neik nemsokára felettök fognak tartani./.'.. (Fblyt. köv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents