Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1873-12-28 / 52. szám
Második évfolyam. 52-ik szám. Gyula, deczember 28-án 1873 Szerkesztőségi iroda; Dobay János könyvnyomdája, saját házában. Kiadó hivatal: Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház. BÉKÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Pesten Haasenstein és Vogler hirdetési- irodájában (úri utsza 13. sz.) — Schwarcz testvérek nemzetközi irodájában furdőutcza 1-ső szám. és Bécsben Wolzeille 6—8. Hirdetésdij : 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. - Nagyobb hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr. Megjelen hetenként egyszer, minden vasárnap. Előfizetési díj: Három hóra Hat hóra , Kilencz hóra Egy évre lft 2 ft 3 ft 4ft Előfizetési felhívás „BÉKE f 1874-ik évi folyamára. Lapunk jövő évben is az eddigi alakban fog megjelenni, és arra fog törekedni, hogy megyénk közönségének fokozódó pártolását kiérdemelje. A folyó év utolsó negyedében önhibánkon kívüli hiányos szétküldésen segítve lesz, a menynyiben az expeditiót ismét önmagunk eszközöljük. Előfizetési ár: egész évre ... 4 frt, félévre .... 2 frt, 3 hóra ... .1 frt, melynek beküldését még ez év folytán egész tisztelettel kérjük, hogy a nyomtatandó példányok iránt tájékozva legyünk, s a szétküldésben fennakadás ne történjék. — Szives gyűjtőknek 4 előfizető után tiszteletpéldányt küldünk. Gyulán, deczember 28. 1873. A kiadó hivatal. k Tanulságok. A közelebb lezajlott megyegyülési eseményekről e lapok hasábjain már elég kimerítő tudósítást nyert az olvasó. A vita tárgyon pedig, szintén e lapokból annyira ismerős, hogy a részletek felemlitése sem képezne ma már újságot, s nem is lehet e sorok czélja az ismétlés. De mivel merültek fel e vita alatt oly körülmények, melyeknek fontolóra vétele nagyon is jó tanulságokat nyújt, mulasztás lenne e körül- iinények méltatását elhanyagolni. Indítványozó ur városunk két előnyét ismeri el, múltját s iparosainak tekintélyes számát és évtelmes voltát. Ezzel mi is kérkedünk. S vájjon jogosan ? Reök ur múltúnkra egyszerűen fátyolt vet. Ezt mi nem tehetjük. A mult, a jelen szülője, s tekintsük az életet, — a kiknek szülői a társadalomban állást tudtak elfoglalni, azok állása a társadalomban már biztosítva van,- mert a szülők jó neve a legjobb ajánlat, biztos kezesség. Mi tehát, kik múltúnknak köszönjük jelenünket, e múltra fátyolt a hálátlanság méltó vádja nélkül nem vethe- tlink. Vannak a mi múltúnk könyvének oly ; lapjai, melyek jelen elhatározásunkra komoly, lelkesítő és szilárd befolyást gyakorolnak, s ma, midőn a gyermek is a haladást hordja ajkán — igen jelentékeny tényezőt képez a múlt emléke cselekvésünk sikerének biztosítására. Nem olyan a mi múltúnk, hogy azt szégyelnünk kellene, de igenis büszkén említhetjük bármikor, ske- gyeletesen őrizzük emlékét, s nem vetünk reá fátyolt háladatlanul. Ily befolyást tulajdonítok én a múltnak, melylyel csak is azon esetben kérkedhetünk, ha e befolyás valóban érvényre emelkedik. A kérkedés csak akkor talál alapot, ha a jövő nemzedéknek, nemcsak az örökségkép reánk szállt múltat, hanem annak bő kamatjait is átadjuk. Vagyis a múltra való biiszkéségünk találja alapját oly irányú cselekvésünkben, mely ajövő nemzedékbe azon' öntudatot érlelje meg, mely belőlünk szól, midőn múltúnkat említjük. Cselekedjünk úgy, hogy a jövő nemzedékre múlttá válandó jelenünk önérzetes hivatkozás tárgyát képezhesse. Csak igy lesz múltra való hivatkozásunk jogos. Terünk van, magunkat kormányozzuk, nincs haladásunknak magunkon kívül akadálya, ezt pedig le kell győznünk. Városunknak iparos osztályában bírt erejét Reök urnák nem sikerült megtörni, létez az, s nyilvánul is működésében. De azt el kell ismernünk, hogy kézműiparral foglalkozó s kereskedést űző polgárságunk j nem vivott még ki társadalmunkban oly állást, minő számára ott biztosítva van. A legműveltebb államokban, ugyanazon polgári osztály, mely városunk lakosságának legtekiutélyesebb számát képezi, s társadalmi gydpontja, irányadó, mert azon Egy kép a a-világból. Történ ^ szély. Irta Mlskey-Jugovics Béla. Vége. Erdélyre a megpróbáltatások nehéz napja viradt. A Hóra-lázadás, mely kezdetben oly köny- nyen elfojtható lett volna, a legborzasztóbb mérvben kifejlődve, lángba boritá a kis ország nagyobb felét. . A merre elvonult a bujtogatóktól elvakitott tömeg, pusztító árként sodort el mindent, nem kiméivé a más- és nem féltve a saját életét. Az elfogott nemesek és figyermekeik hajmeresztő kegyetlenkedések közt végeztettek ki, s nejeik és leányaik meggyalázva, s aztán vérökbe fu- lasztva fetrengtek, a már minden emberiséget levetkőzött oláhok karjai közt. A Királyhágóról letekintve, tüzárban égni látszottak éjjelenként Erdély határszélei, s a. földig pusztított nemesi lakok körül iszonyúan megcsonkított temetetlen hullák födték a talajt. És az országot végromlással fenyegető veszély folyton nőtt tovább. Harminczöt ezer ember fölött parancsnokolt Hóra már, kik öt fanaticus bizalommal megváltó- jóknak hivék, és a lázadó tömeg naponként szaporodott. És mit tett a nemesség, mit tett a kormány szemben a lázadókkal?.... Tétlenül nézte, miként öldösik le egymásután földesuraikat, — lángba bontva azok ősi lakait. Páré Bruckenthal a kormányzó s a főhadparancsnok Preuss altábornagy, a helyett, hogy éré lyes intézkedéseikkel elnyomták volna a lázadást, laza hanyagságot tanúsítva, (mit a nemesség végre kész volt az oláhokkati titkos egyetértésre magyarázni) — nem csak kellő erőt nem rendeltek ki, mely a növekvő árnak ollcntállhatott volna, de sőt a saját védelmére végre fegyvert fogott nemességet is, a fegyverre keléstől letiltotta. Ennek a következménye lett aztán az, hogy Hóra bizton hitegethető a lázadókat, hogy a katonaság, a császár titkos utasítása következtében vele tart, sőt kész majdan őket a magyarok kiirtásában segíteni; ennek a következménye lett aztán, hogy a magát elhízott oláh vezér Déva várának ostromot izent; — ennek a következménye litt, hogy Hunyadmegyei főispánnak kiáltá ki magát, felosztva az elpusztított, s a nemesektől már nagyrészt elhagyott Zaránd és Hunyadvármegyé- ket hi vei közt; — ennek a következménye lett, hogy már nem félt a királyi javak- és épületekre sem tenni lázadó kezét; ennek a következménye lett, hogy Körösbányán már a bányai pénztárt is lefoglalá; — és ily körülmények között már nem volt csoda, hogy az iszonyúan elvakitott, felbőszített nép, már saját püspökére sem hallgatott, ki a lázadók táborába küldve, a megtéröknek még ezek mellett is bünbocBánatot hirdetett. De Flóra még tovább ment ezeken is. Volt annyi történelmi ismerete, hogy tudta azt, miszerint az oláh nép, egy leigázott, hajdan híres és erős népnek maradéka; — és feltámadt benne a vágy, hogy e népet ismét nagygyá, szabaddá, hatalmassá tegye, mint voltak hajdanta a Dákok, őseik; önmagát emelvén e nép fejedelnié vé; és a nagyravágyó ravasz vezér erre kikiálta- tá dák-királynak magát.*) Azonban királysága nem tartott soká. *) Lásd: Horváth M. „Magyarország történelme“ V. kötet 360—356. lapjain. József császár — értesülve a lázadásról, annak elfojtására a legczólszcrübb intézkedéseket teve. Preuss helyébe 'Fábri altábornagyot nevező ki, —I teljhatalmú királyi biztosokul pedig gróf Jan- kovics Antalt, és Popilla tábornokot küldé a tartományba. A megtéröknek bünbocsánat és feledés hir- dettett, Hóra és főbb czinkosai kivételével, kiknek fejére jutalom tűzetett ki, — de a lázadók közül még erre is csak kevesen hagyták el a tábort. Azonban midőn látták, hogy Fábri az uj hadparancsnok, és a királyi biztosok megkezdők működésűket, eltűnt a negélyzett bátorság, s helyét felváltotta a félelem. Csapatonként hagyták el most már a tábort a lázadók, s sírva könyörögtek a kegyelemért, a bocsánatért, melyet szívok eddig nem ismert soha. Hérával csak az maradt, aki tudta hogy iszonyú tettei miatt, még a hirdetett bocsánat és királyi kegyelemben sem bizhatött. Felettök lebegett a Nemezis, betelt a türelem mértéke, ütött a bosszú, a visszatorlás órája. Az oláh táborban nagy ünnepélyre tétettek előkészületek. Hóra, a dák király házasulni akart, s hogy megmutassa mennyire szereti a népet: az általa teremtett királyi székre, népe legalsóbb, legszegényebb osztályából származott nőt, szándékozott ültetni maga mellé. A kiszemelt boldog menyasszony — Ma- rucza volt. Pazar pompával lett az ünnepélyre feldiszitve minden, — s a rablott arany és ezüst, bársony és selyem csakugyan fejedelmi díszt tüntetett volna fel, — ha a környezet nem lőtt volna oly aljas, oly mindennapi, hogy egyszeri látásra kirítt raindenik szeméből hogy gyáva és zsivány. Napokkal előbb dőzsölt már a tábor az ünnepély rovására, — mert étel-italban nem volt hiány, s ha elfogy — gondolák, van még a magyar uraknak annyi, amennyi nekik elég. Az oláh karácsony előéjszakája volt, s másnap történt volna az esküvő. A táborból pár száz lépésnyire távolabb, nagy tűzrakások mellett, ivott és ordított az el- maradhatlan csimpolya-duda hangjainál az oláh had nagy része; még a másik már mámorát alud- ta, vagy rabolai, gyilkolni járt valahol. A táborban cBend volt, csak a mulatók zaja és ordítása hallatszott messziről Tiszta, csillagos téli éjszaka volt, ■ a csillagok állása már az éjfélt mutatá. Most egy emberi alak lön látható, ki a vezér sátorából kijőve, attól balra indult el, és határozott szilárd léptekkel haladt azon sátor felé, a hová láttuk hogy Szirtyt és az ifjút elcsukatá Gregucz. Az ember alak nem más mint a szép Maru- cza, ki most huszadszor teszi már meg ezeu utat, — megveszteget vagy talán szépségével hallgatásra bírván a rabokat őrző fiatal oláht, — felfedező magát Szirtynek, elmondva mindazt neki amit azon végzetes éjszakán az öreg Greguoztél ébren hallgatott. A sátorhoz érve pár szót váltott az őrrel s aztán belépett zajtalanul. Az érkezőt két szívélyes hangú „Isten hozott“ fogadá, mi arra mutatott, hogy a Bátorban uralgó éji sötét daczára is tudták a rabok, hogy ki legyen az éji látogató. — Utolszor jöttem ma ide atyám, — kezde tompa, szomorú hangon Marucza, s utolszór vagytok ti ma itt. — Három héttel ezelőtt azt hittem, együtt menekülhetünk meg e rabló csorda közül, most kénytelen vagyok belátni, hogy ez lehetetlen. Öt mértföldnyi távolban mindenütt Héra emberei vannak, s nincs hegy szakadék, nincs rengeteg, a hol no táborozna zsivány hada. Holnap ilyenből) a magyar rabok, s velők fi is lelesztek
