Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1873-09-28 / 39. szám
igen becses factorokkal is Csaba közgaz- díszati előnyeit Gyula javára ellensúlyozni akarni, ehhez — mert a tudomány efféle speculatióhoz minden támpontot megtagad, csakugyan hit' kell, mely hegyeket cpozdit, és ábránd, mely levegővel is megél s Iegfelebb ha még egy kis szinmézzel. De Gyulának máris fejlett ipara van. Én tisztelem Gyula ipari érdemeit a múltban — hanem hogy az a jelenben valami magasabb igényeknek megtelő fokon állana, ezt czikkiró talán maga se hiszi. Ma már Csabának is van körülbelül annyit erő ipara,' de bizony azzal neki sincs még mit dicsekednie. Kiért, miért is fejlődött volna nálunk eddigelé ipar, hiszen hogy az valahol kifejlődjék, ahhoz valamint a Nepomuk drámához Nepomuk, — magasabb, sűrű állandó kereslet kell. Egyébiránt közbevetve mondva, mit csinálnának a gyulai iparosok közül például a kőmive- sek, ha Csaba nem volna! Csaba kiváló előnyeit tagadni nem lehet, s ha ma még oly elmaradt volna is, a haegemoniára való hivatást tőle el nem tagadhatjuk. Már most az a kérdés, hol im estiál- junk, hova pontosítsuk erőnket, minthogy erre főleg nálunk szükség van, senki se vonhatja kétségbe Gyulán-e, mely vezérszerepét lejátszotta, sem territoriális, seui népességi, sem forgalmi központ nem többé, vagy, mert csak kettőrül lehet szó, Csabán, s nevezetesen a megye székét meghagyjuk e Gyulán, vagy tegyük át Csabára..? Kétségkívül ott kell erőnket központosítani, a hol a megye vérlüktetése legérezhetőbb; ott, hova „mindkettőnkénél“ sőt még az összes megyéénél is „nagyobb erők“ az életet terelik, mely élet ellen minden erőfeszités szintoly káros, mint sikertelen. Következéskép a megye székét is oda, tehát Csabára kell átteni, mely azonfelül hogy forgalmunknak központja ma is s lesz hova tovább, annál inkább, a megye tetemesen nagyobb részével máris egyenes, vasúti összeköttetésben van, és a territoliális központot is leginkább megközelíti, mely körülményen az se változtatna, ha Békéshez Biharnak egykét határa bozzácsatoltatnék, mert a lakosság nagy többsége akkor is Csabához volna közelebb, a miskolcz-csabai vasutat neinis említve, melylyel az egész Sárrét határozottan Csaba felé gravitáland. De, mond czikkiró, összepontositsunk bármiként, az intelectualis erőt ■, oda még se terelhetjük, mert az „nem vándor madár, mely (az én parancs szavamra) Csabán rakjon fészket,“ különben is „oly központ minőt én képzelek csak egy van, a főváros, vidéken, ilyen, a szép remények országából ellesett theoria,“ azonban siet hozzá tenni, mikép „törekednünk kell, hogy megyénk központja a lehetőségig megközelítse a fentebb idézett sorokban (az én soraimban) adott központiság eszméjét,“ S hát minő fogalommal bir czikkiró az intelectualis erőről, netán olyannal, hogy az élettől távol eső csendes berekben henye bölcselkedéssel tölti idejét. Mai nap uram csak az a tudomány ér valamit, a mely az emberiség haladását előmozdítja, tehát az élettel együtt él; alchimia, csil- lagjósság és a középkor különbnél különb sötétségbe burkolódó álspeculatiói, melyekkel az egjügyüség hiszékenységét bá- nyáztuk — ezeknek ideje lejárt: a tanult ember is szintén hova forduljon, ha élni akar, ha tanulmányának hasznát venni kivánja, pedig kell hogy ezt akarja, mint oda, hol alkalmazást várhat, mint hasonlói körébe. Hogy mindezen természetes .tömörülés folytán sem támadhat minden bo kor alatt főváros, azt én sem képzelem, hanem tudom azt, hogy minden tudományos, tanult ember Pesten nem lakhatik, de ne is lakjék, mert mivé lenne akkor a vidékek összege, az ország. E szerint talán még sem oly légből kapott theoria az, hogy én erőinket lehetőleg össze pontosítani óhajtom, melytől azon eredményeket várom, s várom egyedül ily feltétellel, melyeknek idézett soraimban kifejezést adtam. De hiszen czikkiró is, mondom, sietett magát helyreigazi tani, persze az erő összepontositást úgy értvén ; hogy a gazd. egyletet Csabán hagyja, a méhészit Gyulára viszi, a forgalmat Csabáról el nem viheti, de a megye székét Gyulán>»iész hagyni stb. De hogy is vihetnénk a megye székét át, holott Gyulán ott vannak a kész pompás épületek s Csabán az építkezés 120 — 150,000 írtba kerülne. Tagadom, hogy Gyulán a megyeháza a szükségletnek, a törvénynek megfelelő volna (főleg tekintettel egy főispáni lakra, melyre égető szükség van, persze nem üresre,) tetemes költségbe kerülne annak átalakítása és a többi épületek nem-e szintén avultak, melyek a mostani legszerényebb igényiéinek sem felelnek meg, és ez épületek külön egészeket képeznek, tehát magánhasználatra alkalmasak, eladhatók. Az uj építkezés Csabán bizonyosan tetemes költségbe kerülne, de ahhoz tetemes alapunk is van, s ha építünk a jövőnek építünk, mig Gyulán építeni merénylet volna saját érdekeink ellen. Különben pedig Csabán az örök- váltság 1845-ben 802,000 ezüst írtba került, s kik vállalkoztak ezen, akkor a jelen arányaihoz képest csaknem tizszerte nagyobb összeg lefizetésére, midőn sehol az országban egy kisegítő pénzintézetnek hire sem volt. . ? s minő kereskedelmi con- juncturákkal, minő közlekedési eszközökkel: földhez ragadt, együgyű jobbágyok. No, s a mai Békés megye nem volna képes ha nemis azonnal, de mai viszonyaink közt 120—150,000 írton magának házat építeni ? Hja! de hol talál Csabán annyi tisztviselő lakást. Nem tagadom, hogy ez elemién bajjal járna, de ezen lehetn.e segíteni és nem sok idő múlva Csabán a tisztviselői kar bizonyosan jobban elhelyezkedhetnék mint Gyulán, mely nem épül. A lakáshiány calamitása minden újonnan fejlődő központon meg van, de az dirimens akadálynak sehol sem tekintetik, segitenek rajta a mit púdnak. Csabának tótajkusága is ellenvettetik, tehát az is argumentum contra ? különös összevágása a véleményeknek! ép a napokban nemzetiségi részről hallottam szintén a székhely áttétele ellen nyilatkozni, persze féltékenységből, s ez legjobb czá- folat czikkiró emez ellenvetésére. Épen azért kell a székhelyet Csabára áttenni, mivel lakosai tótajkuak, mert mi képes e tekintélyes inclavalt számmal nyelvünket gyorsabban elsajátíttatni, mint ha ott con- centrait erőnket nemzetiségi irányban is érvényesitjük. „ Alios vidimus ventos“ kiált fel czikkiró, mái- mint az a ventus, melyet én felidézni képes vagyok. Ah, ha csak arról volna szó, attól czikkiró valóban nyugodtan alhatnék. De azt a szelet nem csinálom, hanem csinálja a viszonyok uj do- lusa, ezen széllel pedig csak az daczol, a ki a szelek irányát, természetét sem ismeri, s daczol saját kárára, mert czélját bizonnyal annál későbben éri el. És ismétlem, hogy a székhelynek Csabára áttételével kettős czél iratik el; egyik az, hogy kijelölt centrumunk fejlesztéséhez a polit. megye is hozzá járul; a másik az: hogy viszont a polit. megye is nyer általa, mert hogy a székhely áttétele alkalmasabb közelebb helyre, a gyűlések látogatottságát, tehát a megye iránti érdekeltséget tetemesen fokozni alkalmas, az szerintem kétséget nem szenved. Végezetül ha czikkirón kívül még akadna valaki más is, a ki felőlem felteszi, hogy engen e fellépésemben akár önérdek, akar ellenszenv vezérel, hát én azt bizonyossá tehetem, hogy ez nem igy van. Ha Gyula szülővárosom volna, a székhelyet onnan mégis Csabára vinném, oda, ha Csabának számüzöttje volnék is, mert a székhely áttételében én egy nagy ügyet látok, megyénk haladási ügyét. Reök István. A b.-gyulai kir. tszék elnökétől. Pályázati hirdetmény. A b.-gyulai királyi- törvényszéknél évi 300 frt segélydijjal egybekapcsolt egy joggyakornoki állomás, úgy szintén a b -csabai kir. járásbíróságnál évi 300 frt segély dijjal egybekapcsolt egy joggyakornoki állomás üresedésbe lévén, ezeknek betöltése tekintetéből pályázatot hirdetek, s felhívom mindazokat, kik az egyik, vagy másik állomást elnyerni ohatják, hogy szabályszerűen bélyegzett sajátkezüleg irott, és okmányokkal felszerelt folyamodványaikat, eme hirdetménynek, a „budapesti közlönyében történt beiktatásától számított 14 nap alatt, és pedig a közhivatalban lévök hivatali főnökeik utján küldjék be. Kelt B.-Gyulán 1873 September 22-ik napján. Novák Kamill elnök, — Jegyzéke a b.-gyulai kir. törvényszéknél f. évi September hó 29-én s következő napjain előadandó polgári pereknek. Előadó Teleszky Ferencz tszéki bíró. 4310. Nagy Károly felperesnek Szentgyörgyi vagyok, bocsánat, hogy ö másodikról is nem gondoskodott, — szóllott Jenő a tisztekhez, hidegen köszöntve őket; — s aztán a fegyverekről kérdezősködött. Füves pisztolyt választott. — Hogyan, hisz oly sötét az éj, hogy a vívók tíz lépésre is alig láthatnak el, — veté ellen Jenő. — Bagatelle 1 — szivarjaik tüze a legjobb czélpontul szolgálhat, — válaszolt Füves segédjei közül az egyik. — Nem, abba nem egyezem! — szóllak meg újra Jenő. — Én mindenben megnyugszom, a mit ez urak határoztak j — vágott közbe Endre, köpenyét levetve. A barriére tehát tizenöt lépésnyi távolságban kiméretett A segédek megtölték a pisztolyokat, s a vívók kezeibe adák. Most elhangzott a jel, — s egy pillanat alatt két lövés dördült el, — s aztán mindkét ellenfél ÖBszeroskadt. A gyűlölet jól talált.... a boszú keze nem reszketett.... Endre golyója Füves agyát zúzta szét, mig a Füvesé Endre mellébe fúródott. — Jövök Arankám !... ezt suttogá Endre, midőn őt Jenő a kocsiba emelé, — s ez volt utolsó szava is ... Egy óra múlva barátja karjai közt, sokat szenvedett lelke a tulvilági jobb hazába szállt. — XVI. .... Sötét volt az éj, miként a bűnös lelkiismeret, — s rémesen fútt a szél, miként ha néha annak felsivit ijesztő szózata. Mintha kiégtek volna a hold s a csillagok, — s mintha elfúni akarta volna a világot a szél.... A sűrű pelyhekben hulló havat, a jég virágos ablakokhoz csapdosá a vihar, — s oly gúnyosan 8Ívitott fel, s rohant tova, — úgy tetszett neki ez a pokoli játék.... A buda-tabáni külváros egyik rozzant háza küszöbén egy koldus-asszony ült. Karján rongyokba burkolt gyermekét tartá, — s csókjaival, leheletével melengeté, hogy meg ne fagyjon. A szélroham arczába csapdosá a havat, b fölázott hideg keblén sírni kezdett fázó kisdede. — Nagy Isten, könyörülj rajtunk ! — sikol- tott a nő, — 8 még forróbban csókolta, még erősebben szoritá keblére gyermekét. A gyermek sirt, mert fázott és éhezett.... Kiszáradt emlőit' hiában adta szájába az anya, — hisz napok óta nem evett ö se már.... Atellenben egy lebujnak — a vastag piszoktól megvakult apró áblaktábláin, derengő fény sugárzott ki. A koldus-asszony összébb húzta magán rongyait, — keblére szoritá gyermekét, s az ajtóig vánszorgott. Sokáig kellett kopogtatnia, mig végre kikiáltott agy durva hang: — Ki az, és mit akar ? — — Én vagyok Jakab, — óh eressz be kérlek, mert én és gyermekem megdermedünk e szörnyű éjben... — Már mondtam ma neked, hogy ajtómat CBak akkor nyitom fel koldusok előtt, ha ök adnak, vagy hoznak valamit cserébe pálinkámért, — s nem tőlem kérik azt ingyen, — takarodj! — — Jakab, az Istenre kérlek, oh adj hát csak egy falat kényért 1 — — A kenyér drága, és nem fogom azt vesztegetni belétek, — kiáltott ismét a durva hang, melynek sajátszerü kiejtése elárulá, hogy — a szívtelen, ki a szerencsétlen asszonyt ily könyörtelenül tiltja el küszöbéről — zsidó. — Jakab, légy irgalmas! — hisz utolsó gyűrűm, melyet a múlt héten eladtam neked, úgy is I sokkal többet ért, mint a mennyit érte adál. — — Mit, a gyűrű? — hát nem laktál-e egy hétig érte itt, s nem adtain-e enni addig neked és kölyködnek is?... hát nem volt-e elég ez, azon hitvány gyürücskóért, melyet te bizonyára loptál valahol; mert kövére nemesi czimer van vésve, a mely pedig neked sohse volt.... Eltakarodj te háladatlan kutya, mert!... s ezzel a piszkos ablakhoz lépett egy vén zsidó, s fölemelt öklével fenyegeté a szegény asszonyt, ki sírva vánszorgott onnan tovább. — Istenem, a te méltó büntetésed ez !..... oh büntess, büntess továbbra is engem, csak ezt szánd, ezt a szegény kis ártatlan árva gyermeket! — zokogta a szerencsétlen asszony, — mig lepergő könyeit, jéggé fagyasztó arczain az éj szele. Kisérteti árnyként húzódott a házak mellett, lassan, nesztelenül, meg-megállva, hogy ingadozó lépteit folytatni képes legyen. A budai vártemplomban, az óra éjfélt ütött. — — Ejfél van!... óh mikor még pompás termeimben vidám zene- és hódold vendég-sereg közt hallottam ütni az éjfélt! — mikor még oly gazdag voltam, mikor még oly sokan szerettek !... egy éve, igen, egy éve most.... és most nincs semmim, most nem szeret senki már !.... oh még is szörnyen, szörnyen sújtott Istenem, boszuló kezed !.... de csitt 1... gyermekem elszenderült, — keserves jajjaim föl ne ébresszék őt 1... szegény kis árvám, aludj, aludj 1.... — Mi ez ? ... hatalmas Isten I — e gyermek hideg, miként a jég; — szive nem dobog; — lélekzete elállt; — Istenem, Istenem, mi ez?... lehetséges-e ?... oh ö meghalt! ........ A koldusnö zokogva rogyott le a fagyos kövezetre, s az anyai szeretet legmelegebb hevével szoritá keblére — megfagyott gyermekét. — Nem, gyermekem.... mi együtt fogunk halni I.... sikoltott kétségbeesetten az anya, — s felragadva magát a kövezetről, futni kezdott. 1 Őrültként futott utczáról utczára, — a nélkül, hogy tudta volna, hogy útja merre, hova visz. — Most — sajátszerü hangok ütötték meg fülét, — figyelni kezdett.... Előtte a végtelennek tetsző Duna zajlott, —- óriási jégtáblákat höinpölygetve, és egymás hátán zúzva szét.... — Itt is jó lesz, igen, itt is !... várj csak egy kissé, mindjárt nálad leszek gyermekem !... mormogd gyermekére hajolva, — mig szemei a szörnyű elemen függtek — a koldus-nő. — Nálatok leszek mindjárt, — hisz két év óta úgy is szüntelen veletek álmodéra. — Igen, veletek leszek az égben !.... az égben ? — hisz én szörnyű bűnös valék !..... de — szörnyen is büntettél érte Istenem 1... Veletek leszek kicsinyem .... megmutatlak majd atyádnak, ki sohasem Iáta még, — mert midőn születtél, már akkor megölte őt........vagy már akkor megölték egymást ! — Veled leszek te kőszívű atyám, — ki bűnbánó gyermekedet átkok közt tiltád el küszöbödről ........majd elmondom: mily nyomorba vetet tél, 8 mit tevéi velem !.... Meglátlak titeket is.... de nem! — titeket kerülni foglak, — kerülni még a túlhazában is !... Ti énmiattam, én timiattatok szenvedék.... úgy félek ón tőletek !... hab, ne lássuk mi egymást soha! -- Jer kicsinyem, jer! — ha, ha, ha, mi nem az égbe, hanem a pokolba fogunk menni.... jer! — A szörnyű kaczajra egy locscsanat felelt, — s a zajló jeges habok összecsapodtak a meghalt gyermek — s a koldus-asszony felett, kit a fájdalom őrültté tön ........ Na pok múlva, a fővárostól messze, kiveté a Duna a kettős hullát; — s midőn a szerencsétlen nő kilétét fürkészve, rongyait egyenként kikuta- ták, — zsebében egy kis tárcsát, s abban egy névjegyet találtak, melyen e név" volt: Feullbernachi Georgine.
