Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1873-08-03 / 31. szám

Második évfolyam.

31-ik szám.

Gyula augusztus 3-án 1873.

Szerkesztőségi iroda:

Dobay János könyvnyomdája, saját házában.

Kiadó hivatal:

Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház.

VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Pesten Haasenstein és Vogler hirdetési- irodájában (úri utsza 13. sz.) — Schwarcz testvérek nemzetközi irodájában furdőutcza 1-ső szám. és Bécsbcn Wolzeille 6—8.

Hirdctésdij : 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. — Nagyobb

hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr.

Megjelen

hetenként egyszer,

minden vasárnap.

Előfizetési dij:

Három hóra Hat hóra Kilencz hóra

Egy évre

1 ft

2 ft 3ft 4 ft

Mikor intézkedjünk a cholera ellen ?

A ,.Békés“ mult heti száma meglehetősen tele van cholerával. Ügy látszik, kezdjük a bajt nagynak tekinteni. Tekintjük-e akkorának, amekkora valóban? Salacz szol- gabiró uinak ugyanazon lapban megjelent közleménye alapján hajlandó volnék kétségbe vonni.

Hadd tegyek egy kis kerülőt, hogy magamat jobban kimagyarázhassara.

Még eddig azt tartottuk, hogy a csapások legnagyobbika a háború. Értek rendes háborút. Ennek ellenében én azt merném állítani hogy a csapások legnagyobbika a cholera. Értek ilyen országosat, mint a mostani.

Eléggé ismerjük mindegyiket, vessük össze eredményeiket egymással.

A háború letarolja mezeinket, rommá teszi hajlékunkat, sirba fekteti sok ezrével a fiatalságot, milliókat kiszed közös zsebünkből. De jár vele valami jó is: tért nyit és elismerést szerez a tehetségnek, önismeretre vezeti a nemzetet, fris életet s tevékenységet kelt, lendületet ád a hazaszeretetnek s az összetartásnak.

A cholera nem tarolja le mezeinket ; de sok helyen nagyrészben kárba veszti a már kész áldást a munkások megrémültsé- ge, nyavalyássága s ezek következtében hiánya miatt.. — A cholera nem teszi rommá hajlékunkat; de teszi dögleletessé, üressé, kerültté másoknak is veszélyessé — A cholera nem bibelődik csak a fiatalsággal a cholera böszült bika: fellöki azt, a ki

éppen útjába akad. Háborús időben nagy- helyiség legyen, a mely elveszít 15—20 embert, kevés szenvedéssel, dicsőséges halállal s csak itt-ott egy-két árvával; ellenben a cholera ugyanazon helységből talán 30—40 annyit ragad ki, kínos vonaglással, ocsmány halállal, erkölcsileg egy részben tönkre jutandó száz meg száz árvával. — A cholera nem visz ki a közös zsebből milliókat; de az egyeseknek általa okozott kiadása, a munkának megakadása, a munkásnak költséges gondozása, önmagunknak költségesebb életmódja s a temetkezések drágasága miatt, szinte milliókra megy, az állami s egyéb közkiadásokat számba sem vévén. Aztán az az általános rettegés, az a bizonytalansága a holnapi napnak, az a véghetetlen leliangoltsága a kedélynek — mennyi erő mennyi munka, mennyi pénz- vesztesség! És mindennek fejébe mi jóval jár a cholera? Valóban nem tudom.

Mindevvel pedig az volna mondva, bogy nagyobb csapás a cholera, mint a háború Ha nagyobb csapás, akkor a cholera megelőzésére is kell legalább annyi gondot forditanunk, amennyit a háború megelőzésére fordítunk.

Itt bicsaklik aztán megint meg a mi okoskodásunk.

Azt belátjuk bölcsen, hogy a holnapi ütközetre ma szedni a sereget, ma öntetni az ágyukat éppen annyi, mint az ütközetet úgy szólván ütközet nélkül elvesziteni. Mivel belátjuk, azért a háborúra szakadatlanul készülünk, készülünk még akkor is,

a midőn bennünket még csak gyanúja sem bánt a háborúnak. És ez igy van jól.

Hát a cholerára, erre a nagyobbik csapásra, készülünk-e ekként ? Vegyük ki a feleletet Salacz szolgabiró ur közleményéből, a melyben egyebek közt azt olvassuk, hogy a csapadék vizek lecsapoltalak, a szemétdombok kihordattak,a fertőztelenités- re a nép megtanittatott, az éretlen gyümölcs eltiltatott; azonban a büztelenités az árnyékszékek hiánya miatt lehetetlen.

Mit tesz ez máskép mondva ? Azt, hogy rendes körülmények között utczáink csapadék vizesek, udvaraink szemétdombosak, szobáink fülledtek, piaczainkon éretlen gyű mölcsöt árulnak, az árnyékszékeket feleslegesnek tartjuk ; meg azt, hogy akkor készülünk a cholera ellen, akkor készülünk előle a tápanyagot elhárítani, a midőn a cholera már nyakunkon ül, a midőn a tápanyagot már maga csinálja magának ; kurtán mondva azt teszi, hogy mi az egészségügyi rendőrséget csupán csak a politikai tudományból ismerjük,

A ki kételkedik ebben, hogy nálunk a cholera hatalma, csakugyan a mi ázsiai egészségügyi viszonyainkon alapszik, azt nagyon kérem, vegye figyelembe, hogy a nagyobb mérvű cholera Oroszország, Magyarország, és Törökország nyugati határát nem lépi át, az-az, a nyugat rendezettebb egészségügyi viszonyai között nem dúl, avagy vegye figyelembe akárcsak azt, hogy itt nálunk s a legműveletlenebb osztály pusztul leginkább.

A Körös gátját akkor csináljuk, a mikor nincs árviz ; a mikor van, akkor csak foltozgatj nk. így kellene tennünk a járvány nyavalya ellenében is. Azon igen helyes rendszabályok, a melyeket Salacz szolgabiró ur közlött, két részre: oszlanak: egyik részök — az élelem, lakás és levegőre vonatkozók — minden időben szakadatlanul alkalmazandó; a másik részök csak a járvány mutatkoztával. A mig a mi saját akaratunkból, saját hozzájárulásunkkal hatóságaink igy nem intézkednek, mindaddig híjába szidjuk a szolgabirót, hi- jába az orvost, vagy bárkit mást, a cholera szabad zsákmánya leszünk, mert hisz önmagunk csinálunk neki meleg ágyat.

Igen, de az élelem, a lakás és levegő minemüségére vonatkozó-hatósági intézkedések belevágnak az egyéni jog körébe — mondhatja valaki. Igaz, de nekem is van ám egyéni jogom, a melynél fogva követelhetem a hatóságtól, a melynek adóját én szívesen fizetem, hogy a szomszédom szemétdombjának, kutmelletti pocsolyájának, hizlalójuknak boszantó és mérges bűzétől, a melyek engem ime még a cholera tartama alatt is nyomorgatnak, megszabadítson. Aztán meg az államnak is meg van ám a maga egyéni joga, a melynél fogva követelheti, követelnie kell, hogy neki egészséges munkaképes polgárai legyenek.

E ponttal szorosan érintkezik a városi, helységi orvos állása, de erről netalán majd máskor.

TÁRCZA.

Két szív története.

Beszély.

Irta

Miskey-Jugovics Béla.

(Folytatás.)

VIII.

A* ezredes beiéptóvel heves válaszom értelme kiegészitetieniil, s szerepünk félbe szakitva maradt.

Sem Georgine, sem én nem voltam olyan hangulatban, hogy a társalgást megkezdeni kedvünk lett volna, — az ezredes pedig ezen oldaláról sohasem lehetett hires, — s igy mindhárman hallgattunk.

Úgy vettem észre, mintha az ezredes vizsgálta — és fürkészte volna hallgatásunk okát ; — de Georgine ügyes színjátszó volt, mert arczának bármikor is képes volt tetszése szerinti indulatkifejezést mesterileg kölcsönözni; az én halvány arczom pedig olyan volt, mint a be nem irt pergamen, melyről leolvasni semmit nem lehet, — s igy az ezredes még csak el sem képzelhető, hogy — a nyugalom szine alá rejtve, mindkettőnk keblében, mily forrongó indulatroham dühöng.

Pedig — úgy gyűlöltem azt a leányt, úgy szerettem volna lealáztatva, szenvedni látni, a miért engem olyan nagyon szeretett; — és mégis úgy szántam öt, s úgy örültem, hogy ingerült és jogtalan szavaimmal még mélyebben is nem sértem, — hiszen nem volt ö oka annak, hogy olyan nagyon • szeretett

.........

Má

r alkonyodni kezdett, mikor haza indultunk.

Csupa hiedelemből előléptem hogy Georginet a kocsira fölsegitsem, — do ö közeledésemet észre

véve, egy tekintettel — melyet leuézönek ép úgy vehettem, mint Ietiltónak, — hirtelen a túl oldalon lépett fel.

Az ezredes „RigoIettó“-bóI kezdett fütyörészni, S korbácsával verte hozzá lovagcsizmáján az. ütemet, ami kedvetlenségének, vagy nemtetszésnek mindenkori biztos jele volt. Georgine a jól ismert utat, vidéket bámulta ; én a történtek fölött elmél- kedém.

Végre én is szakitám meg a csendet, kérdve az ezredest, hogy mikor kapott szülőimtől utólszor levelet ?

Jól emlékszem, hogy kérdésemre egészen fölriadt, és ugyancsak megütközöttnek látszék, de én akkor ezt gondolataiból való fölzavarásának tulajdonitára, — és vontatott hangon feleié, hogy — levelet már rég nem kapott.

Nem tudom előérzet-, vagy bizonyos delejes hatalom — mely sziveinket kedveseinkéi összefűzi, egymáshoz vonzza — ragadt-e meg, de az ezredes válaszára oly különösou összeborzadtam, s pillanatnál rövidebb időtartam alatt, egy szinte elo- dázhatlan kinos bizonyosság azt hiteté el velem, hogy — szülőimet valamely eltávolithatlan szerencsétlenség, és pótolhatlan veszteség éri, vagy már érte.

Haza érkezve, tüstént levél Íráshoz fogtam, mindenekre kérve szülőimet, hogy rögtön tudósítva, ragadjanak ki kinos aggodalmaimból.

A levelet, kocsira ülve — saját magam vittem el a postára, s onnan sem távoztam előbb, mig becsomagolva, útra indítani nem láttam. — Az a pöstaszemélyzet, valószínűleg egy a Lipót mezőről elszabadult tébolyodottnak nézett, mire beteges kinézésem is íöljogosithatá.

Agyam majd szétrepedt, az ezerféle gondolatok tömkelegében a vezérfonalat, a mentő szálat keresve, s még különben is gyönge idegzetem, any:

nyi heves megrázkódtatáson menve át, szolgálatát már-már újra fölmondani Ígérkezett.

Az estelinél újra kérdeztem az ezredest, hogy mégis mondja meg határozottan, mikor kapott szülőimtől utólszor levelet, és ha betegségem alatt nekem nem írtak, akkor közölje velem annak tartalmát.

— Ejh, édes Öcsém ne legyen ön oly gyermekes, és uralkodjék kissé jobban indulatain, aggodalmain, — szólott az ezredes, mintegy türelmetlenkedni látszva; de szavai inkább kérő, mint feddő — vagy oktatólag hangzottak; s aztán elkezdett vigasztalni, biztatni, hogy — hiszen még semmi bajok sincs szülőimnek, vagy talán sürgős dolguk, vagy épen egy kis változásuk is lehet, — hiszen az, olyan könnyen akad elő az életben, — hanem azért még se tartsak semmitől.

Láttam hogy e themát tovább fűzni nehezére esik ; beszéde is olyan orákuluraszerü kétértelmű, olyan habozó, s arcza olyan szokatlanul komoly volt, hogy mindezek, aggodalmaimat nemcsak el nem oszlaták, sőt még nö'velték; — mert gondolám magamban — ha az ezredesnek csakugyan nem lenne tudomása valamely — szülőimet ért veszélyről: akkor mért iparkodnék úgy bátoritni,

vigasztalni ?

Nem emlékszem, hogy valaha lett volna kínosabb éjszakám, mint a mely rám következett.

Másnap oly roszul éreztem magamat, mint betegségem után még egyszer sem.

Az ezredes többnyire velem, mellettem volt: de Georginet egész nap egy perezre som láthatóm. Atyjának migrain-jéröl panaszkodott, de én jól tudtam, hogy ez csak ál-ok, hogy vele elpalástolhassa a miért engem kerül.

Harmadnapra megérkezett atyám.

Láttára bár végtelen volt örömöm, de azért már a legelső pillanatban meglepett az, hogy csak

egyedül jött, — s az is feltűnt, hogy talpig feketébe volt öltözve.

Az első ölelések után, szinte félve kérdezősködtem anyám után.

Atyám a földre szegezte szemeit, s mintha sze- lidebb szavakat keresett volna elméjében, csak kis vártatva felelt, — oly ünnepélyes komolysággal, mely bennem, már az első hangnál a vért jegesz- té meg.

— Erősítsd meg magadat Endrém, és légy férfi, elbírni, elviselni, a ránk mért súlyos csapást; — jó anyád nincs többé !... . Egyedül én leszek ezután a te apád, anyád, testvéred, barátod, mindened, — szólt fuldokolva a fájdalomtól, és azzal keblére ölelt, és sirt, sirt, keservesen, hogy kö- nyei barázdát áztattak arczán, melyen pedig kö- nyeket folyni azelőtt nem láttam soha.

Az én fájdalmamat nincs bzó, amely kifejezni képes lenne.

Az első pillanatban, mint a villámtól sújtott —■ mozdulatlanul álltam ott; egyetlen hang, egyetlen sóhaj sem könnyité fájdalmamat; — a második perezben aztán kitört keservem — és könyeim zápora, miként villámokkal terhes felhőből kitör a mindent pusztitó zivatar.

— Oh tudtam, jól tudtam én, kedves édes anyácskám, hogy utolszór ölellek, hogy nem látlak meg többé soha ! — kiáltottam fel őrültként, s aztán egy pamlagra omolva sirtam, zokogtam, hosszan, keservesen.

Az iszonyú fájdalom görcsösen szoritá össze szivemet ; kimondhatatlan boldogtalannak, s úgy ér- zém e perezben magamat, mintha az egész világtól elszakadva, egyedül állanék az örömtelen természetben.

>

Es most ? — most Jenőm nem sajnálom, nem siratom már többé őt, az áldott jó anyát; —■ ö már nyugszik, ö már boldog, mielőtt még boldog-