Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-29 / 26. szám

választását jövő hő 5-re tíízé ki; a meg­hívó körlevelek szétküldve, és az érdekelt­ségnél fogva, mellyel ez aktus iránt nem­csak képviseletünk, de az összes városi közönség is viseltetik, megvagyunk róla győződve, hogy e gyűlésen a hivatottak teljes számban leendnek jelen. Mi a rendezést nasyfontosságunak, az előrehaladás lépésének tartjuk, nagyon ke­vés azoknak a száma, kik azt ellenzik — nyíltan talán senkisem ; a kishitüek leg­feljebb kétkednek a siker tartósságán, de meghajtják magukat a többség akarata előtt, — ellenmüködő eddig városunkban nincs. Egy nagyobb — múlt vasárnap tartott — értekezlet, kebeléből bizottságot kül­dött ki, mely a város tisztviselőit ajánlat­ba hozza, előteljesztvén a megállapodást egy ma délután tartandó nagyobb értekez­letnek, hogy a mennyire lehet a választás napján kész névsorral állhasson elő képvi­seletünk ; ez értekezlet múlt hétfőn négy óráig tartott tanácskozás után megállapo­dásra is jutott, kivévén a főszemély, a pol­gármester tekintetében. — Es itt sarkallik a dolog bibéje; mig itt megállapodás nincs, inig ez állás betöltésétől a közbizalom vá- lasztottai vonakodnak, addig rendezésünk bevégzett ténnyé soha sem leeúd, soha sem is lehet. A közbizalom első sorban városunknak —• két országgyűlésen át — szeretett kép­viselőjét érte; kit érhetett volna méltób­ban? ha nem őtet, ki iránt viseltessünk nagyobb bizalommal ? ha nem ő iránta, ki­re bizzuk városunk sorsát ? ha nem ő reá, és ki által remélhetjük a jelenleg életbe­léptetendő zsenge intézmény minden józan gondolkozásu polgár által óhajtott megszi­lárdulását, ha nem ő általa. Tanúja ezen őszinte ragaszkodásnak és bizalomnak azon — bármennyire méltánylandó okok által tett ellenvetésre — folyton megújuló óhaj és ezen óhajtáshozi makacs ragaszkodás, mely az értekezleti tagok és ezek által összes képviseletünkben nyilvánult, és nyil­vánulni fog. Megvagyunk győződve az okok alapos­ságáról, melyei e bizalmat magától eltávo­lítani igyekezett; tudjuk hogy az álláson, melyre a közbizalom őtet emelni óhajtja,' mindent egyebet, csak az általa hat éven át már nélkülözött — nyugalmat nem fog­ja föllelni, a gondolkodóbbak érzik a fe­lelősség súlyát, mely ez álláson kezdetben ne — örülésig fokozott szenvedélyt lehete képes a szívben felkölteni. Aranka észrevehette, hogy mily figyelemmel — bár lopva — vizsgáiéra Georginát, —• hisz a nők tekintete oly átható, oly biztos, — .és egész ebéd alatt némán nézett maga elé, öntudatlanul játsza­dozva a nyakáról lecsüngő emlék-medaillal, s hoz- záintézett kérdéseimre vagy épen nem, vagy csak alig érthető lassú hangon, és röviden felelt. Beláttam, bogy annyi megkülönböztetett figye­lem, annyi félig-meddig mindent tartalmazó nyilat­kozat után, melyekkel őt eddig elhalmozám, roszul eshetik, sőt méltán fájhat a szegény gyermeknek, hogy már az első alkalommal, midőn a sors tör­ténetesen egy vele hasonló szépségű növel össze­hoz, öt mintegy mellőzni látszatom ; s pillanat alatt fölébredt bennem is lángoló szerelmem, melynek legelső tüzét az ö szelíd szemei gerjesztők fel szi­vemben, — s már szinte magam is bánni kezdém, hogy Georginet apró udvariasságaimmal oly látha­tólag elhalmozám, és olönybo helyezém, — s el­határozóm hibámat jóvátenni, a megszomoritott kis Arankát njra fölviditni, sőt neki határozottan nyilatkozni, és égő szerelmemet föl fedni. A hosszas ebéd véget ért ; s én inditványozám, hogy — miután öregeink fekete kávé és pipa-szó mellett, úgy is ki tudja mikor lógnak kibonyolod- ni, ebéd alatt megkezdett, s folytatott érdekes the- máikból, mi fiatalok, a gyönyörű őszi délutánt felhasználva és élvezve, sétáljunk át kastélyunkba — s onnan lemenve a kis tóhoz, töltsük csolna- kázással az időt addig is, mig a tervezett tánczes- tély kezdetét vehetendi. Ajánlott tervem és indítványom, a fiatalság ré­széről zajos tetszéssel lön fogadva; s miután a r,mamák" látták, hogy nehány — az ötvenes évek­hez közel levő, de azért meg mindig „kisasszony", A hatvanat is már-már elért, de azért még mipdig egyedüli osztályrésze leend; de épen ezek­ből folyólag, és mert ennyire ismerjük a környülményeket, ki merne ez állásra raj­ta kívül más vállalkozni ? egyesek bizal­mát más is bírhatja kivüle, de az öszbi- zalmat mellette senkisem. Pedig gondolja meg, hogy ez állásra közbizalom nélkül vállalkozni senki sem fog merni; gondolja meg, hogy kivüle bárki más csak egy — ha bár majoritás­ban levő — töredék polgármestere leend, kitéve a kisebbség gyanusitásainak. és min den lépten nyomon akadékoskodásainak; — kitéve az eshetőségnek, hogy eme kis- sebbség szövetkezve a sútban lesködő circumspectusokkal, az egész intézményt romba dönti, mit részint a személje, részint az elvei iránti tiszteletből azon esetben sen­ki tenni nem mer, ha Gyula városa ügyei­nek élén öt látja. Mi városunk rendezése által annak élén nem a bureaucratikus intézmények felé hajló tisztikart óhajtunk, — nem óhajtunk különösen ily féle speciest annak élén lát­ni ; szabad polgárt óhajtunk, ki az eléggé szűk községi körben is polgári független­ségének teljes öntudatában mozogjon, ki hivatalos ambitióját nem emelkedő lépcső­nek tekinti, hanem egyedül polgártársai közjavát munkálja, és a közjó előmozdítá­sára irányadó legyen. — Ez pedig csak oly egyén lehet, kit a sors nem utalt arra, hogy hivatal után éljen, hogy meggyőző­dése árán is az ezt osztogatók kegyét ke­resse. Mi erkölcsi kötelességéül tesszük ez ál­lás elfogadását azon férfiúnak, kit eddig is ügyünk vezérférfiának tekinténk, kinek köszönhetjük, hogy Gyula város közigaz­gatása a bár jó akaratú, de a mai kor fo­galmai szerint tehetség nélküli egyének ke­zéből, az értelmiség befolyása alá került; erkölcsi kötelességévé tesszük annál is in­kább, mert az intézmény fenmaradása, és az ez által reánk háromolható erkölcsi nye­reség, csak az által leend biztosítva, ha Gyula városa polgármesteri állását, — ha bár ideiglenesen is, az ügyek rendes meder­be vezetéséig — elfog! *dja. - r Mi alig hisszük, hogy kimondott szán­dékától a szűkebi) értekezlet elálljon, vagy az újra összehívott nagyobb értekezletben más nézet nyilvánuljon. A többi állások betöltésének tervelésénél figyelem volt forditva a képességre, és az anyagi hasznot nem vadászó becsületesség­„urfi* udvarlóikkal, szintén készek velünk tartani, — az előbbi — és utóbbiak kíséretében elég biz­tos fedezet alatt vélték elereszteni leánykáikat, s így a csolnakázást ök sem ellenzék. En udvariasan meghajtva magamat Georgine előtt, Arankát öltém karomra, — mig Georgine ezen tettem fölötti látható nemtetszéssel, sőt talán nehezteléssel fogadta el a huszár-hadnagy kísére­tét, ki már az ebéd alatt is az asztal fölfelén ül­ve, mellette ülő unokatestvéreit, azok nem csekély bosszúságára egészen elhanyagolni látszott, s a mi társalgásunkba vegyülve, azt — a Georgine ked­véért — ugyancsak folytató. Leértünk a tóhoz, s én egy kicsiny csolnakhoz vezetém Arankát, melyben csak ketten ülhettünk, s aztán eltaszitva a parttól, nehány evező csapás­sal messze kinn volt csolnakunk a viz tükrén; — a többiek is lassanként letelepültek, s a csolnaká- zás kezdetét vévé. Szelíd, csöndes idő volt; egyetlen szellő sem rengeté a habokat, csak az őszi nap bágyadt su­garai futkostak és bámulták magukat a tó tiszta, kék tükörén. A part körül százados szomorú füzek csüggesz­ték le bánatosan vizbeérö zöld gályáikat, __ s alkalm asint ennek láttára jutott eszébe valamelyik csolnakosnak rákezdeni a dalt: „Szamom fűzfá­nak lehajlik az ágya*.... — Miért nem dalol kegyed ? kérdém Arankát, látva, hogy fejét jobbjára nyugtatva szótlanul me­reng ; épen úgy mint akkor a temetőben. — Hát érdekli önt az, hogy mit teszek én ? kérdé bás-komolyan Aranka, a nélkül, hogy fejét fölemelte,- vagy rám tekintett volna. Szivemig hatottak e szavak; és bár fájt az, hogy Aranka általam megsértve érzi magát, de még e fájás is jól esett, mert tudtam, hogy ez eset­ben Aranka közönyös nem lehet. re; több állásra két-két egyén hozatott ja­vaslatba, és ezek bármelyikét érje is a bi­zalom, hisszük, hogy a tért, melyre lépend- nek, befogják tölteni. — A jelöltek neveit már most említeni ildomtalanság lenne, miután a helybenhagyó rtagyobb értekez­let csak ma, a délutáni órákban leend meg­tartva. — Jövő számunk pedig már a vá­lasztás eredményét fogja tudatni. Levelezés. B -Csaba 1873. junins 26-án. Megemlítettük volt martius elején, hogy egyszer­re két színtársulat jött hozzánk. Várady Ferencz színtársulata akkor csak három előadást adott, át menvén Gyulára s azon Ígéretet tévé, hogy köze­lebb vissza fog jönni Csabára. Most itt 'van. Juni­us 21-kén léptek fel először „Hunyadi László ha­láláéban. V. László magyarország királya (Sándor), tehetséges és szorgalmas fiatal színész. Az ingatag gyenge király képmását hűen adta. Ciliéi (Bodosi) majd ha Dagyobb szerepben látjuk szóltunk róla, azt láttuk, hogy várhatunk. Gara (Hegyessi) ma­radjunk a komikum mellett. A ravaszság — álnok­ságnak rósz palást az olyan arcz, melynek megje­lenésére is már mosolyog a közönség Mária Gara leánya (Váradi Antonia) azt mondják a színpadon született, őt eléggé dicsérni nem lehet, tanú erre a közönség folytonos tapsa. Szilágyi Erzsébet a Hunyadiak anya (Hegedüsné) sok szorgalmat ta­núsító kezdő színésznő. Hunyadi László (Haray) szerepét jól tudta a közönség többszö'r kihitta. Egy megjegyzésünk van: fejét kissé görbén tart­ja mintha félne a közönségre nézni. Mátyás (Vi- rágb Ilka) most lépett a pályára még eddig aka­ratán és csinosságán kívül többet nem mutathat. Majd idővel többet. Szilágyi Mihály (Pásztori) igyek­vő fiatal színész. Ronov Agnes (Bodosiné) játéka élve­zetet nyújt őrizkedjék azonban játék közben a közön­ség felé háttal fordulni, mi nála gyakori. Veronai Gábor (Fekete) ismerjük előbbi évekből. A régi most is, nála többre haladni lehetetlenség. Az ezentúl előadandó darabokból csak a fö zsereplőket vesszük ki s azok egymásközti versenyét fogjuk közölni. Junius 22-kén „A kis árva népszínmű." Úgy látszik már e darabban mindenki jobban bole találta magát szerepébe. Fözessy Kálmán (Sándor) mint szerelmes meg­érdemelte a nyert tapsokat. Etelka (V. Antonia) a kis árva, átalán dicséretre méltó játékkal lép fel. Kondor tiszttartó (Várady) a mostoha apa szigo­— Arankára, szóltam oly bensöséggel, mint él­temben talán soha, — engem egyedül csak kegyed, és amit kegyed tesz, az érdekel; ba közelében vagyok, úgy érzem, mintha az egész világ velem lenne, — s ha kegyedet nem láthatom, hasztalan van az egész világ, mert szivemnek zajongó vá­gyait ki nem elégítheti. Láttam mint derült ki lassanként borongó ar- cza a kedves leánykának, s mint pillantott fel lop­va reám; és kebléből egy hosszú sóhaj tört ki, de még folyton hallgatott. Egy kis füzes erdő terült el előttünk, s a csol- nakázók közül már többen kiszálltak, az árnyas lombok alatt sétálni vágyván ; — s csakhamar mi is azt tevénk. Szótlanul haladtunk egy darabig; — majd — mintha megértettük volna egymás gondolatát — egy félreeső, ledöntött fűzfa felé tartánk, melynek bemohosult törzsére leültünk. — Aranka, miért kegyed ma oly szokatlanul komoly ? szóltam én, csakhogy már épen mond­jak valamit. — És ön miért volt ma oly szokatlanul derült ? felelt kérdésemre újabb kérdéssel Aranka. — Derült voltam, mert kegyeddel társaloghaték. — Azt a szép Georgine kisasszonynak inkább mondhatná ön. — Pár pillanatig újabb csönd állt be, mert utóbbi szavaival Aranka érzékenyen, s oly csipöseD meg­vágott, hogy hamarjában felelni sem tudtam, de másrészt szerelmem sohasem rohanta még meg szi­vemét hevesebb ostrommal közelében mint ekkor; homlokomról forró veríték gyöngyözött, keblem lázasan emelkedett; vérem izzó láva-folyamként kerengett ereimben; majdnem fuldokolva a felin­dulástól feleltem Arankának, vagyis inkább vallátn meg neki szerelmemet. — — Arankám, mióta kegyedet legelőször meg­róva! ellenszenvet keltett, mi. Ügyes játékra mu­tat. Marczi czigány (Lábdy) Nem láttuk benne a czigányt. Majd talán más szerepben kitűnik. No Kullancs rektor (Hegyessi) ez az ön szerepe. Any- nyira megnevetteté a közönséget, sőt szereplőket is hogy utóbb maga is kénytelen volt nevetni. Elvesz­ti természetességét játéka, ba a közönséghez gyak­ran leszól. A közönség nagyobb volt mint a teg­napi, bár még közel sem olyan, mint a milyot Csabán szoktunk látni. Jnnius 24. „Richelieu első párbajau vígjáték. Richelieu herozeg (V, Antonia) remekelt. Az ilyen játékban benne van a művészet, az ily játék élvet nyújt a közönségnek, kár hogy kevés közönség volt. Belle-Chase báró (Pásztory) a finom komikum embere. Matignon lovag (Haray) Aszinészt szeretjük, ha igyekvő, solid, kivált fiatal korában, mint a minő Haray, de ha szerepe kivánja tudjon lenni szeles, a mi pedig nem tudott lenni. A büszke No- ailles herczegnő (Hegedüsné) szinte kitűnt. Általában mondhatjuk, hogy e színtársulat meg­érdemelné a csabai közönség részéröl a pártolást annyival inkább, mert elvan rólunk hiresztelve, hogy szeretjük pártolni a művészetet. Újságul megjegyezhetjük, kogy Dupszky lovar­dája visszajön Csabára s jövő héten megkezdi elő­adásait. Úgy látszik, hogy e lovarda igazgatója azt lesi, mikor vannak színészek Csabán, hogy ezeket rontsa, épen olyankor fúrja be magát, különben nem is ő a megrovandó azért, hogy ide jön, mint in­kább azok, a kik e jövetelt gátolhatnák és nem teszik. Úgy hisszük, hogy e színtársulatnak valóban élvet nyújtó művészi előadásai most az egyszer felül fognak kerekedni a bukfencz hányó „Nem­zeti* komédiásokon, kiknek egy tagja sem be­széli a magyar nyelvet. .... i. Békés-Szent-András junius 22-én. A ki ismeri a békés-szent-andrási ref. egyházat mely mintegy 1300 létekből áll, s megtekinti temp­lomunkat, iskoláinkat, lelkészi lakot, lehetetlenség elismeréssel nem nyilatkoznia. Nőm lehet hogy egyházi épületei jókarban tartása felett mege­légedését ne nyilvánítsa. Óriási összegek fordi- tattak csak egy évtized alatt is egyházunk épü­leteire ; nem rég ujonan építtetett a szép és ké­nyelmes lelkész lak, alig vétetett tetemes áldozat mellett 1870-ik évben templomunk és tornyunk uj tetőzet alá már a következő évben mindkét iskolánk uj zsindelytető által renováltatott, s mind két iskolánkban az eddigi korcsmabeli pádokhoz láttam, mióta a szerencsés véletlen folytán köze­lében élheték, mióta angyali jó lelkét fölismerem : — egyetlen gondolat tölté be elmémet, szivemet; ezen gondolatban öszpontosul éltem minden remé­nye, boldogsága, — s midőn ezt kimondani aka­rom — a szó gyönge lesz ajkamon, — mert csak szivem érzi és tudhatja azt, hogy mily forrón, mily végtelenül szeretem kegyedet!.. Aranka holt-halvány lön és reszketett; szemei megtörtek, feje aláhanyatlott, s nem birva tovább fönntartani magát — karjaimba dőlt.... — Arankám, éltem üdve, reményem, boldogsá­gom angyala, szólj — jól érté-e szivem szemeid galamb szelíd tekintetéből, hogy lelkünk rokon, és szived viszont szeret ? — folytatám, szenvedéllyel öleire keblemre az áléit leánykát, s égő csókjaim­mal halmosán) el arczát és homlokát, míg ö ön­tudatlanul fűzte át babkarjaival nyakamat, és ma­gához vonva lázasan suttogá: „szeretlek, forrón, kimondhatatlanul! tied éltem minden percze, szi­vem minden dobbanása 1“ — s minden szava után csókolt oly édesen, oly oda adó szerelemmel, mint­ha életét, lelkét akarta volna lehelni belém ........ Pá r perczig tartám őt így karjaimban, reszket­ve az istenük kéjörömtöl; — — majd föleBzmél- ve körültekinték, s midőn pár száz lépésnyi távol­ról a sétálók vidám zaját haliám, — nehogy ben­nünket igy meglepjenek — bár észrevehetőleg fölindultán, mi is feléjük indulánk, s édesen sut­togva, boldogan el is értük őket. Újra áteveztük a kis tavat, s a csolnakázás — ily rám nézve bár régóta édesen sejtett, de mégis ily korán beteljesülni nem is remélt, örökké fo- ledhetlen eseménnyel — véget ért. Boldog mosollyal, forrd kézszoritással váltam el a kis Arankától, öt szobájáig kisérve, hova — a nemsokára megnyitandó tánczestély végett, — öl­tözékét rendbehozni ment. (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents