Békés, 1872. (1. évfolyam, 1-39. szám)
1872-06-23 / 12. szám
Uj folyam. 12-ik szám. Gyula juríius 23-án 1872. ( ^ Szerkesztőségi iroda: Dobay János könyvnyomdája, saját házában. Kiadó hivatal: Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház. V___y BÉKÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Dij : 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 írt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedes. — Nagyobb hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr. ' \ Megjelen hetenként egyszer, minden vasárnap. Előfizetési dij: Három hóra . 1 ft Hat hóra . . 2 ft Kilencz hóra . 3 ft V J Előfizetési felhívás „Békés“ Julius—September, vagy decemberi idejére. Az évnegyed lejárta közeledtével felkérjük megyénk t. közönségét, különösen pedig azon előfizetőket, kiknek előfizetése e hó végével lejár, lapunk további pártolására. Megyénk kis körében mozogva nem változtatunk azon irányon, melyet magunk elé tűzénk, folyton szaporodó előfizetőink és munkatársainknak tevékenysége pedig biztositék arra, hogy ez irányon változtatni nem is kényte- lenittetünk. Az előfizetések megújítására, mint legczélszerübb módot, a posta-utalványozást kérjük használni. Előfizetési dij julius—sept. 1 frt. julius—decz. 2 frt. A szerkesztőség. „Miért «am olvas a magyar gazda ?“ Ily czim alatt My. ur a „Békés“ 10-ik számában nagyon sokat ir, a nélkül, hogy a baj valódi szülő okára rá tudna •ntalni, vagy ennek eloszlatására csak egy elfogadható tanácscsal is szolgálna. My. ur e czikkben az intelligensebb gazdákról kíván szólani, s midőn megjegyzi róluk: hogy bizon gazdasági müveket épen nem olvasnak, a baj okát a hiányos nevelésben véli föllelni. Dé mit mondok ? Megtámadja gymnasiumainkat, melyek (szerinte) „agyon gyötröttek a kelletlen latin és az érthetlen (egészen igy!) görög nyelvvel s elhanyagolták, belénk oltani a gyakorlati szakismereteket; pedig ezek élesztették volna ismeretszomjunkat, mig amazok velünk (vele ?) a tudományt megutáltatták“ — —- majd egy „csikós“ hasonlattal az „iskolában meggyötrött“ s akadémiára lépett ifjúnak kihágásait festeget- vén, idegesen folytatja, hogy : „lelkem elborzad, ha azon óriási kárt mérlegelem, melyet az úgynevezett classicai nyelveknek mértéktelen erőltetése ifjúink lelkében mint idő vesztegetést, mint tanulástól való megundorodást, mint lélek-elsatnyulást okoz, s ha ellenkezőleg elképzelem, hogy oly tanrendszer, mely a tudományok jelen magas színvonalán állva az ismereteknek közvetlen értékét és fontosságát a gyakorlati élet követelményeire nézve kimutatná, az ifjúnak lelkét nem hogy tárasztaná, de figyelmét, érdekeltségét, ismeretszomját, kutatási vágyát fölébresztené, szóval a tanulást reá nézve élvezetessé, hasznossá tenné : kétszeres átokra nyilik ajkam a jelen poshadt, pedáns tanrendszer el len.“ Borzasztó! Mintha csak egy megse- cundázott rósz tanulócska irta volna o botrányos sorokat, melyekből különben a gymnasiumi tanrendszer czéljá- nak teljes félreismerése rí ki; — mert hisz kérdem : czélia-e a gymnasiumoknak — mint azt My. ur szeretné —I szakismeretet nyújtani ? Észszerűen ki- vánhatjuk-e ezt ? Bizonyára minden illetékes, avatott fő nem-mel felelend e kérdésekre. A gymnasiumok egyedüli okszerű czélje nem más, mint általános mivelt- séget nyújtani a tanítványnak, mellyel a felsőbb szakiskolákba bizton átlép-! hessen. A miveltség pedig magvasabb igazán csak akkor lehet, ha az ókori clas- sicusok örökszép müveinek élvezetét is bevonja körébe, — mi pedig a nyelv birása nélkül a maga teljében nem eszközölhető. Sajnos, hogy találkoznak — még pedig magokat miveiteknek hivő egyének, kik elég lelkiismeretlenül tagad- | ni tudják a classicai nyelvek taníttatásának helyességét, daczára a számtalan példának, melyek kiválóbb fér- fiainkról vonva el, mind a classicai miveltség eredményeiben fölöttébb gyümölcsöző volta mellett tanúskodnak. Fent czimzett czikkével My. ur is a classicai miveltség heves ellenéül mutatja be magát. Jó uram, — ön talán azt óhajtaná, hogy gymnasiumainkban Homer meg Horátius fölséges költészetének fejtegetése helyett a tanár bizon a búza-tul- termelés káros volta felett tartson prae- lectiót, vagy a váltó-gazdaság előnyeit fejtegesse. Ön szeretné ezt; de nem esnék-e kétségbe egy némely tanuló; ki épen nem a gazdasági pályára kívánja magát képezni, hanem p. o. irodalmár, vagy jogtudós akarna lenni, — s ezeknél csak el kel ugyebár egy kis latin meg görög nyelvismeret ? Ön uram következetlen. Lehordja, elnevezi poshadtnak tanrendszerünket, főként a latin és görög nyelvek taníttatásáért, s czikkében ^később e nyelveknek még gyakorlati értékét is el- ösmeri. Vagy nem azt mondja ön, hogy a tudomány jelen színvonalán álló gazdasági szakkönyvek telvék idegen geológiai és chemiai — bizonyára latin és görög — műszavakkal ? miket persze gazdáink nagyobb része meg nem ért, nem azért, mert talán már tanuló korában olyas hangzatok után indult, minők az önéi, melyek készek a legszorgalmasabb tanulót is hanyaggá változtatni; de megértik e műszavakat azok, — kik saját érdekök helyes felfogásával — nem hallgatva csábsza- vakra — igyekvőnek e nyelvekben is ösmereteket szerezni magoknak. Azt mondom én, hogy a ki gazdász kiván lenni, végezzen gazdasági akadémiai tanfolyamot, s bizonyára elégséges szakismeretet szerzend magának. De hogy felfoghassa az itt előadott tantárgyakat, szüksége vau azon alapmiveltség- re mit — a latin és görög nyelvek taníttatásával is — a gymnasiumok- nak czélja nyújtani. Tisztelt My. ur, nem az a mi bajunk, hogy latint meg görögöt tanultainak velünk, hanem igenis az, hogy kevés közöttünk a szorgalmas arubiti- ósus ember, ki szakpályájára komolyan készülne. Hi sz nézzünk szét gazdáink között. Ugyanegy megyében hány olyat találunk, ki gazdasági felsőbb szakiskolákat járván, gyakorlati szakismeretek mellett elméletiekkel is bírna. A szám bizonyára igen szégyenletes lenne. S mi ezen önelhanyagolásnak oka? Az, hogy ifjaink a gazdászati pályát csak amolyan végső menedékhelynek tekintik, hová minden rósz tanuló kilyukadhat. Úri gazdászaink nagyobb része vagy bukott gymnasialistákból, vagy pályá- jokat szorgalom- és lehet, tehetség hiányában bevégezni nem biró jogászokból áll, — ezek aztán persze nem igen olvasgatnak ám gazdasági könyveket. Azért hát ne bántsa, ne átkozza el My. ur gymnasiumainkat, ne különösen a latin és görög nyelv taníttatását, — és ne is halljunk senkitől se ilyforma nyilatkozatokat, — hanem igenis kössük szivére ifjainknak, hogy a gymnasium bevégeztével komolyan válasszák s megválasztva miveljék is szakpályájokat, s meglátja My. ur, meglátják mindnyájan, — péld. o. felhozva — igy majd oly gazdászokat nyerünk, kik bizon az akadémiákban erős ösztönt meritendnek maguknak a további komoly önképzésre, nem szőrű landnak sem My. ur, sem mások buz- ! ditgatására. Sipos Soma. A tanfelügyeleti iskola-látogatás eredménye. (A. b.-csabai tanitó-egyletből.) (Vége.) Mi, erőtlen kis napszámosai a világot mozgató közmivelődésnek; mi, nagyhangú har- ezosai az alkotmányosságnak; mi, körömszakadtáig eröltetöi az utólsó napszámos országos befolyásának is; mi, kíméletlen birálga- tói vagyunk országunk legkitűnőbb férfiainak; mi, makacs tagadói minden tekintélynek: mihelyt az általunk is szított népuralom szele egy kissé felénk legyint, ime egész valónkban megrászkódunk, és e tekintély rongyos köpenyébe burkolódzunk, vérig sértvén hiúságunkat, hogy oly embert is hivatalos udvariassággal kell fogadnunk, a kinek becsületes kezét a becsületes munka durva bőrrel vonta be; hogy oly ember is lehet bírálónk, a ki miveltség dolgában vagy valóban, vagy talán csak képzeletileg alattunk áll; hogy még oly ember józan kifogásait is meg kell hallgatnunk, a ki bennünket még fizetni is mer. Mintha biz mi az iskolának önhatalmú uralkodói volnánk: mintha biz az iskola mi érettünk volna; mintha biz az egyház iskolái részére a mi szeszélyeink szelénél tartoznék határozatokat örleni. Bármily fejtöréssel sem jöhettünk volna még egy ötletre, mely elfogultságunkat, önzésünket kirivóbbá tenné, mint épen a látogatók minősége ellen tett kifogás. Elfogultságunk abban mutatkozik, hogy nem látjuk át, miszerint bármely intézmény becse nem az intézmény embereinek minősége szerint határozandó meg; hanem azon ható erő szerint, mely az intézményben rendes körülmények között, alkalmas emberek szolgálata mellett rejlik. Más szóval: maga az intézmény a lényeg; az intézmény emberei esetleges. Ha maga az intézmény, a lényeg jó, életképes,— hasznos és maradós az még oly gyarló emberek kezében is; ha maga az intézmény, a lényeg rósz nem élet képes, — káros és pusztulandó az a legügyesebb kezekben is. Nekünk, a kik előtt sokkal rohamosabban bontakozik a történelem, mint apáink idejében, nagy módunkban állott a mondottak igazságát tapasztalni, ha hogy az intézmény értelmével tisztában vagyunk s legalább az utólsó évtizeden át láttunk is, hallottunk is. Sőt még a múltra sincs szükségünk, csupán azt kell meggondolnunk, hogy mihelyt nem maga az intézmény, hanem az ember a lényeg: ha például a biró alkalmatlan, meg kell szüntetni a bíróságot; ha a tanitó alkalmatlan meg kell szüntetni az iskolát. Világos, hogy a kinek az ily okoskodás tetszik, az emberekből álló rendezett állámban nem élhet meg. Hogy ma még nem igen vannak a felügyeleti látogatásra eleggé ügyes embereink, azt én is tudom, sőt sajnálom is; de vigaszul azt is tudom, hogy kezdetben minden intézmény szűkölködik alkalmas erők nélkül, hogy minden intézmény maga neveli a magának való embereket, hogy az első évben a ma már jeles tanitó is keveset ért, hogy tehát a látogatási intézmény is meghozza idővel a neki való készültséget. És arra nézve, hogy meghozza, épen a tanítók tehetnek legtöbbet, éreztetvén látogatójukkal ' hivatása Fontosságát, kedvet ébresztvén viselkedésökkel benne a minél gyakoribb megjelenésre s úgy alkalmazván előadásukat, hogy az a látogatóra nézve is oktató legyen. íme egy egészen uj, egy igen hálás tér a lelkes, nem önmagát imádó, hanem a tanügyet szivén hordozó tanítónak. Az önzés abban mutatkozik, hogy mig hiúságunk dédelgése ösztönéből ellene rugódo- zunk a felügyeleti iskola-látogatás intézményének, nem jut figyelmünk azon veszedelmes, erkölcsi gyomra, melyet eljárásunk által tanítványaink leikébe ültetünk. Tanítjuk nagy fontoskodással, hogy „Minden lélek a felső hatalmasságnak alája vettetett légyen,“ hogy „Becsüljétek, a kik munkálódnak ti köz- tetek és nektek előttetek járók az urban, és intenek titeket; és azokat felette szeretendök- nek tartsátok az ö munkájokért;“ látjuk korunk azon viharteljes tévedését, melyszerint az önalkotta törvényeken önmagunk tipró- dunk; ujjainkon számithatnók ki, ha a kiszámítást az itt-ott már mutatkozó társadalmi bomlások feleslegessé nem tennék, azon erkölcsi pusztítást, melyet a törvény szentségének mesterséges elpárolgatása okvetlenül okozand; tudnunk kellene, hogy a törvény tiszteletének, mely hazai, nemzeti, egyházi, családi, egyéni jóllétünknek sarkköve, már a gyermek leikébe való beoltasa az iskola legelső kötelessége: és ime mi elkárhoztatjuk a felügyeleti iskola-látogátás intézményét, mely egyházunk önkormányzati jogán nyugszik; tehát elkárhoztatjuk egyházunk önkormányzati jogát, mely az országos törvényen nyugszik; tehát elkárhoztatjuk az országos törvényt, mely el valahára a mi reánk bízott ügygyei, a taniigygyel s még hozzá a mi legszemélyesebb érdekünkkel, anyagi helyzetünk emelésével is foglalkozik. Nem jobb lenne ezen mérges képzelődés helyett inkább azon egyetemlegességre gondolnunk, mely a törvények között van, melyszerint azok egyikét ingatni, a másikat bántatlanul hagyni nem lehet; melyszerint tehát azok együtt állnak, együtt esnek; melyszerint tehát a mi hivá- nyunk is, mint a törvéuy védelme alatt álló, könnyen értéktelen emlékévé válhatnék törvény-rombolásunknak ? Mert nem oly. köny- nyü dolog ám a törvény tiszteletét a keblekbe ismét beléjök ültetni, mint a mily könnyű volt azt kitépni. No de jó. Tudom én azt, hogy az itelet könnyen bicsaklik, tehát az elfogultságon nem bámulok; tudom azt is, hogy az önzés)
