Békés, 1871. (3. évfolyam, 1-105. szám)
1871-02-02 / 10. szám
Harmadik évfolyam. 10-ik szám. Gyula február 2-kán 1871. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények küldendők: főutca 186. szám. Kiadó hivatal: Nagy Ferenc könyv- kereskedése , hová az előfizetési pénzek, hirdetések, hirdetési-dijak és reclamatiók küldendők. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ KÖZLÖNY. Hirdetések felvétetnek ; Gyulán a kiadó hivatalban; Pesten : Laug Lipót nemzetközi hirdetési' irodájában^ (Erzsébettel- 9. sz.) Továbbá Neumann lí. (Iíigyó utca 6. sz.), és Singer Sándor (3 korona utca ; 5. sz.) hirdetési irodájában. — Hirdetési dijak : Három hasábos Garmondsor háromszori hirdetésnél 5 kr. Terjedelmes vagy többször megjelenő hirdetések kedvezőbb feltételek mellett vétetnek fel. —Kincstári illeték minden egyes beiktatásért 30'kr. — A „Nyilttér“ben a 3 hasábos Garmondsor dija 15 kr. Kéziratok nem küldetnek vissza. Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön. Előfizetési feltételek: Helyben házhoz hordással, vagy vidékre postán egész évre fél negyed. Miért oly nagy a Franciaország iránti rokonszenv ? I. Midőn e sorok napvilágot látnak, több mint valószinü, hogy a véres dráma, melynek szinhelye jelenleg Franciaország a végmegoldás stádiumába jut; több mint való szinü, hogy a dráma hőse, a francia nemzet, mely oly hősies — mindenkit bámulatra ragadó ellenállást tanúsított, területi épsége s egy nagy elv melletti küzdelmében, mint tragikus hős jelenik meg az események színpadán; több mint valószinü, hogy az ügy, melyet mindnyájunk rokon- szén ve támogatott, melynek menetét az aggodalom szorongó érzetével kisérte mindenki, ki a szabadabb eszmék barátja, elbukott, s a rokonszenv, melyet e nemzet s Ugye iránt táplálánk, egy kínosan fájó érzésbe megy át, melyet talán magunknak magyarázni nem tudunk, melyről számolni magunknak talán alig bírunk, de a mely fájó érzés egy vészes, fenyegető jövő folyton kisértő elősejtelme. A rokonszenv, mely a francia nemzet ügyéhez részünkről fűződött, nem a bukott iránt önkéntelen kifejlő, nem a szerencsétlenség iránt táplált s nem a letiprott nagyság iránt érzett rokonszenv ; e rokonszenv, mondhatni, azon öntudatos meggyőződés és erős hit kifolyása volt, hogy a szerepet, mely a francia nemzetnek az európai államcsaládban jutott, méltólag betölteni mellette egy is hivatva nincs, liogy egy sem rejti a haladás minden tényezőit oly mérvben úgy egyénileg, mint magát a nemzet-egyetemet tekintve, mint a francia nemzet, legkevésbé pedig azon faj, mely oly fennen hirdeté és hirdetni fogja valószínűleg továbbra is, hogy: die Cultiir kommt von Westen. — Es ma, midőn e nemzet, mint bukott óriás, vérében fetreng ellenfele előtt, midőn talán évtizedekre meg lesz fosztva azon irányadó szereptől, melyet játszott, melyet nem irigyelt neki senki s melyet örömest látánk e nemzet letéteménye gyanánt, vessünk egy futó pillanatot a múltakra, hogy igazoljuk e rokonszenvet. Valamely nemzet nagyságát s hivatását azon véres harcok után Ítélni meg, melyeket egyszer vagy másszor vívott, épen oly ferde valami lenne, mint az egyén értékét a physikai erő után mérlegelni. Azonban a vívott harcok is csak a szerint bírnak a gondolkozó előtt erkölcsi becsesei, ha a harc megett valamely magasztosabb eszme áll, ha az eszmék célzott diadala teszi szükségessé s mintegy kikeríilhetlenné a véres áldozatokat. És ha a francia nemzet oly büszke volt a harctéren szerzett gloire-já ra, e büszkeség méltó indokát leli azon körülményben, hogy a francia nemzetnek a múlt század végén s nagyobbára e században földrészünkön vívott minden harcában bármely kormányforma alatt volt legyen különben is maga a nemzet, mindig valamely magasztosabb eszme küzdelme volt fellelhető. A múlt század végén védte a hosszas vajúdás után kebelében érvényre emelkedett democraticus eszméket a megdöbbent trónok solidaris támadása ellen; majd a támadottból támadóvá küzdve fel magát, az általa inaugurált újabb eszméket inditá harcra, egyrészről a középkor elavult intézményei, majd később a legitimitás chauvinisticus nézetei ellen. Hogy e véres harcoknnk kimenetele az lett, a mi valósággal lett, hogy a hosszas küzdelem hőse elvégre elbukott, azon épen oly kevéssé csodálkozhatni, mint a mily bámulatos, hogy e nemzet maga az összes Európa ellenében oly soká tudá a kérdés mérlegét folytonos ingadozásban tartani. Hogy a későbbi hadjáratok s különösen az 1812- ki, melyet mindenki az ostoba elbizakodottság eszeveszett vállalatának nevezett, menynyire fontosak voltak Eurőpa jövőjére : arra nézve elég legyen annyit emliteni meg, hogy e hadjárat sikertelensége legfőbk oka annak, hogy az orosz barbarismus ma is, mint Europa réme, lidércnyomásként nehezedik a nyugoti civilizatio jövőjére. Franciaország habár egy absolut uralkodó alatt, vérét ontotta, hogy megmentse Európát a fenyegető veszélytől s nem Franciaország bűne lesz, ha beteljesedik, mit akkori uralkodója mondott, hogy előbb vagy utóbb t?4 & € 4. Farsangi levelek. I. Motto : Kinder und Narren sagen die Wahrheit, — és Múlta licent stultis. (Harlequin szerénykedik. — A felelősséget a szerkesztőre hárítja. —.Kezd komolyan beszélni. — A színhely. — A coulissák mögött. — Inconsequentia. — Gyűlési tudósítás. — Tornaegyleti bál.) Kedves szerkesztőm! Ha a fentebbi két jelmondatot nem biggyesztettem volna levelem fölé, s ezáltal kétségtelen jelét nem adtam volna annak, hogy citálni is tudok, és ennélfogva okos ember vagyok, úgy levelem bevezetését idézetekkel illenék kezdenem. Már az az Írói bonton-hoz tartozik citálni, discursusközben épen úgy, mint cikkirás közben; a Conversations-Lexiconokkal saturalt mai világban ez oly kellék, hogy e nélkül alig hinné valaki, hogy okos és elöhaladott emberrel van dolga, s mivel én nem citálok, hizelgek magamnak, hogy a mig egyrészt nem akarok okvetlenül okos embernek látszani, másrészt ezáltal kitüntetni vélem, hogy szerény vagyok. S ezt jónak láttam előrebocsátani. Lehet, hogy leveleim folytán a ráncbaszedett szemöldü kritikus imponáló szigorát, vagy valamely felsőbb lény pro- phetikus hanghordozását, vagy — végül — Satyr gúnymosolyát veszem fel, s ekkor a t. c. közönség méltó haragját idézném fel, s a szerénytelenség rut hibáját lobbantanák szememre, vagy gyön- gédtelenséggel vádoltatnám. Ki e vakmerő, ki rólunk s viselt dolgainkról ily cynikus modorban, a jogosulatlan ítélkezés e prepotens hangján beszélni mer ? hangzanék száz oldalról, s ez esetben, tiszteletreméltó szerkesztőm, higyje el nekem, nem én húznám a rövidebbet, hanem — ön, ki látható feje s egyúttal kiadó-tulajdonosa a „Békés“ cimü szellemi vállalatnak, és ki első sorban teszi zsebre a kedves előfizetési dijakat. De mit is excusálom magamat. Hiszen én Har- lequin vagyok, egy farsangi torzalak, egy bohóc, s ez elég arra, hogy excusálva legyek, hogy szavaimat senki ne mérlegelje. Talán inkább Ont kel- lenék excusálnom, hogy egy bohóc eszmeszörnyeinek tért enged lapja hasábjain. — De én ezt sem teszem : gondoskodjék ön raagamagáról, ez kizárólag az ön dolga; én elmondom a magamét, s ha nem teszem : ám dobja félre leveleimet, hisz ön ezt nagyhatalmi állásánál fogva bizvást teheti. De legyen vége az üres fecsegésnek, s lássunk a dologhoz. Beszéljünk komolyan, a Harlequin komolyságával. Csörgö sapkám megcsörren : az előadás kezdődik. Színhely: egy alföldi város. Jobbról balról beláthatlan sokaságu, szélességű és feneketlen fenekű pocsolyák, kátyúk, járbatlan utak, rongált hidak, ágaskodó pallók stb. Szemben velünk a főutca monumentális épületeivel, köztük olyanok, melyek ablaküvegében tükröződik vissza sárlepett csizmánk, — guggolva szundikáló ócska piaci kofák alma- és zsemlével körültorlaszolva,— fáradbatlan tót-fuvarosok trotoir-vágyó lovaikkal; egy szóval a szokott látvány, az alföldi városkák idylli életének elragadó képei .... Nézzünk a coulissák mögé. A casinóban élénk pezsgés. Kár, hogy nem igen vehetjük ki az alakokat a késsel vágható pipafüst miatt; de ime az olvasó-szoba ajtaját valaki véletlenül nyitva hagyá 8 a füst ritkul. Husz-huszonnégy ember elismerésre méltó kitartással tarokkozik már ebéd óta egy húzómban (esti 6 őrá van;) buzgó tisztviselők itt pihenik ki az éjjeli alvás és ebéd fáradalmait, s nagy reményű fiatal emberek képezik magukat abban a mesterségben, melynek „sokat ígérő“ jövöjükben legtöbb hasznát vélik vehetni: a kártya mesterségében. Egy-egy csendesebb vérű egyéniség engedve nemes hajlamának festői positurában heverész valamelyik pamlagon s készül szemét behunyni, a világ hiú vására előtt. Az olvasó-szobában egy szomorú lámpa szomorúan pislog — egymagában szomorkodva; az asztalon költői rendetlenségben heverő hírlapok; egy sarok pamlagon egy jól táplált alak nyúlik el, arcát a „Hon“ takarja el, melynek vezércikk-betűi ijedten táncolnak a rettentő hortyogás miatt. Az ebédlő üres. Csak az emberfejet ábrázoló fogpiszkálótartó látható az asztal közepén, meredt szemeit elszörnyüködve szegzi a vele szembe álló — könyvtárra, melynek idörongálta kötetei úgy hevernek ott össze-vissza, mintha tatárcsorda dúlt volna a széles almárioraok porlepte belsejében .......
