Békés, 1870. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1870-12-04 / 49. szám

II. évfolyam.

Gyula december 4-én 1870.

49-ik szám.

Szerkesztőségi iroda:

Főutcza 186. sz.— Ide intézendő minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény.

Hirdetések elfogadtatnak Gyulán, a kiadóhivatalban, Nagy Ferenc könyvkereskedésében; Pesten Neumann A. és társa hirdetésiirodájában, (kigyóutcza, 6. sz.)

Hirdetések dija : Egy négy hasábos Garmondsor 5 kr. — Bé- lyegdij 30 kr.

Megjelenik hetenként egyszer minden vasárnap.

Előfizetési feltételek:

1 Egész évre...........................4 frt.

Fél évre

................................2 frt.

Ne

gyed évre...........................1 frt.

Az előfizetések bérmentesített le- i) velekben a lap kiadó hivatalához

I

intézendök.

politikai, gazdászati és ismeretterjesztő hetilap.

Demokratia és nevelésügy.

A jelenlegi porosz király Vilmos nemsokára a sadowai győzelem után országában körutat tevén, bizonyos helyen a néptanítók kara be lett előtte mutatva. Az ősz király áthatva azon szerep fontosságának érzetétől, melyet az államban ezen annyira fontos és tisztes osztály teljesít, környezete előtt, e szavakban adott kifejezést a néptanítók osztálya iránti valóban hízelgő elismerésének: „nézzék önök, ezek nyerték

meg a sadowai ütközetet.“ Megtörtént-e ez valósággal, nem tudom; de hogy e sorok Írója olvasta valahol: az tény. Ha már a sadowai ütközetet a király nyilatkozata szerint a porosz néptanítók nyerték meg, következik, hogy az osztrák birodalombeli néptanítók vesztették el; és ha elvesztették, elvesztették azért, mert ők korántsem részesülnek azon méltányos elismerésben az állam részéről, melyben a miveit nagy német nemzet őket részesíti, s mely elismerés őket képesíti arra, hogy a hazának alapos képzettségű s a hon iránti kötelesség érzetétől áthatott polgárokat, s a polgárokban egyszersmind az alap helyes megadásával értelmes és vitéz katonákat neveljenek. — Úgy hisszük mutogatni is felesleges, mily roppant fontosságú, mily meg- mérhetlen horderejű az alap, melyet a növendék elemi iskoláinkból az élet különböző utaira elindulva magával visz; az alap helyességétől függ az arra fektetett épület szilárdsága, s helyes alap nélkül vagy az egyén kettőztetett szorgalmára van szükség, hogy a hiányokat pótolja, vagy — a mi a legtöbb esetben megtörténik — ily szorgalom hiányában, az egyén a felületen úszkáló üres léhák haszontalan seregét szaporítja; s ebből folyólag mindenki beláthatja, mennyire fontos s mennyire megérdemli tiszteletünket azon osztály, mely a társadalomban e feladatot teljesiti.

Ha van kinek ezt még bizonyitgatni szükséges, az erre forditott fáradság egyenlő lenne azzal: a vaknak a szivárvány szinpompáját festeni s a siketnek Bethoven symphoniáinak dallamosságáról beszélni. Pedig, hogy mennyien vannak közüttünk ilyen vakok és siketek és mennyien az érzéketlenek, kiknek még a méltányosság és jogosság iránti érzékük is hiányzik: azt legjobban megítélhetni azon botrányos közlésekből, melyek Gyula városa kath. iskola tanácsának kebeléből mindnyájunk méltó megbotránkozására, e lap 46. és 48-ik számában a közönség tudomásái’a jutottak.

Ha e szellemileg vakok és siketek csekély magukat nem igyekeznének előtérbe tolni; ha nem sodorta volna ki őket az idétlen pártmozgalom azon foglalkozás mellől, melynek megfelelve még hasznos polgárok is lehetnek, de a melyen túl aztán a reájuk bízott ügy mindnyájunk kárára csak szenved: minden jól volna. De mit várjunk attól, ki midőn a tanitó jogos követelését érvényesíteni akarva komolyan szól, e komoly szót a menydörgő Jupiter ráncba szedett homlokával fogadva, érteni nem akarja; mit várjunk attól, ki a hasonló körülmények között nála fizetéséért zörgető tanítót ily megalázó modorban utasítja el magától; mit szóljunk azon pöffeszkedő elbizakodottsághoz,

mely elég bárgyú azon hitben élni, hogy ott, hol idétlen uralmát gyakorolja, ő tulajdonképen ur, s hogy ő a benne — úgy látszik — érdemet- lenül helyzett bizalom letéteményese, s hogy ö a köznek épen úgy szolgája, mint az általa k u- tyává alacsonyitott tanitó. A tizenkilencedik miveit században élnek ezen urak, vagy még azon sötét kor kisértetei jelennek meg személyükben előttünk, mely a tanítót a felfogadott csizmadia vagy üveges inassal helyezte egy ca- tegoriába, s épen ezen urak kik, mint a város szereplő demokratái, tanulhattak volna már any- nyit a demokrata körökben, hogy nem csak a csizmadia és üvegesnek, hanem a tanítónak is vannak kötelességei mellett jogai is; vagy ezen jó urak fogalmai szerint a polgár a tanítónál már megszűnik, — ez csak szolga, kivel kényünk és kedvünk szerint bánhatunk el, a mint ezt pénztárnoki magas szeszélyünk hozza magával? — Ki nem érzi ez urakon azon aris- tokratikus bűzt, mely pedig más emberenek finnyás demokrata orrukat annyira bántja; az efféle kiadású baloldali demokraták diszére válnak-e a mestereknek, — vagy talán másfél év óta baloldali elvek és demokratia már szakítottak egymással?

A szentirás szavai szerint: a m unk ás m éltó a maga bérére. Épen ezért a csizmadia mester az ismeretlen vevőnek azt mondja: itt a csizma fizess; a nála számlára dolgoztaiéhoz elküldi mikor akarja számláját. Nem akar fizetni ? — beperli s követelését törvény utján is behajtja. Hasonlót tesz az üveges; — itt tehát mindkettő az irás szavaival tartja. De ha törTÁRCA.

Az öngyilkosság mint társadalmi kérdés.

Des Etangs „Suicide politique en France“ című müve nyomán.

Közli: Dr. Kovács István.

(Folytatás.)

Ezen viharos idők folyamában Lyonnak is jutott egy népbarát, kinek borzalmat gerjesztő körülmények között történt kivégzése a városra iszonyú veszélyt hozott. Ez örjöngönelc neve Chalier volt, legmelegebb keblű barátai is ez egyben ellenségeivel egyetértve, Lyon Marat-jának nevezték el. Szülőfölde s első hazája Piemont volt s magát papi pályára szánta; valószinüleg ez az oka, hogy különböző utakon haladván, jelleme hajlandó volt a mysticismusra. Később rajongó túlzása a politikai téren, mely sokszor az őrültséggel volt határos, a benne kifejlett 1793-ik évi hires jacobinusban, egy másik ugyancsak hires jacobinus, Clement Jakabra*) emlékezteti mindenkit.

Komor kedélyével, nyugtalan és különc természetével nehány évig Olaszhon, Spanyolország és Portugálban bolyongott, hol magát mint nyelvmester csak nehezen birá fenntartani. Természetes, hogy ily kedély és ilynemű foglalkozás egyátalán nem volt alkalmas arra, hogy öt a kereskedelem üzletemberévé képezze, mindamellett a 89-ki események e hires enthousiastát Lyonban üzletek által kivívott gazdag helyzetben találták. Dacára gazdagságának democratává csapott fel, s ezentúl ez volt életének mondhatni egyedüli iránya. Rögtön Párisba termett, nem ismert többé nyugalmat és pihe*) Clement Jakab hasonlóul mint Chalier, barát volt, ő gyilkolta meg 1589. aug. 1-én ül. Henrik francia királyt, mely tettének indoka vallási fanatismus volt.

nést, már napfeljötte előtt ott látjuk a törvényhozás szentélyének kapuit ostromolni, hogy első juthasson be s tanúja lehessen az alkotmányzó nemzetgyűlés tárgyalásainak.

Azon lázas izgatottságban, mely lényén rágódott, nagyobb része volt a komor levertségnek, mint a reménynek s Loustalot-hoz irt buc.3u szavai tanúságot tesznek elcsüggedéséröl. „Megölöm magam, igy ir ö, nem tudom tovább elhordani az emberek nyomorának tudatát.“

Többször megjelent Párisban, hogy a forradalom e tűzhelyén újra edze lelkét, és mint Michelet mondja: „ha Chalier tovább Párisban maradt volna, ok /ellenül megbolondul.“ Itt mindennap összejött Fauches- és Ma- rat-val; innen vitt Lyonba a Bastille köveiből és Mira- beau csontjaiból, melyeket az elhaladókkal megcsókol- tatott; — utón és útfélen szónokolt s buzdított a forradalomra. Lyon neki nagyon közel volt, Chalier mesz- szibb vidékeken prédikálta a forradalom keresztes hadjáratát. Elment Nápolyba, Siciliába, tanitá a forradalom elveit az Aetna-kecskepásztorainak; azonban elűzök. Máltában újra folytatja munkáját, de innét is kiutasítják. Visszajön kirabolva csaknem ruha nélkül, a kor feledésbe ment nagy embere! Azon egyszerű jelentésre, hogy bizonyos olasz, ki a francia forradalom barátja, Nápolyban kiraboltatott, a nemzetgyűlés tettleg pártjára kél, irat XVI. Lajossal; Chalier újból vagyonához jut. „Franciaország leend örökösöm“ mondá ö, és csakugyan ennek adá vagyonát és életét.

Rajongása azonban egész a vak dühig fokozódott és mint ez minden vakbuzgóval történni szokott, kegyetlenné vagy legalább közömbössé vált embertársai élete iránt. Bizonyos közleménye, melynek cime : Boussole pour diriget les patriotes sur la mer du cívis me volt, elárulta célzatait. Párthiveivel a félrevert harangok zúgása mellett közié a társadalmat újjá teremtő rendszerét és elveit. Javaslatba hozta, hogy egyszerűen szervezzen a nép forradalmi törvényszéket, melynek úgy bíráskodás, mint végrehajtás jogával felruházott tagjai igazságot szolgáltassanak a nemzet nevében azon tizenkét ezer ember felett, kikről feltehető, hogy az uj eszméknek ellenei s kik ezen gyanú alapján már a város különböző börtöneibe összehalmozva várják az igazságszolgáltatást. Hogy a dolog egyszerűbb és könnyebb legyen, a kivégzettek hullái a Rhoné folyóra lettek volna bizva, hogy azokat a tengerbe hömpölygesse. Akár miként állt legyen is a dolog a vak düh ezen szitásával, hihető, hogy Chalier-nek úgy tettei, mint beszédei eléggé fenyegetöek voltak arra nézve, hogy komoly aggodalmakat keltsenek az ellenpárt minden árnyalatainál s hogy ellenei e perctől fogva az őket közösen fenyegető veszéllyel szemben egyesüljenek s részükről a kétségbeesés egész vakmerőségével lépjenek fel a gyilkolást hirdető ezen dühönc ellen. Ennek következése lett, hogy „Lyon Marat“-ja máj. 21-én maga került fogságba, épen azon napon, melyen a valódi Marat épen Párisban a convent girondpárti tagjai felett kivívott diadalát ülé. Magukhoz ragadva rögtön az intézkedés azon jogát, melyet a győztes pártütés ad, ellenei azonnal egy bizottmányt szerveznek, mely e félelmes embert halálra ítélje. A vádló helyzetéből a vádlott helyzetébe kényszerítve azonnal belátja, hogy reá azon büntetés vár, melyet győzőinek ő szánt s megborzadva egész lénye e büntetéstől szabadulni akart, az öngyilkossághoz fellebbezvén ügyét. De minő eszközzel hajtsa végre a szilárdan elhatárzott öngyilkosságot ? Mint láttuk, Osselin oly szerencsés volt, hogy egy helyett, háromhoz jutott s nem kétkedett felette, hogy hárommal legkönnyebben megejtheti magán a halálos sebzést, ha azokat nyeldeklöjébe s légcsövébe vezetheti. A szegeket tehát elnyelte, de e merénylete nem birta öt megszabadítani az élet fájdalmától; uj erőre volt szüksége szemben a vérpaddal. Letartóztatása s kivégzése kösöt