Békés, 1870. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1870-11-13 / 46. szám
II. évfolyam. Gyula november 13-án 1870. 46-ik szám. Szerkesztőségi iroda: Föutcza 186. sz.— Ide intézendő minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény. Hirdetések elfogadtatnak Gyulán, a kiadóhivatalban, Nagy Ferenc könyvkereskedésében; Pesten Neumann A. és társa hirdetésiirodájában, (kigyóutcza, 6. sz.) Hirdetések dija : Egy négy hasábos Garmondsor 5 kr. — Bé- lyegdij 30 kr. Megjelenik hetenként egyszer minden vasárnap. Előfizetési feltételek: Egész évre . . . . Fél évre ...................... Ne gyed évre .... 4 frt. 2 frt. 1 frt. Az előfizetések bérmentesített levelekben a lap kiadó hivatalához intézendők. politikai, gazdászati és ismeretterjesztő hetilap, A baloldal demonstrál. Utón és útfélen hangoztatjuk, hogy soha válságosabb körülmények között hazánk és nemzetünk nem volt, mint jelenben; sötét színekben állítjuk magunk elibe a jövőt; a hazafi aggodé kebel szorongó érzése nyilvánul a jóslatban, mely ez európai általános mozgalmakkal szemben állami lételünket látja kockára téve. Ily helyzetében a dolgoknak a nemzet higad- tan birálni tudó józanabb része, helyesen fogva fel az óriási feladatot, mely megoldásra vár, csendesen de következetesen, szilárdul és érett megfontolással igyekszik hazánkat és nemzetünket képessé tenni arra, hogy az előbb vagy utóbb beálló viharok készületlenül ne találjuk, hogy azokat kiáltani elég erős legyen. Nem említve a minden elfogulatlanul szemlélni tudó és akaró által úgy is könnyen megfigyelhető részleteket, kiemeljük egyedül ezen fontos tényt, hogy e többség elvégre oda birá emelni hazánkat, hol őt a birodalom sorsa intézésében jogosan megillető befolyás roppant horderejével áll; oda vivé a dolgokat, hogy béke és háború, ennélfogva élet és halál s talán lét és enyészet felett határozni attól íügött: minő sulylyal nehezedik e kérdés mérlegébe, s merre billenti a mérleget irányadó körökben Magyarország kormánya. És mig a többség igy alkot és gyarapit, mit csinál addig a baloldal? —indítványoz és demonstrál. Minden indítvány és javítás első és főkellé- kének tartjuk, hogy e célba vett javítás és reform ne ütközzék oly akadályokba, melyeket TÁRCA. Az öngyilkosság; mint társadalmi kérdés. Des Etangs „Suicide politique en France“ cimő müve nyomán. Közli: Dr. Kovács István. (Folytatás.) Nem sokára volt alkalma Fouquiernak meggyőződni elövigyázati rendszabályainak értékéről, melyek szerinte meggátolandók valának a foglyokat, a hóhér jogkörébe avatkozni. A convent huszonkét tagja, Robespierre és Marat foglyai, állnak előtte hallani a halálos Ítéletet, mely őket halhatatlanná tévé, s midőn mindannyian a dicsőség és szabadság hymnusát énekelve haladnak a vesztőhely felé, a menetet hirtelen egy hulla tartja fenn, melybe megbotlanak. A hulla Valazé girondpárti követ holtteste volt, ki elég ügyes volt a motozás elöl egy darab vasat rejteni el, mellyel aztán magát a menet közben oly szerencsésen s oly hirtelen sebzette meg, hogy e sebzésre rögtön meghalt. Mindamellett a törvényszék, tekintettel Fouquier közvádló e feletti bosszankodására, elhatározta, hogy a holttest egy talyigán vitessék a vérpadig s aztán a többi kivégzettekkel közös gödörbe dobassák. Vergniaud egyszerűbbnek találta a dolgot a guilloti- ne-ra bizni s nem vette igénybe a mérget, melyet már magánál tartogatott. Példáját nemsokára követte Rolandné asszony is. A nélkül, hogy e nemes nő tetteinek s politikai életének bírálatába ereszkednénk, elég legyen itt csak annyit említeni meg, hogy közte és a győztes párt között oly ür tátongott, melyet csak holttestével tölthetett ki. Mert hiszen vádolni Franciaország, Europa és a miveit világ előtt Páris városa községtanácsát s a septemberi napok hőseit; az emberiség borzalmát s átkát hívni fel e mófigyelembe véve már előre ki kell mondanunk, hogy ez akadályokon az egész hajótörést szenved; főkellék ennélfogva, hogy az korai ne legyen. Nézetünk szerint pedig a balközép vezér- férfia által tett indítvány, a magyar hadsereg elkülönítésére vonatkozólag, épen ezen hibában simlik leginkább. Van-e magyar ember, ki ezt lelke mélyéből ne óhajtaná; van-e kebel melynek ez egyik legmélyebben ápolt óhajtása ne legyen? Ha mind a mellett is a kérdésnél meg- hasonlás van, ott ok csak abban rejlik, hogy mig az egyik köriiltekintőleg számba veszi az akadályokat, a másik ez akadályok szirtébe történő ütközés folytán kimaradhatlan rázkódástól elég könnyelmű nem félni. Midőn a múlt század elején uralkodó XIV. Lajos francia király hódításai a többi európai fejedelmeket egy rendes hadsereg felállítására bírták; midőn 1714- ki liongyülésiink 8-ik t. cikkelyében a rendes hadsereg felállításával a honvédelmet szilárdabb alapra fektetni elhatározó, talán nem sejtette és nem is sejthette senki, hogy a rendes hadseregekben e szükséges roszban fog rejleni mai állam-rendszerünk legsúlyosabb nyavalyája, mely a mindenkit közösen terhelni tartozott védelemből metier-t csinál s az államban állama lesz. Ha ez több tekintetekből súlyosan nehezedett minden államra, sajátságos helyzetünknél fogva még súlyosabban nehezedett mi reánk, kik elvégre oda jutottunk, hogy azon államot, mely a főszerepet vivé, nem a népek, hanem a szuronyok táborában kereste a fizetett költészet, mely táborában a szuronyokszárlások szerző okaira, annyit tett, mint felköltve azok bosszúját, ellenében vérszomjasokká tenni. Miután pedig a védtelen nő hatalmukban volt, egyátalán nem áltató magát az öt fenyegető veszély közelségét illetőleg. „Midőn látom, hogy szavazzák meg — irja emlékiratában — egymás után a forradalmi hadsereget; hogy szerveznek újabb és újabb vésztörvényszékeket s látom a zsarnokok vonaglását az általok kifejtett túlzásokban : kész vagyok reá, hogy uj áldozatokra van szükségük s hogy nincs senkinek élete csak 24 órára biztosítva.“ A girondpártiak kivégzése még inkább meggyözheté róla, hogy életének tragicus vége nem messze van, „Úgy hiszem — mond a büszke köztársasági honleány, — hogy gyászt kell öltenünk; a látvány valóban oly szomorú, hogy egyátalán nem tartható nagy bajnak, lelépni az élet színpadáról.“ Elfogadó magában a kérdés ezen megoldását, azon feltétel alatt, hogy a hóhér gyűlölt közeledését megelőzi, bünhödése napjának szabad akarattal leendő siettetésével. Azon méreg segélyével, melyet készített, ura lévén élete és halálának, végéráiban azon kedves lények felé merengett gondolatával, kiket ön- gyilkossága vagy kivégzése örök gyászba borit. Roland- hoz s leányához intézett búcsúja eléggé bizonyítják, hogy mint nő és anya hallgatott a szív szavaira, s hogy női természete, még tulférfias bátorságával küzdelemben sem tudott lemondani jogairól. ítéljen az olvasó búcsúja következő soraiból: „Bocsáss meg tiszteletreméltó férfiú, hogy rendelkeztem azon élet felett, melyet neked szenteltem; szerencsétlenséged még kötött volna az élethez, ha megengedte volna a sors, hogy azt enyhitsem; annak lehetőségétől örökre meg vagyok fosztva s te bennem csak kínzó nyugtalanságod hasztalan tárgyát, csak egy árnyat veszítesz. Bocsáss meg édes kedves gyermekem, kinek szende képe ha áthat anyai szivemen, megdöbbent elhatározott szándékomnál. Oh igen! én soha nem fosznak képződött aztán azon reactionarius clique, melylyel 1848*ban is meggyűltek bajaink. Minden oda matat, bogy e reactionarius szellem a hadseregben tétlenségre kárhoztatva kialvó félben van, de a melyet a hadsereg erőszakolt különválasztása — nagy kérdés — nem fogna-e uj életre ébreszteni, ha a különválasztás ma még más egyéb akadályokba is nem ütköznék ezenkívül; mondjuk épen ma, midőn a legközelebbi hadjáratban érvényesített öszpontositott hadvezénylet előnyeiből oly fontos ellensúlyozó érvet bírna faragni a clique a maga számára és ellenünkbe. Mózes 40 esztendeig vezette népét a pusztában, hogy kihaljon a régi intézményekhez oly konokul ragaszkodott s javithatlan vének serege, s hogy a javításokra megérett fiatal nemzedéket vezessen be az ígéret földére: várjuk mi is mig végső maradványaiban is eltűnik azon veszélyes elem, mely a múltak eseményeit tolta a bizalmatlanság szavával, nemzetünk és fejedelme közé s ne nyújtsunk tápot ez elemnek, hogy életét még tovább tengethesse; fejleszük addig úgy is már örvendetes lendületnek indult honvédségi rendszerünket emeljünk mindannyiszor szót, midőn arra alkalom kínálkozik, hogy műszaki csapatok s tüzérség felállításával honvédségünket teljesen védképessé tegyük, sürgessük a magyar ezre- dek saját liadkiegészitési területeikben leendő elhelyezését, az ezredek keretében a magyar vezényletet, s mind ezt nyomról nyomra, biztos léptekkel téve, oda jutunk, hogy elvégre aztán leend magyar hadsereg. — De addig, mig tottalak volna meg istápodtól, ha meghagyták volna ők számodra! A vérszopók, tehát tudnak könyörülni az ártatlanságon ? Csak rajta! példám mint örökség marad számodra; és én érzem, itt a sir szélénél mondhatom, hogy ez örökség nem leend szegény.“ Azon gondolat, hogy vagyonát ez által leánya számára megmentheti, támogató öngyilkossági szándokát; azonban tudtára adák, hogy öngyilkosságával épen úgy nem menti meg vagyonát az elkobzás veszélyétől, mint a mily bizonyos ez elkobzás az itéletileg történt kivégzés után. Ekkor ingadozni kezdett s bizván lelkierejóben, úgy saját személye, mint az ügy becsületének érdekében jobbnak látta kivégzésének gyalázatát a törvényszéknek hagyni fenn s messzi dobta magától azon végső mentő eszközt, melyet akkor annyian tartottak titokban maguknál. „Mennyi bűn a szabadság nevében!“ ezek voltak e nevezetes nő végszavai a vérpadon, ki 39 éves korában 1793. nov. 10-ón végeztetett ki. •— A szerencsétlen Roland halálával később fogunk foglalkozni. Egy ezen korbeli iró, ki a nemzeti convent történelmét irta meg, feljegyzetté említett müvében, hogy La- voisier-nak*) egy barátja, ki mint ő meg volt fosztva szabadságától s úgy mint ő, főben járó vád alatt állott, méreggel ki akarta magát végezni. A hires tudóst is társul akará szegődtetni öngyilkossági tervéhez. „Én épen oly kevéssé ragaszkodom az élethez, mint ön — felelt Lavoisier — s a sors, mely reánk vár, kétségtelenül szomorú. De miért sietni a végzet elé?! Mi nem félhetünk a gyalázattól s múltúnk biztosítja számunkra a kedvező ítéletet, melyet az utókor s a közvélemény mon- dand felettünk.“ Még ekkor is a tudomány szellemétől *) Az olvasó kedvéért szükségesnek látjuk megjegyezni, hogy Lavoisier hires vegyész volt, az, ki kísérletileg az égés elméletét megállapítván, azáltal a vegytannak megadá azon tudományos alapot, melyen az ma nyugszik s több más fölfedezései mellett különösen ez által lett a tudományban neve hallhatatlanná.
