Békésvármegye Hivatalos Lapja, 1925. január-december (28. évfolyam, 1-53. szám)

1925-07-09 / 29. szám

— 196 —

tag, aki a következő hazafias, magasszárnya- lásu és általános tetszésnyilvánitásokkal állandóan kisért beszédet mondotta:

Méltóságos Főispán Ur !

Tekintetes törvényhatósági bizottság !

Meggyőződve vagyok afelől, hogy a tek. törvényhatósági bizottság az elhangzott indítványt készségesen teszi a magáévá és hogy bővebb indokolásra nincsen szükség. Méltóztassanak mégis megengedni, hogy ezen indítványhoz néhány szót fűzzek.

A magyar élet. felülete — főképen az utóbbi hetekben — visszatetsző látvány. Szemlét tartani a közélet tünetein, végig olvasni az ujágokban egy napnak az eseményeit, meghallgatni a nemzetgyűlés tanácskozásait, ahol napról-napra csak egymást gyalázza, marja a magyar ; hát mindez olyan gyötrelmes érzéssel jár, mintha tótágast állna velünk a világ és a végítélet harsonái zúgnának a fülünkben. És ez az esze-veszett jerichoi lárma, jajkiáltás nem azért van, mert elvesztettük ezeréves hazánk kétharmad részét, a hatvanhárom vármegyéből negyvenet, Pozsonyt, Kassát, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, nem az táj az üvöltő derviseknek, hogy a világháborúban százezrek estek el és százezrek jöttek vissza bénán, csonkán, nem verik a mellüket, nem fáj az a lelkűknek, hogy ők, mint vérbeli és úgynevezett régi, megbízható szociáldemokraták asszisztáltak a kommun alatt a vészbíróságnak és tették lehetővé, hogy a polgárok százai, sőt ezrei kerültek börtönökbe és jutottak akasztófára, az sem fájt nekik soha, hogy a legnehezebb időkben megölték a legkiválóbb államférfiunkat: Tisza Istvánt, de sőt hivatalos lapjuk : a Népszava akkor még csak nem is csodálkozott a gaztetten, meg sem lepődött, mert tudta, hogy a féktelen agitáció nyomán be fog, mert be kellett következnie ennek a politikai gyilkosságnak és ezt, mint a népharag ítéletét, a proletár elvek diadalát, a szociáldemokrata munkásságnak adott elégtételt ünnepelte és jogosnak tartotta azt a fegyvert, amely kioltotta az életet és tisztának tartotta azt a kezet, amely a legnagyobb hazafira emelte a fegyvert s egyenesen megakadályozták, hogy a gyilkosok után kutassanak. — Ez mind nem fáj nekik, és ezt mind el kellene felednünk nekünk. Az ezeréves haza elvesztése ne fájjon, százezrek pusztulása ne fájjon. Tisza István legyilkolását, a Duna, az Országházpince, Kalocsa ezer

martirját feledjük el, de ne legyen nyugalma ennek a szegényországnak. A nemzetgyűlésen, a sajtóban és pártgyiiléseken hallgasson el minden nemzeti érdek, életkérdés, álljanak meg a munkáskezek, pusztuljon, vesszen minden, legyen temető az egész ország, mert . . . mert öt évvel ezelőtt a Népszava szerkesztőjét megölték. Ebben a dicstelen gyászos felvonulásban a vörösszalagos fekete lobogót nem a Györki, a Propper, a Rottenstein, a Piekler kezébe adják, hanem kipróbált régi recept szerint, egy ősi magyar név viselőjét használják fel ismét és egy volt magyar belügyminiszter: Beniczky

Ödön képes magát odaadni nemtelen célok balek eszközévé s lett az ő diszinagyarjuk. Odaadjuk nekik, de utána kiáltjuk: szégyenük, hogy ilyen hazafiatlan, becstelen tettre magyar ember vállalkozott. — Évek óta kínálkozott, hogy ő tudja, megnevezni a gyilkosokat és amikor módot adnak neki, hogy a bíróság előtt megjelenjék és előadja adatait, elővesz egy Fényes László és Vázsonyi tollára emlékeztető pamflettet, világgá kürtöli, nem a beígért pozitiv adatokat, hanem aljas gyanúsításait és rágalmait és nem azért, hogy a bűnösök előkerüljenek, akiket ha kézrekerülné- nek, a bíróság is megbüntetne, hanem azért, hogy a nehezen konszolidált ország nyugalmát itthon újra feldúlja, nemzeti életünket a külföld előtt beszennyezze éppen akkor, amikor a miniszterelnök Genfbe nemzeti nagy érdekeinkről tárgyal. A gyanúsítások és rágalmak aknamunkája az első magyar ember, a magyar nemzeti eszme,, közjogi képviselője, a Kormányzó Ur Ofőméltó- sága személyét sem kímélte meg, de sőt nyilvánvaló célzattal elsősorban ellene irányult.

Mérgezett nyilát éppen Pünkösd vasárnapján repítette Budavár felé, akkor, amikor az egész földkerekség a szeretet vallásának a megalapítását ünnepli. Nemzeti nagy szerencsétlenségünk óta mi magyarok valahogyan talán még mélységesebben át- érezzük a krisztusi hit nagy* ünnepeinek a jelentőségét. Minél kisebbre szorította a gyűlölködés ennek a szerencsétlen országnak a határait, annál erősebben, annál biza- kodóbban ragaszkodunk a szeretet vallásához, annak a szent királynak a hitéhez, aki Krisztus keresztjével tűzte ki ennek az országnak az örökös határait. A kereszténység nagy ünnepein kétszeresen átéreztük, hogy azért kisebbedett meg országunk, mert nálunk megfogyatkozott, ellenségeink szi-