Békés Megyei Hírlap, 2007. április (62. évfolyam, 77-100. szám)

2007-04-14 / 87. szám

(KORABELI FELVÉTEEK) 2 A NAP TÉMÁJA BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP - 2007. ÁPRILIS 14., SZOMBAT s, PW Mi- W& % £ ; pa wM- íW8S888äSNS$ 1947 áprilisától folyamatosan indították a piszkos, büdös marhavagonokat a beleparancsolt magyarokkal. Hozták őket télen, hóban, fagyban, fűtetlen vagonokban, kiszabott kis élelmiszeradaggal, orvosi ellátás nélkül. kitelepítések A Benes-dekrétumok kettétörték a magyarok életét. A vagonok lakói nem ismerték a szerelvények végcélját, velük azt senki nem közölte. HATVAN ÉVE ZOKOGOTT A FELVIDÉK Az első vagonokat 1947 áprilisában indították el a kiüldözött magyarokkal a Felvidékről. Kortársak beszámolóival emléke­zünk a történtekre. Barcs Józsefné A második világháború alatt a londoni emigrációban működő csehszlovák kormány a nemze­ti állam megteremtésének programját hirdette. 194Í-43- ban egészítette ki ezt a progra­mot Eduard Benes a magyar nemzetiségű lakosság kitelepí­tésének követelésével. Az 1945. február 21-én kiadott rendelet szerint elkobozták a mezőgaz­dasági ingatlanokat a magya­roktól. Ugyanez év április 5-ei kormánynyilatkozat ezt írja: „Államunknak... meg kell sza­badulnia a német és magyar nemzetiségi kisebbség minden elemétől.” Internálótáborokat hoztak létre. 1945. április 5-én a Kassán meghirdetett kor­mányprogram a magyar nem­zetiséget egészében felelőssé tette Csehszlovákia felbomlasz- tásáért. A magyar lakosságot „hontalanságra” ítélte, s ezzel a jog sáncain kívül helyezte. Történtek egyedi gyilkossá­gok és tömeggyilkosságok is. Ezek hatására 1945 tavaszán menekültáradat indult Magyar- országra, néhány hónap alatt negyvenezren jöttek át. 1946. február 27-én Magyar- ország lakosságcsere-egyez­ményt kötött Csehszlovákiával, amelynek az volt a lényege, hogy ahány magyarországi szlo­vák önként jelentkezik kiván­dorolni, a csehszlovák hatósá­gok annyi magyart távolíthat­nak (?) Csehszlovákia területé­ről. 1946. június 17-ei rendelet alapján megkezdődött az úgy­nevezett „reszlovakizáció”. A magyarokat választás elé állítot­ták: ha szlováknak vallják ma­gukat, visszakapják állampol­gárságukat, ha nem, akkor el kell hagyniuk a szülőföldjüket. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány az erőszak nyílt esz­Űnnepi istentisztelet Ünnepi istentiszteleten emlé­keznek meg vasárnap dél­előtt tíz órától a békéscsabai református templomban a hatvan évvel ezelőtt történ­tekről A Deák utcai temp­lomban Erdélyi Pál, Vág farkasd református lelkipász­tora hirdet igét. közeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem értő magyarok félelmükben szlováknak vallják magukat. A kampány során mintegy 400 ezer magyar nyil­váníttatta magát szlováknak, azonban a lakosság jelentékeny hányada ellenállt a zsarolásnak. 1946 szeptemberétől a ma­gyar lakosság tí­zezreit szállítot­ták erőszakkal Csehországba kényszermunká­ra.' 1947 áprilisá­ban kezdődött meg a magyaror­szági szlovákok önkéntes kiván­dorlása és a csehszlovák terüle­ten élő magyarok katonai erő­szakkal történő kitoloncolása. Csehszlovákia jogot formált arra, hogy propagandát, agitá- lást fejthessen ki Magyarország területén. 1947 tavaszán Felvidé­ken a „fehér lap” árnya kísértett. Akinek a házát, üzletét, malmát, termőföldjét kiválasztották, az megkapta a kiértesítést, a „fehér lapot”. Ebben tudatták, hogy a „lakosságcsere” keretében Ma­gyarországra telepítik. Nemet mondani nem lehetett! Hatvan évvel ezelőtt, 1947. április közepén elindultak az első szerelvények a galántai já­rásból. Megkezdődött csehszlo­vák területről a magyarság erő­szakos, katonai felügyelettel történő kitoloncolása. Ezután folyamatosan indították a pisz­kos, büdös marhavagonokat a beleparancsolt magyarokkal. Hozták őket télen, hóban, fagy­ban, fűtetlen vagonokban, ki­szabott kis élelmiszeradaggal. Hozták a beteg öregeket, a terhes nőket, a pár hetes csecsemőket. Or­vos nem volt se­hol. Annak, aki beteg lett, ki kel­lett bírnia, amíg célba ér a szerelvény. Viszont a szerelvény végcélját a vagonok lakói nem tudták, velük ezt nem közölték. Voltak olyan sze­relvények, amelyek lakóit 2-3 hétig sem pakolták ki. Amikor végre célba értek a szerelvények és megmutatták a házat, amit felvidéki lakó­helyük helyett kaptak a magya­rok, a fáradt, csüggedt embe­rek a látványtól végképp össze­omlottak. Lakóháznak egyál­talán nem mondható, omlado­zó vályogviskókba tették őket. A pici vályogházakhoz nem voltak építve gazdasági épüle­tek, így az állatokat, lovakat, mezőgazdasági felszerelést nem tudták hová tenni. A Benes-dekrétumok ketté­törték a felvidéki magyarok éle­tét, anyagilag tönkretették őket. A borzalom két népet sújtott a Felvidéken: a magyarokat és a németeket. A telepítés 1949. június 5-én fejeződött be. Ezen a napon lép­te át Párkány és Szob között a határt az utolsó felvidéki ma­gyar család. A lakosságcsere gazdasági oldala a következő: a magyarok a Felvidéken hagy­tak 170 ezer kateszteri hold föl­det és 16 ezer téglaházat. A szlovákok Magyarországon hagytak 15 ezer kateszteri hold földet és 4400 vályogházat. Hatvan esztendeje élünk itt Magyarországon, a mi hazánk­ban, de a Felvidékre mindig emlékezünk, a szívünkben él. Békességben élünk környeze­tünk másnyelvű népeivel, a szlovák kisebbséggel is. A Benes-dekrétumok visszavoná­sát Csehszlovákia korábbi, s utódállamainak jelenlegi veze­tői sem kezdeményezték. Elma­radt a bocsánatkérés, esetleg egy főhajtás a magyar nemzet, a Felvidék magyarsága előtt. Most, 2007 áprilisában emléke­zünk a 60 évvel ezelőtt történ­tekre, melyek ma is a lelkűnk­ben élnek, és egy bocsánatkérő szóért kiáltanak. Családok szakadtak szét- Családok szakadtak szét a hatvan évvel ezelőtti lakos­ságcsere idején - mondta Ist­ván Anna, a békéscsabai Szlovák Kultúra Háza igaz­gatója. - Mindig azt sulykol­ják, hogy a szlovákok önként mentek haza. Erre mondta egy ismerősöm, hogy hivata­losan a tsz-ekbe is önként lé­pett be mindenki. Néha azért itt is erőteljes ösztönzés kel­lett. Nemcsak fiatalok keltek útra, idősek is, ahogy szegé nyék és gazdagok egyaránt csomagoltak. Sokan itt hagy­ták a házukat, a földjüket. István Anna szerint soha töb­bet nem szabadna lakosság cserének történnie. Mint hangsúlyozta, a betelepített szlovákok hetedik generácié ját bolygatták jel hatvan esz­tendeje a megyében is. Sem az ide érkező magyaroknak, sem az innen elköltöző szlová­koknak nem volt könnyű a beilleszkedés. Sokan még most is visszajárnak Szlováki­ába, illetve Magyarországra, hogy megkeressék a még élő rokonaikat, egykori pajtásai­kat, láthassák azokat a helye­ket, ahol felnőttek F. G. K. ■ „Hogy a jövőben hihess, annak bi­zonyságát a múlt­jában keli megta­lálnod.” (VICTOR HUGO) A kényszerű áttelepítéstől a kuláksorsig minden kijutott Rotyik Lajosnak Csabai földben alussza őrök álmát Rotyik Lajos, s veje Tóth Lajos is. Hatvan eszten­deje mindkettőjük családjá­nak jönnie kellett őseik földjé­ről, a trianoni békediktátumig Bars vármegye lévai járásá­hoz tartozó Garamdamásdról Pedig semmit nem tettek, „csak" tisztességesen éltek, az egyre nehezedő történelmi időben is foggal-körömmel ra­gaszkodtak magyarságukhoz, s a parasztgazda szeretetével kötődtek őseik verejtékes mun­kájával szerzett földjéhez, va­gyonához, ott a Garam jobb partján fekvő faluban. Rotyik Lajos és Tóth Lajos le­származottai ma Békéscsaba utcáin járnak-kelnek. A szü­lők, nagyszülők, dédszülők el­mondása alapján emlékeik­ben, s megfakult fotográfiá­kon elevenen, féltve őrzik a garamdamásdi gyökereket. Az 1889. október 7-én született Rotyik Lajos huszár őrmester - aki elsőként épített téglahá­zat szülőfalujában - a Magyar Párt tagja volt, s így a „reszlo­vakizáció" lehetőségével sem élhetett. Pakolnia kellett, a Magyar Áttelepítési Kor­mánybiztosság 7703. sorszá­mú, a felvidéki áttelepülők szá­mára kibocsátott személyi lap­ja szerint, 1947. november 21- én vonaton kellett elhagynia szülőföldjét Unokája, Tóth La­jos fia ekkor mindössze hathe­tes csecsemő, s három hónapig élnek vagonokban; többek kö­zött a budapesti rendező pálya­udvaron. Gammdamásdon 1938-ban már villanyáram volt a négy szobát és konyhát számláló lakásban, Békéscsa­ba határában olyan tanyába költözhettek, amelyben még kő mény se volt Rotyik Lajos ne­vén Csehszlovákiában 28 ka­taszteri hold szántó, s öt hold legelő maradt, itt azonban leg feljebb 15 hold földterületet kaphatott, kapott. Veje, Tóth Lajos ugyancsak töredéke föl­det kapott kárpótlásként, de összeadva a családi földterüle­teket, már így sem menekülhet­tek meg a kuláksorstól. A börtönt vagy a kényszer- munkát elkerülendő 1951 júli­usában Rotyik Lajos és neje, Polcsák Mária csabai lakosok a városi tanács mezőgazdasá­gi osztályán „...felajánlották az államnak ellenszolgáltatás nélkül ingatlanaikat”. B. I. Amikor már teljesen elfogyott a kenyerük, sorstársra találtak egy zsidó pékben A Tótkomlóson élő Lénárt Gyu­la a napokban ünnepelte 87. születésnapját. Huszonhét éves volt, amikor őt és családját va­gonokba rakták és a csehszlo­vákiai Pozsonyvezekényből Ma­gyarországra szállították.- 1947. november 17-étől de­cember elsejéig éltünk teljes bi­zonytalanságban, először Kétegyházára vittek bennünket, majd Tótkomlóson leszállhat- tunk. Elfogyott a kenyerünk, az állomás ivójában érdeklődtem, hol vagyok és merre menjek. Alig értettem az emberek sza­vát. Egy közeli pékhez tértem be, aki sorstársunk volt. Mond­tam a családomnak, ahol ilyen finom és nagy cipót sütnek, nem lesz rossz éle­tünk - emlékezett a múlt­ra Gyula bácsi, aki felesé­gével, két kicsi gyermeké­néni fogalmazott - millió fáj­dalom lakozott. A sok ismerős­nek köszönhetően volt megren­delése bőven. A mesterembe­rekkel megalakította a textil- munkások szövetkezetét, abból lett később a háziipari, majd a tótkomlósi Vegyesipari Szövet­kezet. - Az alapí­tók elnöknek választottak, 17 évig irá­nyítottam a munkát. Nálunk sen­ki nem szidta a másikat, nem volt megkülönböztetés, hogy ki honnan jött, milyen nemzetiségű - emlékezett. Bevallotta, ha hazagondol, mindig elszorul a szíve. Még ma is van hon­vágya. Cs. I. t I i » t it pozsony- vezekényi templom láttán sírt. vei, édesanyjával és testvérével telepedett le Romláson. Szabóként hamar megtalálta a számításait, igaz, lelkében — ahogy ő és felesége, Annuska

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents