Békés Megyei Hírlap, 2005. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2005-08-19 / 194. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ 2005. AUGUSZTUS 19-, PÉNTEK 5 vetkezetlenül és ellentmondásosan - legalább szóban kiállt valamennyire a társadalmi igazságosság, azaz az egyenlőség "mellett, és a családtámogatási rendszer reformjával tett is valamit ennek érdekében. (Más lépései pontosan az ellenkező irányba visznek.) Annál érdekesebb tehát, hogy az ún. „baloldalon” ennek igen csekély volt a kedvező visszhangja; a kormányzat mai hangnemét Kóka János vérliberális gazdasági miniszter vérciki handabandázásai határozzák meg: a szabadság azt jelenti, hogy mindenki ügyesen gazdagodjék, aki meg nem tud, azt egye meg a rosseb - ismerik ezt a dumát. „Mi a baj a nagy vagyonnal?” - kérdik falzettben vagy diszkantban a KlubRádió betelefonáló szocialistái. A munkásmozgalom patinás lapja, a Népszava (alapítva: 1873!) „Pénzcsinálók” címmel közöl sorozatot „Munkanélküliek” címmel nem - pedig ez utóbbiak többen vannak... A neoliberális SZDSZ és a neokonzervatív MDF látszólag kisebbségben van, de nézeteik meghatározók. A „szociális kérdést”, a „létbizonytalanságot” mostanában fölvető Fidesz - amelyet ezért lekommu- nistáz az egész KISZ KB - egykulcsos adót javasol, jó, nem a Havanna-lakótelepen, hanem a Magyar-Amerikai Kereskedelmi Kamarában. „A nemzet miniszterelnöke”, a Likud párt e hű szövetségese az American Enterprise Institute-ban (a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata által annyira gyűlölt neokonzervativizmus és neoliberalizmus emblematikus intézményében) olvas föl ortodox kínálati oldali előadást, majd kádárista polbeat-koncertet tart nyugdíjasoknak. A hivatalban lévő szo- ciálliberális miniszterelnök pedig „az egy lépés előre, két lépés hátra” ismeretes politikáját űzi az egyenlőség szemszögéből. Az egyenlőségnek nincs is híve nálunk - csak az egész magyar nép. 4. Etatizmus kontra áUamellenesség. Az etatizmus sok mindent és mindenkit jellemzett a huszadik században: New Deal, fasizmus, szociáldemokrácia, bol- sevizmus mind etatista volt, bár másmás céllal és eszközökkel. A forradalmi szocializmus antietatista volt és maradt. Akárhányszor került a proletariátus a hatalom közelébe, mindig az önigazgatás (munkástanácsok, nemzeti bizottságok) valamilyen spontán formáját alakította ki. A szociáldemokrácia és a bolse- vizmus történelmi hivatása volt, hogy ezeket az ismétlődő kísérleteket (1917- 19, 1945, 1956, 1968, 1980) leverje. A Szovjetunió a hivatalos nevében viselte azt (szocialista tanácsköztársaság), ami nem volt. (És persze valódi szövetség se volt.) Ma az egyenlőségnek a tőkeuralom körülményei közötti egyetlen, habár drága és nem hatékony lehetőségét (az állami újraelosztást) támadja az egész politikai establishment, többnyire az adócsökkentés jelszavával. Az uralkodó osztály különféle (jobb- és „baT-oldali) csoportjai persze nem az állami kompetenciák szűkítését, a bürokrácia leépítését, a rendőrállami vonások gyomlálását szorgalmazzák, csak a „szociális állam”, a jóléti állam” egyenlősítő, mobilitást serkentő, keresletet élénkítő, munkahelyteremtő, növekedést ösztönző, a kirekesztettek pozitív diszkriminációját megvalósító fünkcióira fáj a foguk. A mai jobboldal viszont az államnak a magánéletet irányító, a kultúrába, sajtóba, magánéletbe, erkölcsökbe való represszív és hierarchikus beavatkozást szolgáló, enyhén korporatista és féltotalitárius oldalát erősítené - persze főleg csak szavakban. Be fogja érni néhány szalonrasszista és homofób tévéműsorral. 5. Szolidaritás kontra individualizmus. A mai magyarországi jobboldal habzó szájjal támadja a modem individualizmust. Ugyanakkor a közösségi szolidaritás minimumát se tanúsítja, amikor a kirekesztettek, elesettek, magatehetetlenek, szerencsétlenek társadalomba integrálásáról van szó. A jobboldal csak a keményen dolgozó, fegyelmezett, vallásos, többgyermekes fiatal középosztályi (s amit nem mondanak ki: fölső osztá- lyi) családok előmenetelét támogatja. Nem óhajtja, hogy mindenféle cigány- gyerekek és prolikölykök járjanak ivadékainak tömjénillatú iskolájába. Voltaképpen nem is az individualizmust, hanem az autonómiát és a nonkonformiz- must utálja. A „baloldal” ma elvi híve az individualizmusnak. Talán kicsit több benne a részvét, meg talán kevésbé képmutató, de viselkedése a munkanélküliekkel, a kilakoltatottakkal, a menekültekkel, a romákkal szemben-nem különb vetélytársaiénál. Az önfönntartó polgár (e kisebbség) gondolati, morális és politikai autonómiáját többre tartja, mint a jobboldal, s ez becsülendő. Éz persze polgári vonás, nincs benne semmi szóGerendák és szálkák Az erkölcsi szabályok követése nem veleszületett tulajdonságunk cialista. A szegény népek iránt - a szomszédban, a volt Szovjetunióban és a harmadik világban - semmiféle együttérzés és rokonszenv nem látszik rajta. A jobboldalt ebben a sovinizmus-etnicizmus- rasszizmus akadályozza; amikor a Magyar Nemzet (tárgyilag helyesen) a Nyugat közel-keleti, ázsiai és afrikai politikáját támadja, ebben az Amerika-ellenes- ség és az Izrael-ellenesség vezeti, nem a színes népek iránti szeretet. 6. Szabadságjogok kontra biztonság. Ebben persze valamelyest a balközép áll jobban (pl. a parlamentarizmust inkább tiszteletben tartja), de a médiapolitikában, a szólásszabadság kérdéseiben (eltérő előítéletekkel), a .jogállamiság” fejlesztésében a különbségek árnyalatnyiak. Az össszes jelentősebb irányzatok hajlandók ezért vagy azért (muszlim terrorizmus, neonácik, az éj leple alatt beszivárgó, rejtélyes Szilágy megyei vendégmunkások stb.) azonnal betiltani mindazt, ami épp eszükbe jut, igazoltatnának mindenkit és mindent, ami mozog, és bekameráznák a nagy- mamáék solymári telkén a rusztikus kis budit is. Ideológiai különbségek vannak, s itt a balközépen előnyére mutatkozik némi szabadelvű hatás: legalább elvileg nagyobb itt a lelkesedés a tolerancia, a pluralizmus, a véleményszabadság, a magánélet sérthetetlensége tekintetében, enyhébb az értelmiség iránti (azért még föllelehető) gyűlölet, lényegesen kisebb a tekintélyelvűség, nincs vezérkultusz stb. Ezek helyes, ám tisztára polgári vonások, nincs bennük semmi sajátlagosan baloldali, pláne szocialista. A kelet-európai jobboldal félfeudális eredete, korporatív-autori- tárius múltja - csupa helyi jellegzetesség - játszik szerepet ebben a szereposztásban, nincs benne semmi szükségszerű. 7. Kapitalizmus kontra antikapitalizmus. A kapitalizmust a jobboldal, a szélső- jobboldal (és a szélsőjobboldalba egyre inkább beleolvadó thürmerista- neokommunista pártocska) szidja a leghevesebben. De hát ennek nagyobb a füstje, mint a lángja. A jobboldal retorikai antikapitalizmusa (amelyben néhány nemzeti bolsevista köz- és hírlapíró őszintén hisz, vesztére) még csak a külföldi „karvalytőke” korlátozására se volt jó. Inkább a polgári autonómiagondolat szabadelvű változata fáj a fiúknak, épp olyan lelkes komprádorok, mint áíszocdem vetélytársaik. Amit az ortodox-dogmatikus neoliberálisok antikapitalista-etatista csökevénynek látnak a szocialistáknál, az csak afféle „azért Kádár apánk alatt se volt olyan szörnyű, na”. A szoclib értelmiségnél a piaci parancsolat abszolútsága ugyanazt a szerepet tölti be, mint annak idején (időnként személyesen is ugyanazoknál a szereplőknél) a hazánk területén ideiglenesen állomásozó (szovjet) Déli Hadseregcsoport. „Nem lehet másként.” „A fölszabadulás: ábránd, felelőtlenség, utópia, értelmiségi hasfájás.” Alapvetően mindenki „a realitásokból indul ki” - mintha a társadalmi realitások nem volnának éppenséggel társadalmi, tehát történelmi, tehát múlandó tényösszefüggések. Az nem olyan nagy különbség, hogy némelyek mindezért a zsidókat (a nyugatiakat, Amerikát, az EU-t, a kisantantot, az erdélyi magyarokat, az „ukrán maffiát” stb.) hibáztatják, mások (jóval többen) meg nem. Proletár, folytatnám, de unnád - a „baloldal” (amely nem baloldal) és a jobboldal (amely jobboldal) közötti különbség nem túl nagy a festői Kárpát-medencében. Minden fölmérés bizonyítja: a közvélemény utálja a kapitalizmust, lenézi a parlamenti demokráciát, hitvány csalásnak tartja a jogállamot, drágának és károsnak politikai-katonai szövetségi rendszerünket; újraelosztó jóléti gazdaságpolitikát óhajt. A közvéleménynek nincsen politikai képviselete Gegföljebb néhány idegengyűlölő, nőellenes, homofób, represszív és egyéb kirekesztő komplexusát nyugtatja meg olykorolykor egy-egy uszító népszónok vagy tévés locsogó), amiért még jobban gyűlöli a fönnálló rendszert. A közvéleménytől független kritikai eszmélkedésnek sincs sok becse, ezért aztán elsorvad. Az az arasznyi, aprócska szemléleti előny, amely a kormánypártok javára mutatkozik, elkopik idővel akkor is, ha nem szűnik meg előnynek lenni. Ha a balközép nem mozdul balra - azaz a magyar nép érdekei és nézetei felé - , akkor hiába minden szófia beszéd, választási munkásbarátság. A kormányon lévő balközép azt hiszi, még mindig meg tudja zsarolni a jobb- és szélsőjobboldal (valóságos, de jócskán eltúlzott) veszedelmével a közönséget, amely a „kisebbik rossz” elve alapján majd úgyis rá szavaz. Lehet, de már nem sokáig. CSÁNYI VILMOS A választások előcsatározásai- ban sokszor felmerül az erkölcstelenség vádja, ami rendszerint azt jelenti, hogy az ellenfél olyat tett, ami törvénybe nem ütközik ugyan, semmiféle jogszabály nem tiltja, de mégis elítélhető morális alapon. Jó erkölcsű ember ilyet pedig nem tesz. Akármelyik oldal is fogalmazza meg a vádakat, mögötte az a hiedelem sejlik, hogy a jó erkölcs az emberrel valahogyan vele születik. A mieinknek van ilyen, másoknak nincsen, és éppen erről lehet tudni, hogy ők mások, mert nekik nincsen, ők erkölcstelenek, barbárok, rablók, tolvajok, liliomtiprók. A legfejlettebb állatok csoportjaiban a csoport életét az egyéni versengés határozza meg. Tanult szabály, erkölcs nem ismeretes. Mindenki génjeiben hordozza a megfelelő viselkedésmintákat, amelyek segítségével védekezik, ha megtámadják, elveszi azt, ami szerinte nekijár, és segít a többieknek, ha valami közös elintéznivaló akad, de ilyen a védekezésen és fejlett ragadozóknál a préda megszerzésén kívül nemigen akad. A kódolt viselkedésmintákat csak szelídíti, a helyi körülményekhez alkalmazza a tanulás. Az ember sokféle olyan viselkedési lehetőség birtokába jutott, amely az egyéni versengést jelentősen mérsékelte, és kiemelte a közösség érdekeit elősegítő viselkedési formákat. Ezek egyike a szabálykövető viselkedés. Nagyon különös forma. Genetikai meghatározottsága csupán annyi: sajátítsd el a csoportod viselkedési mintáit! Nagy feladat! A nyelvet használó, tárgyakat manipuláló, csoportról csoportra más szokásokkal bíró ember leírhatatlanul sokféle viselkedési mintával jellemezhető, ezek leírása nem is a faji, hanem a kulturális megkülönböztetés eszköze. Tovább bonyolítja az emberi közösség tagjainak dolgát, hogy nemcsak megtartott, kimondott, törvényekbe foglalt szabályok jellemeznek egy kultúrát, hanem az a szabálykövetésnél is furcsább viselkedés, amit erkölcsnek nevezünk. Egy kultúra felnőtt tagja pontosan tudja azt is, hogy hogyan kell viselkednie olyan esetekben is, amelyekre nem vonatkoznak konkrét szabályok, és esetleg eddigi életében erre vonatkozó konkrét viselkedési mintákat sem látott a közösség többi tagjától. Olyan szabályoknak is engedelmeskedünk tehát - egy normális, stabilis emberi társadalomban -, KENTAURBESZÉD Különösen bonyolulttá válik a helyzet, ha olyan éles törés következik be a szabályrendszerekben, mint nálunk a rendszerváltás során.' amelyeket a konkrét esetekben meg sem tanulhattunk. Különös képesség. Nagyon sokáig filozófusok, antropológusok azt gondolták, hogy az erkölcs szabályai tulajdonképpen kívülről, a kultúra alatti vagy feletti tartományokból származtathatók. Az erkölcsi érzék velünk születik! Gondolták. Ez nagyon egyszerű megoldás lenne, nem kéne hozzá tanulás, szocializáció, nevelés. A normális embernek van erkölcsi érzéke, és meg tudja különböztetni a jót a rossztól akkor is, ha az nincsen külön szabályokba foglalva. Könnyű lenne ezt az elméletet elfogadni, ha a különböző kultúrájú társadalmakban az erkölcsi normák azonosak vagy közel azonosak lennének. Társadalomtudósok több száz társadalmat hasonlítottak össze, hogy a keresett univerzális erkölcs szabályait megtalálják. Sikertelenül. Van néhány dolog, ami minden kultúrára jellemző: például a gyermekek iránti szeretet és a gondoskodás kötelessége, a személyes tulajdon tisztelete, az a szabály, hogy a közösség tagjait nem szabad megölni vagy kínozni - persze a közösségen kívülieket, akár az állatokat, lehet, és ez nemcsak az archaikus társadalmakban volt így, gondoljunk Boszniára, Szerbiára. Ez a néhány szabály viszont még nem kultúra, hanem biológia, mint az, hogy mindenkinek két füle van. Máshol kell keresni a megoldást. Van az embernek még egy olyan különös tulajdonsága, amely szinte azonos módon működik, mint az erkölcsi érzék. A nyelvtudósok foglalkoznak vele, és leginkább a nyelvérzékre hasonlít. A nyelvérzék igen egyszerű megfogalmazásban azt jelenti, hogy egy nyelvet jól beszélő ember képes felismerni és megkülönböztetni a saját nyelvén megfogalmazott mondatokat azoktól, amelyeket a nyelvtan szabályait durván megsértve hoztak létre. Lehet, hogy a rossz mondatokat soha életében nem hallotta, tehát nem példák, minták alapján hozza meg döntését, mégis minden beszélő meg tudja állapítani, hogy ez vagy az a mondat hibás. Sokáig a nyelvtanulásról is azt képzelték, hogy semmiben sem különbözik a közönséges tanulási folyamatoktól, a gyerek hallja beszélő környezetét, megtanulja a szavakat, a nyelvtani szabályokat, és kész. Gondosabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a gyermekek nyelvtanulása sok élettani tulajdonságában különbözik az egyéb tanulási folyamatoktól. így például egy szó megtanulásához elegendő azt nagy átlagban egyszer vagy kétszer hallania. A megtanult szavakat nem lehet elfelejteni, és különböző technikákkal kioltani sem. A gyermek kb. egy év alatt megtanulja nagyon bonyolult szabályrendszerű anyanyelvét (a második nyelvet valószínűleg már más mechanizmusokkal sajátítja el). Lényegében tehát egyszerű minták alapján nemcsak a hallott szavakat képes elfelejthetetlenül megtanulni, hanem valami különös képesség révén a hallott beszédben alkalmazott szabályokat olyan esetekben is, amelyekre nem kapott megfelelő mintákat. Ez a tanulási képesség éppen olyan, mint az erkölcsi szabályok elsajátításának képessége. A közösség tagja viselkedési mintákat kap: sokféle szabállyal találkozik, ítéletekkel, véleményekkel, és ebből az ideadzsungelből képes lesz egy olyan szabályrendszert kiemelni és saját magára alkalmazni, amely nemcsak a látott-hallott szabálymintákra vonatkozik, hanem meghaladja azokat, és ez az, amit erkölcsnek nevezünk. Nagyon lényegesek a minták, de nem egyszerűen a minták megtanulásáról van szó. A minták mögötti struktúrákat, az alapvető szabályokat is képes az emberi elme kihámozni és megtartani. Amíg a kultúrák kis népességűek voltak, világos és egyszerű volt a kulturális szabályok rendszere is. Aki sikeresen elsajátította a szabályokat, annak kialakult a megfelelő erkölcsi érzéke is. Nagyobb népességű, bonyolultabb társadalmakban a szabályok is számosabbak, és sokféle kivétel akad, egyes rétegek, szervezetek tagjai magukra nézve külön szabályokat konstruálnak, és hajlamosak a mindenkire vonatkozó szabályokat kivételekkel, felmentésekkel a maguk számára enyhíteni. Valamint megjelenik a társadalmon belüli ellenség konstrukciója, amelynek tagjaira nem vonatkoznak az erkölcsi szabályok, így lehet a gazdagokat, a más vallásúa- kat, a szegényeket, a romákat kirekesz- teni a közös erkölcsi szabályokból, és persze erre ők is úgy kezdik gondolni, hogy rájuk külön szabályrendszer vonatkozik. Ez a nagy társadalmak örökös problémája. Különösen bonyolulttá válik a helyzet, ha olyan éles törés következik be a szabályrendszerekben, mint nálunk a rendszerváltás során. Sok cselekedet, ami a pártállami rendszer szabályai szerint tilos volt, most megengedett, sőt néha kötelező. Sok minden, amit az előző rendszer lehetővé tett, elvárt - most szabályokba ütközik. A szabályokat a társadalom nem azért fogadja el, mert azokat kihirdetik, hanem azért, mert működik az emberek szabálykövető tulajdonsága, de ennek a tulajdonságnak a megnyilvánulása bonyolult és hosszan tartó folyamat következménye. Generációnyi időknek kell békésen eltelniük ahhoz, hogy kialakuljon az új szabályokat elfogadó társadalmi közösség. Valószínűleg még hosz- szabb idő kell ahhoz, hogy az elfogadott szabályok alapján kialakuljon az az erkölcsi érzék, amely lehetővé teszi, hogy ne csak a szabályokba foglalt esetekben tudjuk magunkat mihez tartani, hanem bármikor, bármilyen esetben megszólaljon egy belső hang: ezt ne tedd! Vagy éppen, hogy ezt kell tenned! Az sem elég, ha csak a társadalom vezetőitől várjuk el a jó példákat, ez persze nagyon fontos, de a szabályokat minden szinten be kell tartani ahhoz, hogy idővel megjelenjen a magasrendű erkölcsi érzék is. Nem érdemes keseregni a társadalmi morál alacsony szintjén, ez természetes következménye az elmúlt évtizedek eseményeinek. Csak a jó példa segítheti elő az új erkölcs kialakulását. Előbb a saját szemünk gerendáival kéne megbirkózni, és csak azután jöhetnének a mások szemének szálkái.
