Békés Megyei Hírlap, 2005. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2005-08-19 / 194. szám

4 2005. AUGUSZTUS 19-, PÉNTEK

HÉTVÉGÉ

NÉPSZABADSÁG

Jobb és bal

a festői Kárpát-medencében

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

C

sekély önbecsülésre vall, hogy a baloldalinak csúfolt közvélemény ennyire fölháborodott az egyik műveletlen jobboldali politikus szokványos megjegyzésein. A Fidesz volt miniszterelnöke, a néma képviselő, olyasvalamit mondott Erdélyben, hogy a baloldal nemzetietlen, méghozzá genetikailag. A balközép médiaszereplők erre úgy kezdtek viselkedni, mintha hazafiasságuk és nemzeti hevületük igazolását politikai ellenfelüktől várnák, mint az a szocialista képviselő, aki pár évvel ezelőtt valamelyik szélsőjobboldali lelkésztől kért igazolást arról, hogy nem zsidó. Hát hiába váiják. Elvégre az egész arra szolgál, hogy összeveszítse egymással a szocialistákat. Egymással, aztán meg a liberálisokkal.

A dicső tusnádológiai cikkáradat legnagyobb tanulsága, hogy a magyarországi, Kárpát-medencei, kelet-közép- európai történelem vámpecséttel és zár- j eggyel leragasztott, holmi poros zugban felejtett importáru, amelyre a címzettek - az új demokrácia írástudói - nem tartanak igényt.

Az egész szánalmas vircsaft azért nem nélkülözi a finom, habár önkéntelen iróniát.

Ha a levitézlett miniszteriális (és providenciális) férfiú baloldali nacionalistát keres, azt éppen Rákosi Mátyás korpulens személyében lesz esélye megtalálhatni. (Hiszen - még ha ez meg is hökkenti az Akárhány Vármegye Vérfarkas Mozgalom csakratáltosait - a zsidó eredet nem jelent önműködő biztosítékot a magyar sovinizmus ellen. Szóljatok a köpcösnek.) Hogy ezt megérthessük, vissza kell tekintenünk (ha még oly csekély kedvünk is van hozzá) a kommunista história és historiográfia bugyraiba.

Tudni való, hogy a második világháború végeztével a Vörös Hadsereg nyomában hazatérő moszkvai kommunista emigráció új ideológiai „vonallal" lepte meg a hüledező hazai baloldali csoportokat és mozgalmakat. Ez a „vonal” minden Sztálin parancsnoksága alatt álló kommunista pártra kötelező volt. A kommunista pártok nyilvános dokumentumaikban lemondtak a szocializmus és a proletárdiktatúra bevezetéséről, parasztbarát, fóldosztó „népi demokráciát” hirdettek, enyhén korlátozott többpártrendszert, korlátozott, de a korlátok között garantált magántulajdont; államosító intézkedéseik szerényebbek voltak a nyugati szociáldemokrácia államosító rendszabályainál. Retorikájukban a demokratikus nacionalizmus - nálunk függetlenségi, kurucos árnyalatú - jelkép- és motívumkincsét használták. Olvashatjuk, hogy az orosz- országi német hadifogolytáborokban Wilhelm Pieck és Walter Ulbricht által létrehozottFreies Deutschland” nem a köztársasági fekete-vörös-arany, hanem a császári fekete-piros-fehér színeket használta a Nagy Frigyes-i porosz mell- döngetés és katonás bokacsattogtatás minden rémes árnyalatával. (Vö. Wolfgang Leonhard: Die Revolution entläßt ihre Kinder [1955], 22., jubileumi kiadás, Köln: Kiepenhauer & Witsch, 2005.)

A kommunista párt hallgatólagos szövetséget kötött a harmincas-negyvenes években kissé lebarnult népi írókkal, és Darvas József- a későbbi sokszoros miniszter és írószövetségi elnök - tollából kisvártatva már antiszemita cikket hozhatott címlapján a Szabad Nép. A Horthy-korszakban posztján kitartó szociáldemokrácia döbbenettel nézte ezt a taktikázást, amelyet az SZDP fő ideológusa, Justus Pál „árva- lányhajas marxizmusnak” nevezett. Justus Pált és a szociáldemokráciát (akkor még a vitapartner- jelenlétében) nemzetietlenséggel vádolta Révai József 1948. január 22-én a Sportcsarnokban, ahol Marosán György esdekel- ve kért elnézést és türelmet a kommunista testvérpárttól, ha a valódi (azaz a szociáldemokrata) munkásmozgalom - a valóságosan létező hazai kommunisták vezetője, Demény Pál, akkor már ült az Andrássy út 60. sz. alatt - évszázados

rossz emlékei miatt még nem képes a himnuszt énekelni és nem tudja még eléggé szeretni a piros-fehér-zöldet, amellyel eddig mindig az osztályellenség díszítette föl magát. Oppardon.

Az antifasizmust is a szociáldemokrácia és a radikalizmus képviselte a ki- lencszáznegyvenes évek végén, a Népszava és a Haladás, nem a sztálinisták. Faragó László (befolyásos szociáldemokrata, Kéthly Anna barátja és tanácsadója) - akire kitelepítés várt - antifasiszta vitairatát betiltatta Rákosi és Révai még 1946-ban, máig nem merte kiadni senki. Meredek, bizony, mindmáig.

A kommunista párt a maga antifeu- dális-bürokratikus forradalmához a parasztság és a parasztságból származott értelmiség szövetségét kereste. Az ortodox marxistának megmaradt, internacionalista és proletár jellegű szociáldemokrácia - amely nagyon is radikalizá- lódott a kilencszázharmincas években, bár a mártírhalált halt Mónus Illésnek (az SZDP akkori de facto vezetőjének) is megvolt a maga népffontos programja és szövetségi politikája - rendkívül kényelmetlen volt a sztálinistáknak, hiszen a szocdem politika ekkor élesen balra állt a kommunista párt „vonalvezetésétől”. Ennek a „népi demokratikus” vonalnak Révai József volt a fő dalnoka: ő kötötte össze ideologikusán - s mint Szűcs Jenő később, Révai követőit bírálva bebizonyította - történetileg tévesen a paraszti tömegek ismétlődő lázadásait

kommunista” historiográfiában mennyi a révaista elem. (Persze szintén öntudatlanul.) Kádár János pártja teremtette meg Kelet-Európábán az egyetlen nem nacionalista rezsimet - kénytelen- ségből. .A lengyelországi, romániai, csehszlovákiai, sőt: keletnémet rezsi- mek nacionalisták voltak. A Szovjetunió volt a kor vezető antiszemita hatalma (numerus clausus meg minden). A kádári Magyarország kivétel volt.

Ha antinacionalista bolsevikokat keres a mai parlamenti jobboldal Nagy Némája, akkor Kádár, Marosán, Münnich környékén kereskedjék. A kádári Magyarországon - szemben minden más kelet-európai „szocialista” országgal - a sovinizmus és az antiszemitizmus ellenzékben volt. A Szovjetunióban, Lengyelországban, Romániában, Csehszlovákiában viszont kormányon.

1989-re kiderült, hogy tömeges, önálló baloldal, önálló politikával és saját kultúrával, nincs többé Magyarországon. (Szerintem a volt NDK-ban is csak azért lehet, mert a német újraegyesülés megváltoztatta a környülálláso- kat.) A kádári rezsim vezetői éppúgy a rendszerváltás utáni főbb ideológiai irányzatokba sorolódnak be, mint mindenki más. Szűrös, Berecz, Pozsgay, Thürmer: jobboldali nacionalisták. Csehák, Németh Miklós, Medgyessy, Békési, Kovács: liberálisok (némelyikük afféle nemzeti liberális). Szocialisták nincsenek közöttük. Attól nem baloldagasors, ez volt a rend ezer évig”. Erre büszkék a neokommunisták? Különös.

Állítsunk föl hát vázlatos és rögtönzött lajstromot arról, hogy mit tartanak bal- és/vagy jobboldalinak a szép Duna- völgyben, s mi tartható ebből érvényesnek meg értelmesnek némi történeti és gondolati vizsgálat után is. Az olvasó sírva vigadhat.

l.A pártállami diktatúrához való viszony.

A közbeszéd azt nevezi leggyakrabban „baloldali”-nak, aminek köze van az 1948 (Oroszországban 1917) és az 1989 között fönnállott rendszerhez. Ezt a mai demokratikus baloldal nehezményezheti és fájlalhatja, de nem teljesen oktalan. A sztálinista-posztsztálinista pártok (az egyik legnagyobb, leggyászosabb, legvéresebb történelmi tragédiasorozat okozói) elvégre csakugyan az I. és a II. Inter- nacionálé mozgalmaiból nőttek ki - akár szociáldemokrata és ultrabaloldali ellenfeleik -, habár ezeknek a mozgalmaknak minden jelentős célját félretették vagy elárulták, bár az árulásban megelőzték őket a reformista szociáldemokraták 1914-ben. A kommunista pártok genealógiája, családfája valóban'a marxi gyökérzetből származik, bár ez esetben az alma messze esett a fájától. A lenini és sztálini pártok meg se próbálkoztak a szocializmussal: az árutermelés, a bérmunka, a kizsákmányolás, a pénz, az elidegenedés megmaradt. A

(tehát „az osztályharcot”) a nemzeti függetlenségi törekvésekkel. Ezért volt hát életkérdés a kommunista párt számára Szabó Ervin életmunkájának diszkre- ditálása.

A Rákosi-korszak ideológiailag .Tunic”, nacionalista korszak volt. Erre azért is volt szüksége a sztálinista pártnak, mert szocializmust itt csak a baloldali szociáldemokrácia akart, megőrizve a hagyományos munkásmozgalom autonómiáját - s evvel internacionalizmusát, ami záloga volt különállásának a többi politikai erőtől. A munkásmozgalmat Magyarországon a kommunista párt zúzta szét, szakszervezetestül, sztrájkjogostul, munkásotthonostul. A mai magyar nacionalizmus - persze anélkül, hogy tudná - Révai József örököse. (A Révai által közvetített tartalmak hatásosak, nem Révai ma már olvasatlan munkái. Telekit és Gömböst csak az ezredfordulón fedezték föl, befolyásuk nincs, nevük csak név a jobboldalon is.)

A „kuruc”, „függetlenségi” retorika a Kádár-korszakban, 1956 után és miatt természetesen lehetetlenné vált. 1958- ban kiadták Szabó Ervin válogatott műveit. A hatvanas években megszülethetett a „neolabanc” történetírás, még a sztálini-nacionalista „historizálás” szociáldemokrata bírálatát is föleleveníthette Márkus László. O azt is észrevette, hogy a félig titkos ötvenhatos „reformli valaki, hogy azelőtt PB-tag vagy KB- titkár vagy miniszterelnök-helyettes volt. A volt párthű értelmiség is vagy jobboldali nacionalista, vagy liberális. (Az öregebb baloldaliak, akik ma is azok, marginalizált, befolyás nélküli, olykor egyenesen üldözött emberek voltak a Kádár-korszakban, amelyet ma - rosszul értelmezett hűségből - védenek a Kádár-rendszer egykori haszonélvezőivel szemben, akik ma „irracionálisnak”, „populistának” vagy „utópistának” nevezik a legmérsékeltebb, bugyirózsaszín baloldali politikát is.) Amikor az MSZP-ben valaki „baloldali fordulatot” hirdet a pártvezetőséggel szemben, mindig kiderül, hogy ezen nacionalizmust és klerikalizmust ért, mert más senkinek nem jut eszébe, mint antilibe- ralizmus és - liberalizmus. Az MSZP- ben az se váltott ki botrányt, hogy a korábbi szocialista kormányfő hivatásrendi főrendiházat javasol Salazar és Dollfuss nyomán, vagy hogy egyik vezetője (közjogi méltóság) „gyermeki tisztelettel” írt anzikszot a pápának. Szocializmusra itt csak párton (pártokon) kívüli emberek gondolnak, nem sokan, valamennyiüket ismerem személyesen. A „Magyar Kommunista Munkáspárt” (huhu) azt mondja, hogy nemzeti párt, meg hogy büszke ezeréves történelmünkre. Eddig úgy tudtuk, a kommunista álláspont ez volt: „elnyomás, szolmunkásosztály, írta a forradalmi marxista Justus Pál, szocializáláson „üze- menkénti munkásellenőrzést és munkásirányítást élt”, azaz munkástanácsot, későbbi szóval: önigazgatást, mint a Párizsi Kommüntől a lengyel Szolidaritásig kivétel nélkül minden proletárforradalom; nem pedig, mondja Engels- re hivatkozva, „az ideális össztőkés, az állam” tulajdonát. Az állami tulajdonnak semmi köze a szocializmushoz, különösen, ha a szocializmus többi föltétele hiányzik. A „reálszocialista” állam „az új osztály” javára végezte az újraelosztást; ez az új osztály, az államkapitalista diktatúra uralkodó osztálya szépecskén konvertálta az általa ellenőrzött állami tulajdont az általa birtokolt, eladható és örökölhető magántulajdonná. Ezt értik „rendszerváltáson” - és ezt értik azon, hogy „nem is volt rendszerváltás”. Ugyanakkor persze az 1989 előtti rendszernek nagy sikerei voltak: iparosítás, urbanizálás, elvilágiasodás, a mainál magasabb reáljövedelem és életszínvonal, a mainál nagyobb egyenlőség, csaknem teljes foglalkoztatás, szociális biztonság. Ezért - ha fáj is ez nekünk, akik ellenzékben voltunk 1989 előtt (vagy 1989 előtt is) - a korábbi rendszer népszerű. Ezért kell fölhajtania a mai jobboldalnak a pódiumra kiállítható volt kommunista vezetőket, akik persze sohasem voltak marxisták (bár talán azt

A dicső tusnádológiai cikkáradat legnagyobb tanulsága, hogy a magyar- országi, Kárpát-medencei, kelet-közép-európai történelem vámpecséttel és zárjeggyel leragasztott, holmi poros zugban felejtett importáru, amelyre a címzettek- az új demokrácia írástudói - nem tartanak igényt.

hitték), s akiket „nemzeti baloldalnak” lehet gúnyolni. S azért kell Kun Bélát és Rákosit emlegetni, hogy a Kádár-rendszernek ajobboldalon is végbement teljes rehabilitációját el lehessen adni. Kádár János + nacionalizmus = jobboldali győzelem. Gratulálok.

Erről így beszél a Magyar Szocialista Párt elnökhelyettese: „a szocialista párt nemzeti és történelmi párt, amelyik [!] a magyar nemzet számára oly fontos rendszerváltást a legkövetkezetesebben képviselte”. Hát nem lövetett, ami kétségtelenül csinos gesztus volt tőle, ez úton is köszönjük. Mindenesetre a konvertált, „transzvesztita nómenklatúraburzsoázia” (Csurka-idézet) „balközép” változata többet emlegeti a rendszerváltást, mint ajobboldalon tömörülő része, amely megtért az oly korszerű pozs- gayzmus kebelére. Tehát ma a kádáro- latria (a Kádár-rendszer bálványozása) nem alkalmas a jobb és a bal megkülönböztetésére. Az 1989 előtti diktatúra elítélése is föllelhető mind a bal-, mind ajobboldalon.

2. Nemzetiesség kontra nemzetietlenség.

Ez látszik az egyetlen tartalmasabb kritériumnak: a jobboldal nyíltan vállalja nacionalizmusát, amelynek több verziója is van, az utódállamok népeivel szembeni hagyományos, irredenta gyűlölettől az „antiglobalistának” maszkírozott, fölújított, tatarozott Nyugat-utálatig és őijöngő Amerika-ellenességig. Az ún. „baloldal” az antinacionalizmus neoliberális változatát fogadta el, vegyítve az új amerikai-brit imperializmussal szembeni teljes kritikátlansággal és az euromániával. A magyarországi ún. „baloldalt” annyira idegesíti, hogy ennek semmi köze nincs a nemzetközi baloldal politikájához, hogy simán letagadja, elfojtja, törli, elfelejti, hogy ez az attitűdje a tőről metszett jobboldaliság ismérve világszerte. Az olyan fejlemények, mint a franciaországi baloldal ragyogó győzelme az európai alkotmány- szerződésről szólott népszavazáson vagy a németországi „Linkspartei” (amelyet a Népszabadság tudósítója heti átlagban tízszer nevez „populistának”) föltűnő sikere a mostani választási kampányban: állandó rágalmak tárgyai a szoclib sajtóban. A baloldal a szegény és kiszolgáltatott népek védelmezője szokott volt lenni: Magyarországon (és a többi kelet-európai utódpárti- álszocdem és neoliberális körökben) a leggazdagabb államok imperialista agresszióját védelmezi. A magyar baloldal hagyománya a Duna-völgy, a Kárpátmedence népeinek sorsközössége: ma a szoclib sajtó ünnepli (a jobboldallal együtt, ami nacionalista szemszögből is téboly) a „narancssárga” és egyéb ún. „forradalmakat”, amelyek révén az oroszbarát korrupt diktatúrákat Ameri- ka-barát korrupt diktatúrákkal cserélik föl. Biztos, hogy az érdekünkben áll Oroszország fatális meggyöngülése? Csakugyan olyan nagyszerű az új lengyel „nagyhatalom” kialakulása a Baltikumban, Ukrajnában, Belorussziában? Meggondolta valaki, mi lesz ebből?

3. Egyenlőség kontra egyenlőtlenség.

Gyurcsány Ferenc volt hosszú ideje (azaz Horn Gyula lakossági fórumai óta) az első a balközépen, aki - persze igen kö