Békés Megyei Hírlap, 2005. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2005-08-19 / 194. szám

Milyen állam - kell nekünk? A civil világ emelkedik, ez takar az államból egyre többet. Csakhogy nem feltétlenül a nálunk mostanság egyre sikeresebb tiltó, mozdulataival. K edves magyarok... ti Európa közepén éltek, különböző népektől és nemze­tektől körülvéve. Csak akkor lesz bol­dog és biztonságos a házatok, ha nagy­lelkűen a közös európai ház építésén fáradoztok, a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében - így fordult hozzánk 1991. augusz­tus 20-án, Szent István, a keresztény magyar ál­lamiság ünnepén II. János Pál pápa. Tette ezt alig néhány hónappal azután, hogy visszakaptuk az államunkat. A katolikus egyház első embere azonban nem erről az örömről beszélt - legfel­jebb közvetve, Gorbacsovot dicsérve -, hanem egy másik házról, amit építhetünk. Akkor, hajói gondolom és emlékszem, meg sem hallottuk ezt a mondatot. És persze II. János Pál is inkább a ke­reszténység Európájára, mintsem a szuverenitá­sunk jelentős részét kevéssel később köszönettel elfogadó unióra gondolt. Ellenkező esetben bizo­nyára hozzáteszi, az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika, a nyugdíjasok, a betegek, a gyere­kek dolga - tehát szinte minden, ami valóságos közösséggé teheti egy ország lakóit - továbbra is ránk van bízva, miközben a ház építéséről sem fe­ledkezhetünk meg. Sőt éppen ezáltal is... Szokás mondani azonban, hogy ezzel a belső építkezéssel nem boldogulunk. Nem is vagyunk könnyű helyzetben. Éppen a jóléti rendszerek deklarált visszabontása idején kaptuk vissza álla­munkat. Akkor, amikor sok jel mutat arra, hogy a szuverenitás nagy darabjaival együtt akcióképes­ségétől is búcsúzni kényszerült az állam. Eljött volna az idő, hogy hatalmát felsőbb, európai ins­tanciák és a törzsek-családok (régiók és a civil társadalom) számára ossza vissza? Miközben ő, magát - mint veterán sztárok - nagy búcsúpom­pás szertartásokkal tűzijátékoztatja. Nem ilyen egyszerű a helyzet. Azért ne feled­jük: elképesztő bestiáról van szó (Sólyom László államfői beiktatásán elhangzott hasonlatával él­ve: egy Leviatán). Egyszerre kell félni, tisztelni, szeretni, s rábízni a korrekt hivatali ügymenetet. Ha történik vele valami, tektonikus mozgások in­dulnak el. Iszonyú test. Angliában például a XIX. század elejétől az ezerkilencszázas évek végéig húszezerről félmillióra nőtt csak a köztisztviselők száma. Németországban - Antal László egy ta­nulmányából átvéve az adatot - a közalkalmazot­tak száma száz év alatt ötszázezerről több mint hárommillió hétszázezerre nőtt. Nálunk a költ­ségvetés ma mintegy nyolcszázezer embert fog­lalkoztat. Tanároktól, bírákon át a színészekig. Ők (is) az állam. E gigantikus korpusztól és akár a fensőségben való természetes hitből is eredhet, hogy az embe­rektől ma sem lehet idegen Szent István király dekrétomainak második könyvéből az Elöljáró beszéd első pontja: „A királyi méltóságnak a kö­zönséges keresztény hit éltető erejéből táplált munkássága sikeresebb és derekasabb szokott lenni más méltóság munkásságánál.” Valóban várhatjuk még ezt az államtól? Vagy fordítva: im­már éppen csak ellenében? Vagy úgy van ez, mint az alkotmánnyal, melynek ünnepe volt e mai még nem is olyan rég. Azóta van valódi alkotmány, de nincs ünnepe. Aminek ünnepe van, az egyben je­le is annak, hogy fogyatkozóban van? (Általában a különböző hátrányos helyzetű csoportoknak van jeles napjuk.) így állnánk a most ünnepelttel is? Van-e istváni állam, vagyis magyarság gond­jait megoldó instancia, vagy mai utódja már csak egyike fontos intézményeinknek, de nem vélet­len, hogy ünnepén alig van mit mondani, mire hivatkozni, inkább csak eleresztjük a rakétákat, s aki úgy gondolja, beáll a Szent Jobbot követő sor­ba, de aligha azért, hogy útmutatást kapjon. (Papokat, lovagokat, intézményeket, gondolato­kat - messzi földről, mint annak idején.) Inkább egy érzés kedvéért. Mit kezdjünk a magyar államot illető politikai válaszokkal? Egyik oldalon ott van az őt trónra, korona alá tessékelő Fidesz, amelynek elnöke nyilvános vitájukon erős szavakkal hívta fel a je­lenlegi kormányfő figyelmét arra, hogy nem sza­badulhat a felelősségétől, például árakat kell meghatároznia, ha a nép java ezt kívánja. Ezt így is kiszolgálni - ez az állam dolga. Csakhogy ugyanezen a jobboldalon találjuk az MDF-et is, amelynek elnöke nyilván nemcsak a karaktermá­gia alapján láttatja, vallja magát az angol jóléti ál­lamot visszaszigorító Margaret Thatcher hívé­nek. Tehát éppen a Fidesszel szemben vette fel a vívóállást - mondhatjuk, immár ezen a páston is. De szemközt sincs egység. A szocialisták - bár Gyurcsány óta kevésbé - nem tartják el maguktól a még mindig gondoskodni kívánó állam képze­tét, ugyanakkor a már-már örökös partnerüknek tetsző szabad demokraták éppen az ellenkező ol­dalról futnak neki - jó esetben ugyanennek. Ha nem a politika - főként nem a különleges módon megosztott belpolitika - hanem a gyakor­lat felől keressük az államrendet, akkor sem lesz világosabb a helyzet. Hosszú évek óta másról sem lehet olvasni, hallani, mint hogy a jóléti állam ter­heit nem viselik el tovább az öregedő népességű piacgazdaságok. Hogy a szocializmus elenyészését követően megszűnt az a külső - sokszor csak pszi­chés - kényszer is, amelyre szintén szükség volt a jóléti rendszerek kiépítéséhez. És egyébként is: a globalizáció behozta a piacra a szinte szociális költségek nélkül termelő államokat, amelyekkel képtelenség a régi módon lépést tartani. Kristály- tiszta érvek, fénysugarukban már látni véljük a menedzserkormányokat karcsúsított apparátu­saik élén. Legfontosabb teendőik, hogy tagokat delegáljanak a nagy kontinentális és világtestü­letekbe. A többit pedig hagyják az emberekre - biztosító társaságokra. Virtuális és valóságos közösségekre. Na, ennek kevés a nyoma. Az OECD legutóbb 2002-ben hozott nyilvá­nosságra összefoglaló statisztikát a szociális köz­kiadásokról. Ebből kitűnt, hogy ezek aránya nem csökkent, hanem nőtt, írta a Népszabadságban nemrég megjelent tanulmányában Szamuely László közgazdász. Akár az utolsó két évtizedet, akár csak a legutóbbi éveket tekintjük. Még az Egyesült Államokban is - bár gyengítetten - be­mérte ezt a helyzetet a szerző. Közvélemény-ku­tatók szerint a sokszor hivatkozási alapként szol­gáló középosztálybeliek is tartanák az erős jóléti rendszereket. Ezt érthetővé teszi, hogy a piacon egy adott pillanatban a legjobb helyzetben lévők közül minden ötödik (Németországban 24,3 szá­zalék, Hollandiában 18,5 százalék, az Egyesült Államokban 21,5 százalék) egy vagy több évig a szegények közé tartozott volna az elmúlt évtized­ben - ha a szociális rendszer nem tartja felszínen. Ha Magyarországot tekintjük, bár túlzás lenne beteljesítettnek látni a szociálliberális koalíció jó­léti rendszerváltásról szóló ígéretét, de annak sincs nyoma, hogy ez a kormány bármit leépítene az eddigi szociális támaszok közül. Sőt. Akkor hogyan van ez? Elveszíti nemzetál­lamiunk) szuverenitásából a pénzpolitikát, a vá­mok szép rendszerét, a haza védelmének kivált­ságos kötelezettségét, nem állíthat meg informá­ciót, tőkét, árut, embert is csak egy bizonyos kör­ben - és mégis: itt van, ugyanakkora, ugyannyi- ért. Jóléti funkcióiban, ahol már búcsúztattuk, szintén tartja magát. Mégis úgy fest, nem üres beszéd az, hogy valami történik vele. Vegyük például az új köztársasági elnökünket? Sólyom Lászlót, aki első beszédében nemcsak a Leviatánt említette, hanem önmagát vele szembe helyezte, mondván, „az állam nem én vagyok.” Hát ki volna? - kérdezhetnénk vissza az állam első emberét, de sejthetjük előre a választ. A civil világ erőnyerését jelezte e kifordított mondat. Azét a vi­lágét, amely - a Védegylet képében - jelölte őt. Az a benyomásunk keletkezhet, hogy a civil világ ál­tal a parlamenti szavazatokon keresztül az elnöki székbe emelt államfő közelében megtaláltuk a pontot, amelybe helyezkedve, ha lefestjük a hely­zetet, végre megértjük, miként töpörödhet az ál­lam, ha egyszer inkább nő. Talán amiatt keletke­zik ez a benyomás ugyanis, hogy épül mellette egy szokatlan új rendszer - a nem állami és nem üzle­ti világ, mondjuk úgy civil, polgári. Ez a jelző per­sze nálunk nem azt mondja, amit jelent, mert politikaibb az íze szinte minden másnál. De tud­juk mégis, civil értelmében véve magát a Mást is jelentheti. Hurrá, mondhatnánk, megértettük. Az új elnök színre lépése emlékeztethet bennünket arra, hogy igen, az ő „csapatai” akadályozták meg a zengői radarozást, ahogy korábban például a bősi vízlépcsőépítést. S mennyi mindent akadá­lyoztak meg még! Sólyom innen indult, a nagy gé­lemet a világ széttrappolásától visszatartó környe­zetvédő csoportoktól. Az lehet a benyomásunk annyi évnyi, évszázadnyi állami túlhatalom után, hogy ez az újdonság. A polgári bak, amely megál­lítja a konokul zakatoló állammozdonyokat. Nem azok lettek kisebbek, gyengébbek, csak az ellenál­lás nagyobb. Csakhogy ezzel sem jártunk kérdé­sünk végére. Más országoknak nem jutott osztály­részükül ez az „élmény”, nem élvezik a kontraszt­hatás örömeit, mégis azonos a benyomás: a civil világ emelkedik, ez takar az államból egyre töb­bet. Csakhogy nem feltétlenül a nálunk mostan­ság egyre sikeresebb tiltó mozdulataival. Kétség­telen, hogy az antiglobalista, antipolitikus világ­tüntetések felidézik a hazai civil ellenerő - jóval harciasabb - képzetét, de ennél többről van szó. Már nálunk is - talán. Civil állításokról. Iskolák százainak költségvetési pénzeit kérik el például közvetve az emberek, mert a maguk módján akar­ják taníttatni a gyerekeiket. Ott van a háttérben az állam, forrásokat ad, alapkövetelményeket állít fel, de tovább nem megy. Van is, nincs is. Ezen az alapon pedig végtelenek a lehetőségek. Az angol­szász világban például érdekes mozgalom terjed. Egy-egy - többnyire lakótelepi - körzet lakóinak szabad tudását használja ki. Áki öregeket tud gon­dozni, ezt a készségét ajánlja fel, aki villanyt sze­relne, cipőt foltozna - emezt. Egy központ nyil­vántartja, kinek milyen munkára van szüksége, maga mit tud ajánlani, s aki szolgáltatásban ré­szesül, munkaóra-pénzben „fizeti” ki, amin a má­sik maga is munkát vásárolhat. A központot az ál­lam - önkormányzat - hozza létre, az induló ösz- szeget is adja, utána az embereknek kell már meg­találniuk egymást. A modern társadalom munka- és családmegosztása által „szétszerelt” emberekről így kiderülhet, hogy mégis csak összerakhatok. Ahogy számos más megoldással is. Civil módon, de már jó barátságban az állammal, amely e leg­alább oly gigantikus szerepében, mint a koráb­biak, már alig ismer régi önmagára. Olyanná válik, mint Karinthy Frigyes Én-je: „...vajon az az ember, akit akkor, az emlék idején énnek neveztél, s aki járt-kelt, itt volt, meg ott, s akiről te tökéletesen megfeledkeztél... ezt az em­bert mered-e magaddal azonosítani? Én - ez egy pillanat. S a következő pillanat ígérete. Én - nem volt és nincsen. Én - ez csak lesz. Ismeretlen és bizonytalan, mint az eljövendő.” Mint mostani ünnepeltünk, a magyar államÉn? Lehet, hogy rá is vonatkozott, amit II. János Pál 1991- augusztus 20-án a Hősök terén mon­dott: „Magyarország felszabadult a külső elnyo­mástól; eljött az óra, amikor meg kell szabadul­nia a lelki rabszolgaság különféle formáinak bel­ső kötelékeitől is.” Ez nemcsak ránk, esetlegesek­re, de államunkra is vonatkozhat? Találkozhat­nánk a megtisztulásban?

Next

/
Thumbnails
Contents