Békés Megyei Hírlap, 2004. december (59. évfolyam, 280-305. szám)
2004-12-24 / 300. szám
BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP— 2004. DECEMBER 24., PÉNTEK 17 2DD4 Betegek és gyógyászok különleges világa - együtt, már-már összezárva Harminc esztendeje kilenc papírdobozban az élete A tágas folyosó közepe táján, a fordulóban, a fehér, ujjas ingből erőszakosan emelkedik a kéz. Félúton azonban megáll, egy másik fehér ruhás szelídíti meg. Összekulcsolódik a kezük, egyik sem engedi a másikat. A szempárok is viaskodnak, a ki- tűzős fiatal halkan szól is: „Jól van, erős vagy!” Nagy sokára Visszahull a lázadó ököl, elcsendesedik minden. A többiek is megelégedve térnek nyugovóra. a többi közepes. Gyógyszeres dobozok, átkötve, leragasztva. És még ott van két, kulcsra zárható szekrény. Legféltettebb kincsei a szerszámok. Villanyszerelő felszerelések. Mindenféle csavarhúzók, mérők. Szekrényben tartja a gyűrni nem való ruhákat is. Közte kabátokat, dzsekiket, szépingeket is. És három rádiót. A Sokolt hét közben hallgatja, az ágy szélén szól most is, a japánt meg szombaton és vasárnap. Az be is van csomagolva egy nájlonba. A rádió nagyon fontos. Sokdioptriás szemüveget hord, a hang mindennél fontosabb a külvilágból. Igaz, esténként a Vágó-műszélni, nagyon a nevelőszülőkről sem. Több helyen is nevelkedtem. Először még Pesten, aztán meg itt a megyében. Dobozon nagyon szerettem, de ők sajnos meghaltak. Utána Gyulára kerültem, őnáluk voltam legutoljára. Villany- szerelő akartam lenni, mert nagyon szerettem vésni. Elvégeztem egy osztályt az ipari iskolából is. De akkor abba kellet hagyni a szemem miatt az iskolát. Utálatosan kezeltek otthon. A fakanál koppanását még most is érzem. Amikor meghaltak, kikísértem őket a temetőbe, de virágot nem vittem.” Megigazítja sokdioptriás szemüvegyobb vágya? „Ezen gondolkodnom kell egy kicsit.” Maga elé néz, kissé lehatja fejét. „Nem tudnék én úgy külön semmit sem kívánni.” Ajtócsukódás töri meg a csendet, „Vágó-vetélkedő!” - mondják egyszerre többen is. Ez kihagyhatatlan, Lacika is izegni- mozogni kezd. Másnap folytatjuk a beszélgetést. „Gondolkodtam még egy kicsit azon, amit kérdezett. Talán, ha mondhatnám, hogy ne legyen ennél nehezebb az életem.” Másnap még egyszer összefutunk. Megértik és megérteti magát. Ha kell, segítenek az ujjai, ha az kevés, ott egy cetli, meg egy golyóstoll. (A szerző felvétele) Különleges világ, különleges és különféle emberekkel. Betegek és gyógyászok, együtt, már-már összezárva. Az ép lélekért küszködök reggel kilencig ki sem léphetnek. Minek is. A rend így jó rend. Lacika azonban kivétel. Neki kulcsa is van, amit senki sem mondhat el magáról a kórtermek lakói közül. Mert Lacika külön intézmény. A kórházban is, meg a városban is. Korán kel és mindig siet. Úgy látja, az élet csak így érdemes, sok a tennivaló. Alig kapja be a reggelit, várják a postán, vinni- hozni kell a csekket. így szokta meg, hány éve is? Harminc is van az már. Másképpen el se tudná képzelni az életét. „Azt mondják a doktor urak, hogy precízen csinálom, amivel megbíznak, és ezért Vincze főorvos úr és a kollégái nagyon meg vannak elégedve”. Csak a szavakat formálja nehezen, de ez senkit sem zavar. Megértik és megérteti magát. Ha kell, segítenek az ujjai, ha netán az is kevés, ott egy cetli, meg egy golyóstoll. De ritkán kell. Már ismerem néhány hete, sokat beszélgetünk, de még csak egyszer nyúlt a tollért. Akkor is azért, mert pontosan szeretné tudatni: 1972. augusztus 18-án vett nagy fordulatot az élete. Akkor került be ide, a kinti kiszolgáló gazdaságból, ahol sokat bántották. Kérte, ha úgy adódik, jöhessen be ide. Előbb a volt nővérszálláson kapott helyet, aztán jött a felújítás, akkor újra költözött, ide, ahol most is beszélgetünk. Az első emeletre, a B- részlegbe. Kilenc papírdobozban hozta le ide, ami fontos. Két nagyban, két kisebben, sort inkább hallgatni kell, de a többiek úgyis segítenek. Mert ő mindenkivel jóban van, és két hálótársával sem volt soha semmi baja. Pedig ennyi év alatt sokan megfordultak a 146-os szobában. „Csak egyszer csúfoltak, de azt is kint a városban. Azt kérdezték, merre van az állomás? Hát istenem, nem tudtam egyből mondani, de aztán hamar rájöttem, nem is az állomásra akartak menni. Különben nem sok rossz emberrel találkoztam itt. Ha rosszat sejtek, akkor szaporábbra fogom a lépteimet. Sietek befelé. Itt biztonságban érzem magam.” Lacika Pesten született, a tizenharmadik kerületben, de a szüleivel sohasem találkozott. „Nem szeretek erről bégét, mintha jelezné, inkább másról beszélgessünk. Nemrég odakint töltötte a hétvégét. Figyeltem, nagyon boldogan készülődött. „Szoktam, hooogyneee. Elég gyakran. Itt a kórházban ismerkedtünk meg azokkal, akiknél jártam. Nagyszénáson laknak. Minden hónapban elmegyek hozzájuk. Segítek nekik a ház körül, este meg beszélgetünk. Karácsonykor is együtt leszünk. Előbb odautazok hozzájuk Szénásra, aztán közösen útra kelünk Veresegyházára, mert a gyerekek odakerültek. Nagyon jó emberek a Hódi Lajosék. Szeretek náluk. Ők is örülnek, amikor megyek.” így ötvenévesen mi lenne a legnaJobbulást mindenkinek! Nyílik az ajtó. „Ezt még elfelejtettem! Fogadja el tőlem. Hamarosan úgyis jön a karácsony.” A nejlontasakban csinos kis csupor. Rozsdamentes fémből. Meg egy doboz jófajta citromos nápolyi. Nemigen tudok szóhoz jutni, köszö- nömfélét hebegek. Odakint csípős, téleleji szél támad fel, lekapja a sapkát a fejemről. Incselkedni kezd az áradat, kétszer is arrébb libbend a vászon ködvágót, majd táncra perdül a mélysárga- gesztenyebarna, öles levelekkel. Visz- szamosolygok az első emeleti ablak felé. Kár, hogy Lacika nem láthat. Különben biztos integetne. Mert Gál László ilyen ember. Fábián István Legkedvesebb Áldott legyen a nagyvilágban minden karácsonycsináló! Ahogy múlnak az évek, a karácsonyok mind jobban és jobban megszépülnek, még akkor is, ha az adott időben oly rettenetes volt a Jézus-várás. 1989 Mikulás-napja körül jött el számunkra a fájdalmas örömet jelentő megváltás. Három gyermekünkkel, Noémivel, Zitával, Alpárral (13, 12, 10 évesek) hagytuk el szülőföldünket, ez volt a fájdalom, és menekültünk a Ceausescu-féle „paradicsomból”, ez meg az öröm. Előtte évtizedes nyomorúság jutott osztályrészül. Amíg utaztunk éjszaka és gyermekeink aludtak, arról beszélgettünk, hogy milyen lesz az első karácsony távol a szülőföldtől, szeretteinktől, lesz-e legalább egy fenyőgally, és egyáltalán hol fog majd érkezni Jézus a szentestén. Szülői megérzésünk, évtizedes, lelkekkel foglalkozó munkánkból fakadó jövőbelátásunk nem sok jót mutatott. Füzesgyarmatra érkezve nem várt senki, a feletteseink úgy elrendezték, hogy még a tanácsnál sem tudták, hogy érkezik egy öttagú család lelkésznek a településre. Valami gyorssegéllyel a debreceni menekülttáborba indultunk, végül Budapesten kötöttünk ki. Az egyik egyházi vendégszobában, két szűk helyiségben öten. Adventi várakozásunk abból állt, hogy rendeztük a tartózkodás hivatalos ügyeit, és megkerestük azokat, akik kiszabadulásunkat segítették. Közben dúlt a megváltó karácsony otthon. Haza akartam menni sorstársaim közé, de barátaink innen és otthonról visszatartottak, mondván, az életem veszélybe kerülhet, és mi lesz akkor a családdal. Közeledett az ünnep. Noéminek, Zitának és Alpárnak igazi karácsony kell, annyi hányódás, annyi borzalmas év után! Elindultam Máriával, gyermekeim édesanyjával, hogy „megszervezzük” a karácsonyt! Ködös, nyirkos adventi este volt. Felszálltunk, majd átszálltunk valamilyen járműre. Körülöttünk embertömeg, megrakodva az ünnep frissen vásárolt kellékeivel. Aztán üres helyet is találtunk az egyik sarokban, mert fogytak az utasok. A végén a villamosban már csak hárman ültünk. Mi összebújva, mert elég hideg volt, olyan erdélyi „bőralábújó”. Néhány üléssel arrébb egy hosszú kabátos, erőteljes alkatú férfi, többszörösen nyaka köré. csavart sállal. Svájci sapkája ősz, göndör fürtöket takart. Nézett ki az ablakon, mi meg félhangosan, a jövendő szabad karácsonyunkról beszélgettünk, csalódásokról, reményekről. De tudtuk azt is, vigyáznunk kell, hogy gyermekeink ne vegyenek észre semmi fájdalmat, kétségbeesést rajtunk. A végállomás következett. Leszálltunk, az utastársunk is. Megállt előttünk, zavartan kotorászott a zsebeiben, majd azt mondta, hogy sok mindent hallott beszélgetésünkből, és rájött, hogy számkivetettek vagyunk, nemrég érkezhettünk. Közben már megtalálta, ami után kutatott. Szégyenlősen mondta az a megtermett ember, hogy ha meg nem sért, fogadjuk el csekély ajándékát, hogy legyen jobb a karácsonyunk. Én, a szavak embere, szólni sem tudtam, amikor a kezembe nyomott kétezer forintot. (1989-ben nagy pénz volt az még!) Kérte, hogy ne utasítsuk vissza, mert tudja, hogy milyen a menekültek sorsa. 1956-ban vándorbotot kellett fognia sokezer sorstársával együtt, azóta Kanadában él, most hazafelé tart. A döbbenettől teljes tehetetlenség vett erőt rajtunk. Még a nevét is elfelejtetReményik Sándor A karácsonyfa énekel Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba. A szűk szobában is terem öröm, Gyúl apró gyertya ínség éjjelén, 0 csak ne legyen sorsom bús közöny, Ó csak legyek a fényforrása én, Apró gyermekek bálványozott fája, Én az idegen, én a jövevény. Égő fenyőfa, égő áldozat, Akit az Isten ősi otthonából Emberek örömére elhozat. Csak rajzolódjék mélabús árnyékom S imbolyogjon a szűk szobák falán. Mindegy, hogy mi lesz velem azután. Elődje a termőág Egyes feljegyzések szerint az első gyertyafényes karácsonyfa története Luther Márton nevéhez fűződik. Karácsony este kint járt az erdőben és gyönyörködött a hódíszekkel teleaggatott fenyőfákban. Miután az élményt képtelen volt szavakba önteni, egyszerűen bevitte a szobába az egyik fenyőfát, gyertyákkal világította ki, és így ünnepelték Krisztus születését. A különböző ünnepek során a fák, az örökzöld növények minden népnél nagy szerepet játszottak. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének. A bibliai eredetű magyarázat szerint a karácsonyfa Jézus családfáját is jelentette. A karácsonyfa-állítás a 17. században vált szokássá. Az első, történelmileg is megalapozott adat 1605-ből származik. Egy strasbourgi polgár jegyzeteiben számol be arról, hogy városában az emberek fenyőfát állítottak. Az ágakat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették. Magyarországon a 19. század második felében kezdett elterjedni ez a szokás a bécsi udvar ösztönzésére. Először csak a nemesi családok vették át, később a módosabb polgárok is. A parasztok körében azonban csak az 1900-as években honosodott meg a fenyőfaállítás. A karácsonyfadísz korábban alma, dió, házilag készített sütemény, mézeskalács volt. A üvegdísz csak az 1880-as években jelent meg. tűk megkérdezni. Az természetes volt, hogy nagy hálával megköszöntük, de jó lett volna a címét is elkérni, hogy tarthassuk a kapcsolatot. Mikor elköszönt, még annyit mondott, hogy Kolozsvár mellől való, aranyostordai székely... Egy ideig még álldogáltunk, nem tudom, mennyi idő telt el, és sírtunk. A sűrű ködön és szürke felhőkön át már látni véltük a betlehemi csillag fényét. ... Aztán lett karácsonyfaág, amit a vendégszoba gázcsövére erősített fel az „angyal”, lettek kisebb-nagyobb ajándékok, de mindenikben több volt a szeretet, mint a lényeg. Azóta már elszaladt 15 karácsony, de ez a legemlékezetesebb valamennyi közül, s így a legszebb is. Áldott légy valahol a nagyvilágban, te aranyostordai székely „angyal”! Miként minden karácsonycsináló! Balázsi László, Füzesgyarmat Az írás III. díjat nyert.
