Békés Megyei Hírlap. 2004. július (59. évfolyam, 152-178. szám)
2004-07-24 / 172. szám
NÉPSZABADSÁG hétvége 2004. JÚLIUS 24., SZOMBAT 11 BÄCHER IVÁN Javában tart a szezon, sok szegény, szerencsétlen embernek muszáj nyaralni ilyenkor. Én, hál istennek, föl vagyok mentve az efféle kellemetlen és költséges kötelezettségtől - nyaralóban lakunk ugyanis télen-nyá- ron. Nem kell menni sehova. De ide jöhetnek mások, és jönnek is. És ha már vendéget látok, hát nézek is. így újabb és újabb ismeretekkel egészíthetem ki a vendégfajtákról szerzett, gondosan regisztrált és rendszerezett megfigyeléseimet. Nemrégiben például egy turbóvendéget tanulmányozhattam megint. Ez az a vendégfajta, amely nem bír ténykedés nélkül meglenni. Megérkezik, ruganyos léptekkel körbevágtat, megnézi, hogy mióta itt járt, mi változott a kertben, a házban. Aztán megkérdi, nincsen-e valami tennivaló, mire az ember gyorsan rámutat egy kiszáradt fácskára, hogy azt talán jó lenne kivágni. Erre ő láncfűrészre kap boldogan, és nekilát. Persze túlteljesít. Megtisztítja a környéket egészen. Újabb és újabb elszáradt, vagy fölöslegesnek ítélt, tehát kivágandó fákra lel. Dőlnek a fák jobbra, balra, rá a sufnitetőre, kerítésre; aprít, aztán darabol, hasogat, elhord, takarít, és a végén ott áll egy szép kis pusztaság közepén egyetlen egy fa. Az, amelynek kivágására megbízást adtunk. De a vendég máris új feladatot talál magának, ösz- szehordja és égeti a gallyat, az avart. Hirtelen szemet szúr neki a kerítésre, fára, oszlopra buján felfutó iszalag. Rövid gondolkodás után fölöslegesnek ítéli, és begyújtja azt is. Mivel nincsen megelégedve az égés hatásfokával, elballag a fészerbe, körbevizslat és egy veder benzinnel tér vissza. Jókorát loccsint a tűzre, és elégedetten szemléli, ahogy az vhuuummm! belobban. Önt rá újabb javadalmazást. Most már nyolcméteres lángcsóva szökken föl. Ég az egész iszalag, égnek a bokrok, a fák, rőten lángol a kerítés és lángban áll a mellette álló fa villanyoszlop. A turbóvendég, aki eddig derekára tett kézzel, roppant elégedetten figyelte munkája gyümölcsét, ekkor egy kicsit elbizonytalanodik. Persze akkor már ott vagyunk hárman is a slaggal, de erre ő is nekiront a tűznek, már ci- bálja is a lángoló iszalagot az oszlopról lefele, gigászi küzdelmet kezd az elemekkel, úgyhogy mindenekelőtt őt kell locsolni folyamatosan, a lángoló kertet csak ő utána. Miután eloltunk mindent és mindenkit, bemegyünk a konyhába kicsinyt megpihenni. Ekkor észreveszi, hogy a mosogató lefolyója bizony eldugult rendesen. Ugrik a vendég azonnal: először az egyik lyuk lezárása, leszorítása mellett a másikon át próbál valamiféle vákuumot előidézni mosogató szivacs nyomogatá- sával, majd forró vizeket öntöget az aknába, mindhiába. Ekkor kézbe kapja minden háztartás alapvető célszerszámét, a vécépumpát. Egy-két bemelegítő gyakorlat után megkéri a házigazdát, hogy egy ronggyal jó erősen szorítsa le az első lefolyót, ő pedig két kézzel, mellkasával is rádőlve, irtóztató hirtelen rántással lenyomja a pumpát a másik lyukra. A házigazda persze éppen nem ügyel kellőn, a rongy fellebben a keze alól, és így a lyukból akadálytalanul spriccel föl bővizű szökőkútként a rothadt káposztával, mállott kenyérdarabbal, bűzlő húscafattal, nyálas macskaszőrrel, szálas póktetemmel dúsított zsíros, szappanos, szennyes ár - egyenesen a házigazda képébe bele. De persze a víz még mindig nem folyik le. Ekkor a turbóvendégnek eszébe jut, hogy ő látott a fészerben egy jó kis csőgörényt. Két perc múlva szét van szedve a lefolyórendszer, a turbóvendég iszamos mocsokban térdelve szuszakolja a falba a kampós végű csövet, míg a gazda odébb áll a sárban, és tekeri a szerkezet másik végét, tekeri szorgalmasan, és lepődve látja, hogy bár meg-megakad, de mégis újabb és újabb akadályokat küzd le az elmés szerkezet, igaz a sikereket a turbóvendég diadalkiáltásai is nyugtázzák. Aztán egy jó órai munka után eltűnik majdnem mind a tíz méter cső, ki lehet húzni, és lehet próbát tenni - és a víz gyönyörűen örvényelve zubog alá, mintha csak valami nagy szomjas állat szívná odalentről. A turbóvendég olyan büszkén áll a romos konyhában lába alatt a mocskos csőgörény döglött kígyójával, mint Szent György a sárkány felett: „No, azért, csak volt valami értelme, hogy ide jöttem." SUMONYI ZOLTÁN Sligo partjainál (Írország, Yeats country, 2004. május 2.) Kabdebó Tamásnak és Simon Lászlónak „Amikor az óceán partjára jutottam" A part homokja hullámzott alattam: Nem is látszott az első pillanatban, A víz mikor lett szemcsés, mozdulatlan. Egy napja csak, hogy ez a part enyém is: Káprázik még a szem, mint a remény is. Mert azt látom most („tükör által"? ésszel?), Hogy lent sétálgat Illyés Gyula Yeats-szel. —-------------------------------------♦----------------------------------------Su monyi Zoltán (1942) József Attila-díjas, legutóbbi könyve Panelhalmok címmel jelent meg 2003-ban a Magyar Könyvklubnál. NÁDASDY ÁDÁM Áll az oslói városháza előtt Friss-zsömle-arcú, duzzadó ember. Búcsúzó napfény-orrú, érett vörös alkonyat-arcú ember. Öreg, elutasító ember. Toronyember, zászlócska-ember, gyerekúszómedence-felügyelő ember. Kandeláber-ember. Kipakolhatatlan matrjoskababa-ember. Égetett kaparós törékeny terrakotta ember. Ferdefejű vadállat-ember. Szuszogó, ziháló, repedő kazán-ember. Fekete humuszos, nem mosolygó érett ember. Viaszos héjú bontatlan nyers éretlen ember. Mindjárt felugat, és végighangzik a part a rozmárok csaholásától.----------------------------------------♦-----------------------------------------Ná dasdy Ádám (1947) Füst Milán-díjas, legutóbbi verseskötetét A rend, amit csinálok címmel 2002-ben adta közre a Jelenkornál. Szólamok Takáts József: Talált tárgy Milyen súlya van a magyar kultúrának a világkultúra mérlegén? Egyáltalán, voltaképp micsoda is a magyar kultúra: a világkultúra teljesítményeinek valamiféle hazai adaptációja csupán, vagy olyasvalami, ami hozzá is képes adni valamit a világkultúrához? Másképpen, mi is a magyar mű - a hazai bölcseleti, irodalmi, zenei, képzőművészeti vagy építészeti alkotás -: az (idegen) recepció, vagy a (saját) kreativitás eredménye? Hogy a látszatra oly egyszerű kérdésekre milyen bonyolult is választ fogalmazni, ennek az interjúkötetnek a gondolatmenetei figyelmeztetnek rá. A Talált tárgy: tizenegy, a kilencvenes évek második felében elhangzott rádiós beszélgetés szövegét nyújtja át. A beszélgetések eredetileg különféle tematikus sorozatok részeként hangzottak el, sok mindenről szó esik hát bennük: az irodalmi kánonokról, az irodalmi kultuszokról, a nyolcvanas évek magyar művészetéről, a kortárs művészet és bölcselet különféle fejleményeiről. Ha mégis akadnak kérdések, amelyek csaknem valamennyi beszélgetésben föltűnnek, akkor éppen a magyar kultúra és az egyetemes kultúra viszonyának említett kérdései'azok. Az egyes beszélgetések egymással is beszélgetést folytatnak. A feleselő - az egymással hol vitatkozó, hol egyetértő - szólamok kiindulópontja a magyar kultúra elmaradottságának tétele. A mi kultúránk a nyugati kultúrákhoz képest fejletlen kultúra - fejtegeti az író Nádas Péter. Igaz, az európai kultúra egésze maga is mély válságban van, egyébként is hiába jelenti be az igényét a világ fölötti uralomra, mégis több benne az értelmezet- len, mint az értelmezett. A mi kultúránk pedig még ehhez a válságban lévő európai kultúrához viszonyítva is fejletlennek látszik. A fejletlenség voltaképp megkésettség - teszi hozzá az építész Kunszt György -, az érvényes nyugati mintától való elmaradás tehát. Ajánlatos azonban óvatosan bánni a fogalmával: a magyar szellemtörténetben ugyanis mindig születtek olyan, a nemzetközi fejleményeket sokszor évtizedekkel megelőző teljesítmények, amelyek saját korukban ismeretlenek maradtak, hogy csak az utókor fogadja be őket. Meglehet, a posztmodem hazai recepciójának sokat emlegetett megkésettsége is nemegyszer efféle jelenségekkel áll összefüggésben. A különböző művészeti ágak'másként és másként tartanak kapcsolatot a nyugati tendenciákkal - egészíti ki a gondolatot az esztéta Balassa Péter. A nyolcvanas évek magyar képzőművészete és zenéje igenis határozottan együtt haladt a kortárs nyugati áramlatokkal, a nyelvi művészetek számára ellenben ez nem jelentett meghatározó szempontot. A Nyugattól való elszigeteltség ugyanakkor a magyar kultúra egészében megőrizte a magas művészet tekintélyét: a tömegművészet sokkja éppen az elszigeteltség megszűnésével ért bennünket. Korszerűség és korszerűtlenség egyébként is viszonylagos fogalmak - fűzi hozzá az irodalmár Bényei Tamás. Az irodalom társadalmipolitikai jellegű értelmezésének különféle iskolái például Nyugaton korszerűnek, nálunk korszerűtlennek számítanak. A marxista irodalomértés, mondjuk, ott divatos, itt avult iránynak minősül. Mindez persze az irodalmi kánonalkotás politikai vetületével függ össze - magyarázza az irodalomtörténész Szegedy- Maszák Mihály. A közelmúlt marxista irodalmi kánonja határozott politikai szempontok alapján végzett válogatás nyomán keletkezett. A magyar irodalom „fővonalának" annyit sulykolt tétele - visszájára fordítva - máig hat: az egykori „fővonal" képviselői ma éppenséggel kiszorulnak a formálódó új kánonból. Magyar kultúra és egyetemes kultúra, periféria és centrum? A kérdés legtávlato- sabb megközelítésével talán az esszéista Földényi F. László szolgál. A világ nagy centrumai - fejtegeti - egyben szellemi centrumoknak is számítanak: New York, Párizs vagy Berlin ebben az értelemben is a világ fővárosai. A perifériáról érkezők ugyanakkor, ezt is látnunk kell, mindig jobban megtermékenyítik a centrumot, mint akik eleve a centrumban vannak. Takáts József, mint a kötet előszavában maga meséli, véletlenül keveredett a rádiós interjúkészítő szerepébe. Ehhez képest kitűnő beszélgetőtárs vált belőle: művelt és felkészült, kíváncsi és empatikus, koncepciózus és nyitott. Olyan, aki tudja, mit akar kérdezni, de hagyja magát eltéríteni a mindenkori interjúalany gondolataitól. A Talált tárgy beszélgetései, bátran kijelenthető, műfajuk legkiemelkedőbb darabjai közül valók. (Alexandra, 158 oldal, 1999forint) PERECZ LÁSZLÓ Turbóvendég
