Békés Megyei Hírlap, 2003. december (58. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-24 / 299. szám
26. OLDAL K A R Á C S 0 N Y 2 0 0 3 2003. DECEMBER 24. KEDD Szelényi Ernő arra is emlékezett, kántálni is jártak az eleki németek. O-FOTÓt VERESS ERZSI Tilos az istállóba lépni! Régi karácsonyok az eleki németeknél- Öcsémmel ilyentájt, karácsony előtt, gyakran beszélgetünk arról, hogy volt, mint volt, amikor még gyerekek voltunk. Családunk 1945-ig lehetett együtt, akkor édesapánkat kényszermunkára vitték a Szovjetunióba. Sohasem jött haza, akárcsak a négy testvére. Azután már nem olyanok voltak a karácsonyok, mint annak előtte - kezdte a fájó emlékek visszaidézésével Szelényi Ernő, az Eleki Németek Egyesülete elnöke, akit arra kértünk, mesélje el, az eleki németek hogyan ünnepelték meg a karácsonyt a második világháború előtti időszakban. — A fenyőfa feldíszítése főleg a nők dolga volt. Házilag készített szaloncukrot, figurális süteményeket, almát, ezüst- és aranypapírba csomagolt diót, árvalányhajat akasztottak a fára. Miután a díszítés elékészült, alá kerültek az ajándékok. Mivel nemigen volt pénze az embereknek, saját készítésű játékok, gyümölcs, mézeskalács volt a meglepetés. — Míg az asszonyok fát díszítettek, mivel töltötték az időt a férfiak?- Nekik is megvolt a dolguk. Kilencféle takarmányból állították össze a jószágok „ünnepi vacsoráját”, amit éjfél előtt egy órával kellett odaadni az állatoknak, azért, hogy a következő évben ne legyenek beteHagymanaptár, az időjós- A férfiak az éjféli mise előtt úgynevezett hagymanaptárt készítettek. Egy hagymát félbe vágtak, tizenkét kis „tányérkára” szedték, melyek a hónapokat jelképezték. A „hagymatányérkákba” sót szórtak. Miután a miséről hazatértek, megnézték a hagymacikkeket. Amelyikben elolvadt a só, úgy tartották, az a hónap a következő évben csapadékos lesz... - tudtuk meg Szelényi Ernőtől. gek. Éjfélkor, a szentmise idején, senkinek sem volt szabad belépnie az istállóba, mert azt tartották, akkor beszélgetnek egymással az állatok. Aki ezt megzavarta, jóra nem számíthatott. A szóbeszéd szerint egy eleki béres megszegte a „szabályt”, ezért a lovak agyonrúgták.- Szenteste nem maradhatott ruha az eleki németek szárítókötélén. Miért?- Mert a hagyományok szerint bajt hozott a házra. Ahány ruha maradt a kötélen, annyi állat pusztult el a következő évben. Szelényi Ernő arra is emlékezett, kántálni is jártak az eleki németek. Néhányan összeálltak, és az éjféli miséig végigjárták az ismerős házakat. Karácsonyi dalokat énekeltek, amiért süteményt és néhány krajcárt kaptak. Az eleki németek karácsonyai 1946, vagyis a kiűzetés után megváltoztak.- Ma már, az 1946 előttihez képest, csak kevesen élünk német nemzetíségűként Eleken. Sok volt a vegyes házasság is, ami szintén alakította a karácsonyi szokásokat - mondta Szelényi Ernő. KOVÁCS ERIKA Az össze nem szedhető, megszállott család Négy évvel a felszabadulás után a gólyáknak még szabad volt gyereket hozni- Nagyon ritkán vagyunk mindnyájan együtt, jobban mondva: sóim. Mivel mindenki egyformán megszállott, mindenki nyakig ül a teendőiben. A héten például egyik vizsgázik, a másik Lengyelországban üzletet köt, én 30 emberrel csoport- munkázom. Találkozás? Kizárt! Nem is tudjuk, hogy magunkért izgulunk vagy a másikért. Nálunk ez egész évben így van. És ha az egyik tennivalónkból kiesünk, biztos, hogy pár napon belül belepottyanunk egy másikba. Látod, bennünket nem lehet összehozni! Ahhoz újra kellene születnünk - valami mély gödörben, amiből nem lehet kimászni. De akkor meg biztos a menekülés járművét terveznénk-építenénk éjjelnappal. Szóval, úgy képzelj el bennünket, hogy gyakorlatilag csak az asztrális sík érintkezik valahol, a test barangol a maga úján! - valahogyan így indult a technika vívmányának köszönhetően Hegedűs Katival, a Jankó János Általános Iskola és Gimnázium pedagógusával az e-mail levelezésünk egy karácsonyi, családias hangvételű cikk megszületése ürügyén. S hogy mi sült ki belőle? íme! Békés megyében, Magyar- dombegyházán születtem 1949-ben. De nem úgy ám, ahogy maguk gondolják, mer’ engemet még a gólya hozott. Abban az időben, négy évvel a felszabadulás után — még nem volt ilyen tudományosan fejlett a világnézet, úgyhogy a gólyáknak szabad volt még gye- Te, én már kezdek egy kicsit éhes is lenni. Engem olyan helyre tegyél, ahol ennivaló is van.- Ennivaló??? Az van itt sok helyen, még zsíros kenyér is!- Zsíros kenyér? Én nagyon szeretem a zsíros kenyeret!- No, ha te olyan nagyon szereted a zsíros kenyeret, aktudják gyógyítani, viszont sokáig elélhet vele az ember, ha óvatos. Csakhogy én nem óvatos vagyok, hanem pedagógus. Megyek ezen a pedagóguspályán, minden nap reggel 7-kor egyenest be az iskolába. Hogy milyen érzés? Pont, mintha a mennyországba mennék. Azt nekem a nagyanyám mondta, hogy lehet odajutni: „Keskeny és tövises az út, és csak kevesen vannak, akik végig tudnak menni rajta”. Én a sorozatos fizetésrendezések ellenére is pedagógus maradtam, és nem bántam meg a döntésemet. Régi, példás életű tanítóimmal ugyan nem találkozhattam, mert mire én diplomát szereztem, ők akkor kezdtek rokkantsági nyugdíjba menni. A pedagóguspálya szép és könnyű, hiszen a mai gyerekek igazán reket is hozni. Ez a gólya is nagy fődeket bejárt már velem, mikor egyszer csak így szólt hozzám: Az ajándékokról Számomra a legkedvesebb ajándék a könyv. Diákjaim már megtalálták a legjobb módját annak, hogy mivel lepjenek meg. Összecsomagolnak egy táska olvasnivalót, és kölcsönbe megkapom, mikor befejeztem az olvasást, visszaadom a könyveket. Az angolszakos tanítványaim például mindig ellátnak korszerű olvasnivalóval.- Te, én tégedet itt kiteszlek (kikukucskálok a kosárból, hát látom ám, hogy egy igen kis faluban vagyunk).- Te, nem Gyűrűfű ez itt véletlenül?- Ugyan, hova gondolsz, mikor Békés megyében vagyunk, dehogyis Gyűrűfű ez. Ez a falu itt Magyardombegyház.- No jó, akkor nem bánom, ha kiteszel, de engem olyan helyre tegyél ám, ahol könyv is van, mert én úgy érzem, hogy nem sokára megtanulok olvasni.- Könyv? Az van itt sok helyen, Biblia is, meg Kalendárium is, ha már olyan nagyon olvasni akarsz, majd keresek neked egy ilyen helyet. Hegedűs Katalin tanárnő diákjai körében, akiktől karácsonyra kölcsön kap könyveket OFOTÓ: VERESS ERZSI kor teneked ebben a faluban felejthetetlenül szép gyerekkorod lesz. Hát így születtem én meg 1949-ben, Békés megyében, a felhőtlen boldogság ígéretével. Azóta azért többször is átgondoltam, hogy érdemes volt-e. De amikor meg már megszülettem, akkor meg úgy voltam magammal, hogy most már nekem úgyis mindegy, legokosabb lesz, ha lekötöm magam valamivel, és gyorsan megtanulok olvasni. Lehettem valami ötéves, mire ezzel a projekttel végeztem. Itt némi időt vesztegettem, bevallom, mert hogy én csak amúgy maradi módon akartam folyékonyan olvasni, nem pedig korszerűen, szóképekben. Nem, nem voltam én annyira buta, hogy öt álló esztendeig ezt csináltam volna... De hát az is időbe került, mire kikászmálódtam a pólyából, és megtanultam járni. Rendesen, egyenesen, tartással, ahogy a nagyanyám megkövetelte. Ez vett el tőlem sok időt, hogy ezt jól megtanuljam. Jelenleg pedagógus vagyok, hat évig voltam szakszervezeti főbizalmi. Azóta van humorérzékem, meg idegzsábám. Nem, nem gyógyítható. A humorérzéket a legjobb körzeti orvosok sem nagyon jók. Mondja az ember nekik, hogy mit csináljanak, és ők egyszeribe kapják magukat, és csak úgy fogadnak szót, szépen sorjában egyik a másik után, pont, mint otthon. Sok a munkám. De még az esti tagozaton is nagyon szeretek tanítani, nem, nem, egyáltalán nem zavar, hogy más emberek olyankor már régen az igazak álmát alusz- szák, mert tudják, a - tanító olyan lámpa, aminek a sötétben a legkönnyebb világítani. Gyerekünk? Á, nincsen csak három. Pál, Kata, Péter. Van úgy, hogy füzetjavítás közben kimennek a fejemből. De szerencsére eléggé életreva- lóak, magam se tudom hogyan, de valahogy mindig odatalálnak hozzám, a felhalmozott dolgozatcsomagok ellenére. Hogy mik a további terveim? Látják itt előttem ezt az utat? Szeretnék rajta végigmenni. Rendesen, egyenesen, tartással. Ahogy a nagyanyámtól tanultam. Az ünnepelni tudás nagyon lényeges része az életünknek. Én helytelenítem, ha az ünneplést csak meghatározott naphoz kötjük. Úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb hétköznapok is okot adhatnak az ünneplésre. Baj az, ha a hétköznapok örömeit adottnak Pál, Kata, Péter Lányunk, Tetljak Kata számitógépes programozó, szabadidejében Vályi Nagy Erika újságírónővel internetes szépirodalmi lapot szerkeszt. Verseket, elbeszéléseket ír, jól fényképez. Középső gyerekünk, Tetljak Pál, a Képzőművészeti Egyetem hallgatója. Jelenleg diplomamunkáján dolgozik. Fiatalkori képein örökítette meg a tájhoz, a szülőföldhöz kötődés élményét. Most főként aktokat fest. Szabadidejében verseket ír, zenét szerez. A legkisebb gyermekünk, Tetljak Péter, Peter Noel, a következő regényén dolgozik. A csontfaragó című könyvét, ami pszichothriller, a közelmúltban adták ki. Szabadidejében gitározik, zenét szerez. vesszük, és nem gondolunk arra, hogy milyen törékeny az életünk, a mások élete, s apró gonoszságokkal próbálunk elégtételt venni a közvetlen környezetünkben élőkön, s ily módon kétes élvezetet, a káröröm élményét szerezhetjük meg magunknak. Karácsony táján azonban mindenki félreteszi indulatait, és próbál osztatlan figyelmet szentelni családjának, szeretteinek. Számomra mindig nehéz volt meghatározni, hol zárul a családi kör, és hol végződik a hivatás. Pedagógus vagyok, a férjem is az, és egyetlen olyan nap sincs az életünkben, amelyen az iskolai élményeket félre tudnánk tenni. Az iskola olyan hely, ahonnan a pedagógus 6-10-12 órás munkanapok után nem tud sérülés nélkül hazatérni. Mindennap akad valaki, aki erről gondoskodjon. Három gyermekünk élénk érdeklődéssel kísérte szakmai munkánkat: A kislányom orosházi gimnáziumi éveiben az első osztályos osztályfőnöki órán fogalmazta meg a lényeget az osztályfőnöki füzetében: „Szüleim tanárok, de ha hazajönnek az iskolából, és idegesek, azt mi rögtön észrevesszük”. Valahogy így van ez most is, csak közben a gyermekeink felnőttek. Mi már túléltük a serdülőkoruk viharait, amikor, mint minden szülő, próbáltuk bizonyítani a magunk igazát egy-egy komoAz ünnepvárás A karácsony a legfontosabb ünnep az életünkben. Jóval előtte találkozunk, hogy legnyugtalanítóbb élményeinket megbeszéljük, ne maradjon feszültség az ünnepnapokra. Nem hiszek azoknak, akik szerint a megosztott gond könnyebb. Mint szülő, csak azt érzem, ha gond van, az a szülők lelkében egyáltalán nem feleződik, hanem ösz- szeadódik. Lehet, hogy rosszul látom? Legnagyobb örömnek azt tartom, ha egy nap normális ütemben elkezdődhet, viszonylag kevés fájdalom árán megélhető, s ha a vállalt feladatainkat képességeink szerint teljesíteni tudjuk, mindnyájan. Ekkor úgy gondolom, hogy mindent megadott a sors, amit kívánni lehet, és nincs ember, akit irigyelni tudnék. lyabb vitában, miközben tudtuk, hogy úgyis minden gyerekünk arra az útra lép majd, amit maga választott. Gyermekeimmel, tanítványaimmal kapcsolatos tapasztalataimat, görcsös aggodalmaimat a gyermekmesékben dolgoztam fel. A család érdeklődése a biztosíték arra, hogy ünnepek alatt sem unatkozunk. I f
