Békés Megyei Hírlap, 2003. október (58. évfolyam, 229-254. szám)

2003-10-11 / 238. szám

2003. OKTÓBER 11., SZOMBAT — 11. OLDAL (nétvéae Ha majd. nyugdíjas lesz, talán játékból vesz magának digitális kamerát... - mondja Hemző Károly A sportpálya kicsinek bizonyult, többet akart látni a világból Mezőgazdásznak, lótenyésztőnek készült, fotóriporterként dolgozott évti­zedekig, munkássága, művészete ötven, hatvan esztendőt ölel át. Élete, al­kotásai — amelyek a kortárs fotóművészetet gazdagítják — példaértékűek. Gyermekkorában pályájához, hitvallásához a pesti fiú itt, az Alföldön kap­ta a meghatározó élményeket. Hemző Károly fotóművésszel múlt heti, oros­házi látogatásakor, Vakáció című kiállítása alkalmából beszélgettünk, amikor — mint mondta — kicsit hazalátogatott.- Orosházához szoros érzelmi szálak fűz­nek - kezdte az emlékezést Hemző Károly fotóművész.- Először ötéves koromban, majd másodszor, mint első osztályos kis­gyerek itt nyaraltam három egymást köve­tő évben, 1933-tól 35-ig. Az én apám nagybácsijának, aki nagyapám leg­kisebb öccse volt, akit ugyancsak Hemző Károlynak hívtak, a Puszta­szeri út 2-ben volt egy kis háza, nyugdíjas vasutas, bakter volt. Ne­kem ez feledhetetlen három nyaram volt, mert akkor, pesti gyerek létem­re, annyira megszerettem a vidéki életet. Károly bácsiéknak nem volt se lovuk, se tehenük, csak disznó­juk, tyúk meg csirke. De a szom­szédjukban tehén meg ló is volt, on­nan hordtuk a tejet, és ott láttam elő­ször elleni lovat, a csikót világra jön­ni! Ez engem annyira magával raga­dott, hogy úgy éreztem, nem akarok Pesten semmit csinálni, holott az apám állandóan azt sulykolta be­lém: „Fiam, olyan állást kell válasz­tanod, ami nyugdíjas állás, vagy vas­utasnak vagy postásnak kell men­ni”. Én azonban már gyerekkorom­ban sem szerettem az egyenruhát! A polgári után, gondoltam, mező- gazdasági szakiskolába megyek, ko­rábban volt ilyen Budapesten, de mire beiratkoztam volna, kiderült, az volt az utolsó év, a mezőgazdász vidéken tanuljon, ne Pesten. Akkor majd a Károly bácsinál fogsz lakni, mond­ta apám, de későn jelentkeztem, túl a lét­számon, közölték, majd a következő év­ben, az lett volna 1944 szeptemberében, addigra viszont már itt voltak az oroszok...- A háború nem csak pályamódosítás­ra kényszerítette és nem engedte Oroshá­zára, másképp is megedzette.- Valóban, a pincében tbc-t kaptam. Én az anyámnak kétszer köszönhetem az élete­met, egyszer, amikor világra hozott, és má­sodszor, amikor ebből a súlyos betegségből kigyógyított... A betegség megtanított együtt élni a bajjal, alkalmazkodni ehhez az álla­pothoz, valamint arra, hogy magamnak megfelelő életritmust alakítsak ki. Gyerek­korom óta imádtam a lovakat, szerettem volna lovagolni, próbálkoztam, de rá kellett jönnöm, nincs hozzá elég fizikai erőm.- Lovaglás helyett a lovakat fényképez­te, megörökítette. Meséljen tovább onnan, hogy jelentkezett a filmművészeti főiskola operatőri szakára, de nem vették fel!- Utólag azt kell mondanom, hála Is­tennek. Ismét jót tett velem a sors, ami­kor arcul csapott. Ha fel is vettek volna, mivel közben meghalt az apám, az anyám és a húgom nem tudott volna el­tartani. A másik: nem tudtam volna egy közösségben opertőrként egész ember­ként részt venni, olyan munkát kellett vá­lasztanom, amit egyedül tudok csinálni.- Azt mondja, kímélnie kellett magát, miközben hosszú évtizedeken keresztül keményen dolgozott; életműve több mint fél évszázadot ölel át, ráadásul a fotóri­porterek, képszerkesztők hivatása soha nem a nyugalmasságról volt híres.- Dolgoztam, igaz. A szanatórium után a régi sorozat, készítünk újat is. Ma, ami­kor telített a piac, igazi dömping van ebből a műfajból, különösen jó érzés a siker. A Karácsonyi édességre például úgy rátalál­tunk, hogy minden évben újra kell nyom­ni. Kérik, csináljunk többet, de már fizika­ilag nem tudunk; minden héten ki kell ál­lítani a Nők Lapjának öt oldalt, ott a Lakás- kultúra, a Kiskegyed konyhája. S az az igazság, hogy ma már nem tudnánk meg­lenni e nélkül. Ennek is köszönhetem, hogy élek, mert ha nem dolgozhatnék, ak­kor biztos, hogy már hülye lennék... Orosházi kiállításán Hemző Károly fotóművész gyermekkori, életútját, pályáját meghatározó élményeire is emlékezett. D-FOTÓ: VERESS ERZSI nyomdába kerültem fényképészként. Gon­doltam, ha én fotóriporter, újságíró akarok lenni, nem árt megismerkedni a nyomdá­val. Aztán a Honvéd Sportegyesület sportri­portere lettem. Menet közben tanultam meg a sportfényképezést; ebben a szakmá- i az iskola adja az ala­pokat, de az élet tanítja meg az embert. Éppen 1952—56-ig voltam ott, amikor a Honvéd a legna­gyobb volt: Puskás, Bozsik, meg a többiek, a hőskor! 1957-ben mentem át a Képes Újsághoz, ahol eltöltöttem tíz évet. Addig­ra nekem kevés volt csak a sport, kicsinek bizonyult a pálya, többet akartam látni a világból. S akkor men- i a Magyar Szemle cí­mű havi képes magazin­hoz, ahol képszerkesztő és fotóriporterként dolgoztam 22 évig. Nyugdíjba vonultam 1989-ben, jött a rendszerváltozás, és velem együtt megszűnt a lap.- Munka nélkül nem maradt, hiszen feleségével, Lajos Marival, a magyar gaszt­ronómia nagyasszonyával már 1982-től gyönyörű szakácskönyveket készítettek.- Fotóriporterkedni nem lehet az idők végtelenségéig, azt csak egy bizonyos élet­korig lehet csinálni! 1982-ben jelent meg az első két szakácskönyvünk, azóta megy- Lovak, sport, divatfotózás, sajtófotó, napi események, ma már történelem, mi­közben mindig hangsúlyozta, hogy az ember érdekelte. Az egyszerre esztétikus és praktikus szakácskönyvekkel hagyo­mányt teremtettek. Annyi fejezet, egy-egy ré válogatok a kiállításhoz. Úgy tekintem a képeket, mint az író a szavakat, képes be­széd. Elkezdek valamiről gondolkodni, azt megpróbálom képi formába összerakos­gatni úgy, hogy hordozzon valami képi gondolatot, és azok a képek másokban bi­zonyos asszociációkat indítsanak el.-Ha a kép olyan, mint a szó, akkor a kiállítás költészet...- Úgy is mondhatjuk, a képek olyanok, mint Örkény egypercesei, rövid villanások.- Olyan korszakban alkotott, amikor a technikád fejlődés, a fotó, a képi kultúra, a lap- és a könyvpiac rendkí­vüli ütemben megváltozott. Nem mindig az keü, ami szebb, minőségi és mara­dandó, hanem az, ami gyorsabb. A fotóművész, az igényes, a mester hogyan él­te, éli meg ezt a folyamatot?- Hála Istennek, én most már kívül maradok ebből, megengedhetem magam­nak. Igaz, foglalkoztat a gon­dolat, hogy játékból veszek egy digitális kamerát, de az nem elegendő, mert ahhoz meg kellene igazán jól tanul­ni számítógépül, és már nem érzek magamban sem erőt, sem elegendő időt. A feleségem meg a lányom ke­zeli a számítógépet. Több­ször mondták, megtaní­tunk, de mikor? Mindig az­zal ütjük el, hogy ha majd nyugdíjas leszek... Folyton időhiányban szenvedünk. Rohanunk az idő után. Ha veszek is digitális kamerát, használni nemigen fogom, mert a hagyományos gépek annyira hozzám nőttek, mintha megnyúj­tott kezem lenne. Mással fényképezek a műteremben, mással az utcán, de mindig viszek gépet magammal, és ha „beakad” egy olyan kép, fényképezek... Csináltam még olyan képeket is tavaly, melyek kiállí­tásra kerültek, és ai mondták a fiatalok: na, az öreg!... Tudjuk, van­nak írók, akik ma is kéz­zel írnak, például Ester­házy meg a Moldova...- A fotós a napi villa­násokat kapja el, ugyan­akkor maradandót alkot, a pillanatot örökíti meg. Tudatosan így jár-kel a világban, vagy a pillanat­nyi ihlet szüli a müvet?- A kettőnek valahol párosulni kell, a tud; tosságnak egy olyanfaj­ta látásmóddal, hogy amit meglátok, az szóljon valamiről. Az ember minél töb­bet tud a világról, annál több minden fel­hívja a figyelmét valamire. Más a dolga a fotóriporternek, akinek napi eseménye­ket kell rögzítenie. S más egy olyan em­bernek, aki meg akarja őrizni a múltat a jövő számára, mint Komiss Péter.- Jó egészséget, alkotókedvet kívánva köszönöm a beszélgetést, és mindig sze­retettel várjuk haza! Niedzielsky Katalin A fotóriporter élete Hemző Károly 1928. június 11-én született Budapesten. 1942—46ig fotó­laboránsként dolgozott a Hunnia Filmgyárban, 194&-49-ig szanatóriumi kezelés alatt állt, 1949-52-ig fényképész, retusőr az Athenaeum Nyom­dában. 1952-5&lg a Honvéd Sportegyesület, 1957-67-ig a Képes Sport fotóríportere. A Magyar Szemle képszerkesztője, fotórípodere 1967-89 ig, nyugdíjba vonulásáig. 1982-től szakácskönyvsorozatot készít feleségé­vel, Lajos Marival. 199&ban ötven kortárs fotográfus munkájából Lépcső­ház Galériát létesít otthonában. Magyarországi kiállításain kívül láthatta a közönség műveit Varsóban, Moszkvában, Rómában, Prágában. Balázs Béladijas (1978), Érdemes (1982) és Kiváló művész (1990), 1998ban eh is elég lenne a gazdag életműhöz. Kima­radt valami a felsorolásból, esetleg akad közöttük kedvenc?- Azt hiszem, nem maradt ki semmi. A kedvencem pedig mindig az, amit éppen csinálok, most ez az orosházi kiállítás, aminek nem véletlenül adtam a Vakáció címet. Ahogyan mondtam az elején, szo­ros szálak fűznek ide... S a gyerekkori él­ményen, az iskolán kívül, a lányunk ide­jött férjhez... Mindig egy nagy kosárból ve­szem ki a képeket, majd egy gondolat kö­Magyar a magyart Arad. Még mindig Arad, a magyar Gol­gota városa, mert e szerencsétlen sorsú hely nem kevés tanulsággal szolgál. Az egyik legmegrázóbbal az október 6-ai megemlékezésen szembesülhetett az itthoni magyar: kormánya feladta Ara- dot és a romániai ma­gyarságot! A terepet átengedte a hazai el­lenzéknek, boldogul­janak ők a határon túliakkal. Mi más üzenete lenne a ran­gon aluli képviselet­nek? A kormány ugyan­is az egyik legsúlytalanabb miniszte­rét, az esélyegyenlőségi ügyekért felelős tárca nélküli Lévai Katalint küldte Aradra megemlékezni és beszédet mondani. Kétségtelen, a politikus asz- szony kimért eleganciájával kellemes látványt nyújtott, de beszédében - a helyi lap szerint is -,, megelégedett ár­talmatlan általánosságokkal". Rövid, jellegtelen bevezető után a vértanúk asszonyainak helytállását ecsetelte, miközben Arad levegője a Szabadság­szobor felállí­tása körüli huzavonától és gyalázattól izzott. Nem csoda, hogy a miniszter csu­pán udvarias tapsot kapott. Szemben Dávid Ibolyával, az Országgyűlés alel- nökével, aki,,csak” koszorúzott, mégis szűnni nem akaró ovációval köszöntöt­ték. Nem nehéz belátni, egy ,,tárcás” mi­niszternek nagyobb a rangja, mint egy tárca nélkülinek. Aztán a ,,tárcások" között is vannak fokozatok. A spiccen alighanem a belügyminiszter és a kan­celláriaminiszter áll, majd az igazság­ügyi és a honvédelmi következik. Ha egy kormány az utolsó vagy utolsó előt­ti széken ülő miniszterét küldi Aradra, annak bizony súlyos üzenete van. Nem érdekli Arad, nem érdekli a Szabadság- szobor mindenkit foglalkoztató ügye, nem érdekli a romániai magyarság problémája. így is lehet persze, csak akkor nem kell sírni, hogy a jobboldal kisajátítja az erdélyi magyarságot, nem kell meg­rökönyödni azon, hogy a baloldali poli­tikusok nem szívesen látott vendégek az elszakított területeken, s nem kell cso­dálkozni, ha a kettős állampolgár ma­gyar az életben nem szavazna rájuk. Egyre inkább úgy néz ki - sok jel mutat erre -, hogy a kormány készíti elő a talajt a román diktátumok elfoga­dására mind a Szabadság-szobor elhe­lyezését, mind a kettős állampolgársá­got illetően. Olyan közhangulatot igye­keznek teremteni, amelyben ezek az ügyek - összevetve az EU-csatlákozái vagy a jószomszédi viszony fontosságá val és sok más egyébbel - jelentékte lennek tűnnek. Nekik lehet, de a hatá ron túli magyarságnak ezek igenis fon tos, ha pillanatnyilag nem a legfonto sabb kérdések. Azért, mert magyarok akarnak maradni. Ez még akkor is íg] van, ha a magyar kormány ezt félváll ról veszi. Árpási Zoltán arpasiz(s>axels.hi Hétvégi olvasmány Törékeny kaleidoszkóp Miért van az, hogy öregségünkre jobban emlékszünk a gyermekkor eseményeire? Ha ránk ereszkedik az alkony, a pislákoló fénynél élesebb a hajnali világosság. Ősz­be csavarodó fővel szívesebben sütkére­zünk a megszépítő messzeség visszaverő­dő sugarainál, mint a hamvas szemhéjú kemence hunyorgó parazsánál. Magam is küszködöm a fordított ará­nyossággal. Ha vénülő kezemmel megrá­zom az elírandó élet kaleidoszkópját, a szivárványos prizma emlékképei közül színesebbek s élesebbek a hatvanévesek, mint a hatvan naposak. Mit tudom én, hogy mi történt velem két hónappal ez­előtt? Egyik napról a másikra elfelejtem, hová tettem a kapukulcsot; arra viszont tökéletesen emlékszem, hogy a nagyajtai baromfiudvar három eperfája közül a fe­hér volt a legbarátságosabb. Nem csupán azért, mert könnyű volt rá felmászni, ha­nem egy pompás ülőhelyet is rejtegetett a sűrű lombkorona szelídzöld sátrában. Hányszor, de hányszor bújtam el a züm­mögő nyári délutánokon, két marék koc­kacukor és egy jó könyv baráti társaságá­ban! Nagyszerű órákat töltöttem a ma­gaslati karosszékben. Inaktív és vékonypénzű nyugállomá­nyomban az egyik nap vonszolja a mási­kat. Tegnapelőtt papucsban csoszogtam ki a konyhába, hogy megkérdezzem: ho­vá tették a papucsomat. (Hol a pipám, La­dányi?) Arra viszont határozottan emlék­szem, hogy Dani kutyánk Nagyajtán, a fe­nyők között felállított hinta jobb oldali oszlopánál szerette elásni a csontokat, gondolván a szűk esztendőkre. Mostanára be kell látnom, a rövid távú emlékezés agysejtjei elérték a nyugdíjkor­határt; ezért a legfontosabb személyes hol­mikat igyekszem biztos helyre rakni. Ebből származnak a bajok. Hol a szemüvegem? Hová tették a kerékpárom kulcsát? Ki vágta zsebre a dugóhúzós bicskámat? Ugyanúgy elfelejtem a holtbiztos helyek térképét, mint a csomóra kötött zsebkendő csücské­nek figyelmeztetését. De azt most is tu­dom, hogy Nagyajtán a bodzafa tövében rejtettük el a kihegyezett dióverőpóznát, hogy almákat szürküljünk fel vele a bezárt pince szellőzőnyílásán keresztül. Hat évti­zed és hatszáz kilométer távolságából még ma is tisztán érzem az aranypármen illatát, meg a gyermekkor tündérkertjének üde szellőleheletét. És azt sem tudom elfeledni, milyen nagyszerű érzés volt, mikor egy-egy nyári zivatar után egyszercsak sütött a nap a szekrény oldalán, mire kirohantunk a ve­randára, hogy elcsípjük a varázslat pillana­tát: amint az ügyeletes angyalok hatalmas ívű szivárványodat vernek a felzaklatott Olt fölé, ügyesen összekötve a mi vártemp­lomunkat az apácai toronnyal... Én édes Istenem, Feri bátyámmal hány­szor tervezgettük a hazalátogatást! Min­dig közbejött valami, aztán ő is becsapott: egyedül ment el egy sokkal hosszabb uta­zásra, követve nagyanyámat, Zsuzsikát, édesapámat, édesanyámat és Anikót. Egyedül és nagy árvaságban maradtam a nagyajtai családból, öreg álmodozó, aki fél útra kelni: nehogy összetörjön a gyer­mekkori kaleidoszkóp, mint a lámpafény­be bódult éji lepke szárnya. Félek, nagyon félek, hogy azóta sok minden megvétó­zott. Óh, bizonyára több ismerőssel talál­koznék a temetőben, mint a kapu előtt ül­dögélő öregek közt vasárnap délután! Ta­lán már átépítették a régi otthont, kivágták a fenyőket az udvarról, elszáradt a fehér eperfa is, kevesebb az almafa és rövidebb a ribiszkesor a kertben, elkorhadt a dióve­rő rúd a bodzafa tövében, összeaprították a fából faragott ezüstkardomat egy szalon­nasütés alkalmából. Azóta tán lehunyta szemét a nagyebédlő bal oldali ablaka is, amelynek párkányán kikönyököltem egy nyári éjszakán. Bubukáról, a fehér ruhás szerelmemről ábrándoztam, és a csillagok ragyogásában megszületett az első négy­soros versem: „Miriád tündérszem ra­gyog: / Kigyiüladtak a csillagok. / Az enyém itt, a tied hol van? / Ilyen közel? Akkor jól van.” Szász András AUTÓ-HITELLEVÉL • Új és használtautók vásárlására. • Rendkívül alacsony THM • Teljes körű ügyintézéssel és gyors hitelbírálattal várjuk ügyfeleinket képviseleti irodánkban. SZEMÉLYI KÖLCSÖN • Készfizető kezes nélkül. • 12-60 hó futamidőre. INGATLANVÁSÁRLÁSI KÖLCSÖNÖK • Használt és új lakás, üdülő, lakó- és üdülőtelek vásárlására. IELZÁLOGKÖLCSÖN • Tetszőleges célra felhasználható lakossági jelzálogkölcsön igényelhető. Képviselei iroda: Békéscsaba, Gyóni G. u. 18-20. Td: (66) 530090, (20) 5560397, ,,Megelégedett ártalmatlan alte lánosságokkal’’

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents