Békés Megyei Hírlap, 2003. augusztus (58. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-09 / 185. szám

2003. AUGUSZTUS 9., SZOMBAT - 11. OLDAL Sohasem hordozta tenyerén az élet — tegyük méltó helyre értékeit! Simonyi Imre alkalmatlan volt a házaséletre „Még emlékszem — az udvaron: / eperfa állt az udvaron, / két eperfa (tán há­rom is?) / s egy alkalom (vagy három is?). / Bizony az udvaron / volt egy (két? három?) alkalom: / elszalasztottam — bánom is! / — Volt egy utolsó al­kalom.” — fogalmaz Szülőhazám című versének első két versszakában Simonyi Imre (Simonyifalva 1920. szeptember 14. — Gyula, 1994. február 10.) költő, aki számára nemcsak a simonyiíalvi szülőház eperfái alatt, hanem az tek vagy / általatok vagy veletek / vagy nélkületek vagy mit tudom én / de leg­alább a kárhozat / ha már az üdvösség­hez / kevesek voltatok ha már / kevés voltam az üdvösséghez / ha már az üd­vösség el is veszett / ha már el is vesz­életben is adódtak lehetőségek. De ugyanúgy, mint versében a szülőház ud- tünk az üdvösségből // Igen kárhozat! / varán, az életében is mindig az utolsó alkalmakat szalasztotta el. Imre bá­csit sohasem a siker hajhászása, hanem a tiszta emberi jellem vezérelte. Cí­mért, rangért, elismerésért egyetlenegyszer sem hódolt be. Rendszerek, kor­mányok jöttek-mentek, s ő örökös ellenzékiként szemlélte a világot. Amikor 1985-ben a gyulai utcán Simonyi Imrét először megpillantottam, sötét­szürke öltönyében olyan volt, mintha csak a legfrissebb Szép versek antológiá­ból lépett volna elő. Azonnal megismer­tem, s megszólítottam: — Ön Simonyi Imre, a híres költő? - kérdeztem.- Az vagyok - vágta rá kissé meglepetten. Amikor bemutatkoz­tam, és megemlítettem, hogy nagyszalontai fiatal költő vagyok, azonnal fel­csillant a szeme.- Akkor te szinte otthon­ról jössz, mert én is azon a tájon születtem - mondta, majd beszélgetni a Komló presszójába invitált. így kezdődött az isme­retségem Imre bácsival. Az­tán, amíg Nagyszalontán laktam, havonta látogat­tam. Ahogy gyarapodott ta­lálkozásaink száma, egyre közelebb kerültünk egy­máshoz. Nem véletlen, hogy azoknak a köteteinek a dedikálásából, amelyeket még nagyszalontai lakos­ként kaptam tőle, sohasem hiányzott a „barátság” szó. Aztán 1988 márciusában Gyulára költöztem, s attól kezdve mind ritkábban kerestem fel. Azzal, hogy áttele­pültem, már nem jelentettem számára kö­teléket a szülőfölddel. Egyre inkább érez­tem: egy lettem a hozzá olykor bejáró né­hány fiatal közül. Ezért érthető, hogy az akkortájt kapott könyvekbe nevem és ne­ve közé már csak a „jó szívvel” szavakat kanyarintotta. Amikor 1985-ben először jártam Imre bácsi '48-as utcai lakásában, s megkér­deztem tőle, a felesége hol van, csak any- nyit közölt: alkalmatlan a házaséletre. Erre jót nevettem. Ő viszont azt mondta ne nevessek, mert nem „úgy” férfiként alkalmatlan. Az örökös szabadságot sze­reti. Akár a politikai rendszerektől, az asszonyoktól sem tűrné él, hogy zsarno­koskodjanak felette. Ráadásul a szerelem múlandó, a költő pedig lobbanékony al­kat. Ha az ihlet tüzét más hölgy hordoz­za, akkor otthon a feleség csak terhet je­lentene. Azt is elmondta: egy költő a szebbik nemet nem vetheti meg. — Fiam, ha igazi költő akarsz lenni, ak­kor Te is megtanulod, hogy a hölgyeknél minden adódó alkalmat ki kell használni. Az életben nagyon kevés jó dolog van, s ezen kevesek egyike a nő. Én fiatalkorom­ban olyan hölgyekkel is elmentem, akiket a világ minden kincséért se csókoltam vol­na meg. De ne feledd, a nőknek nemcsak szájuk van - adta az életre szóló útravalót. Azt is megemlítette: a pokoli szerelem ellen a legjobb orvosság, ha havonta több nővel van dolgunk. Majd rengeteget me­sélt Mezei Mária színésznőről, akibe gyu­lai lapszerkesztő korában valóban pokoli­Itt égtek hát / itt e didergő pokolban / amellyé mégiscsak ti gyújtottatok / s ta­lán még én is ott parázslók / emlékezése­tek fagypontján”. Imre bácsival a futballról is rengeteget értekeztünk. Előfordult, hogy szobájá­nak közepén labda gyanánt letett egy üdítős üveget a padozatra. Aztán azon mutatta meg, hogy teli rüszttel miként kell úgy rúgni tizenegyest, hogy a lövést an szerelmes volt. Nekem úgy tűnt: ez az érzés hatvan-egynéhány éves korára sem lankadt benne, mert mindig szenvedé­lyes átéléssel, hol örömtől lelkesen, hol a kapus ne háríthassa. Nagy kedvencei­ről, az újpesti Göröcs Jánosról és a bé­késcsabai Pásztor Józsefről egész legen­dákat regélt. Azt is többször megemlítet­tük többször vendégeskedett a simonyi- falvi templom tövében lévő pályán. Simonyi Imre az akkor hatalmon lévő politikai rendszert is rendszeresen szidta. Azt hangoztatta: 1986. október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján, ismét felgyorsulhatnak az események Budapes­ten, ha Kádár Jánost addig nem váltják le. Ezen meglepődtem, mert úgy tudtam: Kádárt szereti a lakosság. Ezt követően folyamatosan 1956-os újságokat kölcsön­zött nekem Gyulán tartózkodásom ide­jén, olvasásra. Néha egészen belelendült a forradalmi események felidézésébe. Biztos volt benne, előttem káromkodhat, szidhat bárkit, Nagyszalontán én ezekről ugyanúgy mint nőügyeiről, nem fogok meséim. Imre bácsinál utoljára 1990. április 11-én, a költészet napján voltam. Ak­kor már a Százéves cukrászda — vagy ahogy ő mondta Reinhardt - udvarán álló épületben lakott. Látszott rajta, nem tud örülni a változás­nak. Sőt azt mondta: mostantól ugyanaz a Simonyi Imre lesz, aki 1944 ősze előtt volt: azaz a baloldali eszmék elkötelezett­je. Nem sokkal ké­sőbb nappali tagoza­tos főiskolás lettem, nagyon elfoglalt, ezért többször már nem kerestem. Amikor baráti­nak nevezhető vi­szonyban voltam Simonyi Imrével, őszintén beszélt kortársairól is. Emlék­szem: X-ről, Y-ról elmondta, hogy kivá­ló ember, de „kurva gyenge verseket Egy hete szombaton Simonyi Imre szülőfalujában megáldották, majd felavatták a költő újjáépített szülőházát. (Felvételünkön dr. Hevesi József, a Simonyi-ünnepség szervezője és Hegedűs János plébános.) szikrázó felháborodás­____ ír”. Ezek az általa sá l beszélt a színésznő­ről. Más hölgyekről is sokszor említést tett, de az azokkal kapcsolatos kalandok sohasem heví­tették fel a lelkét annyi­ra, mint a Mezei Máriá­hoz kötődő történetek. Azt is elmondta: a Komlóban mikor meny­nyi borravalót adott a pincérnek, hogy a neki tetsző hölgyvendég felé közvetítsen. Általában kiküldött egy italt a ki­szemelt nőnek, s ha el­fogadta, odaült hozzá, s attól kezdve nyert ügye volt. Persze, a költői va­Eltávozott az unokahúga is Amikor 1996 őszén Simonyi Imre Különvélemény című kötete megjelent, s felkerestem Gyulán, sétára invitált. Az egyik könyves­bolt előtt a kezembe nyomott két papírszázast. Azt mondta: vegyek két példányt a könyvéből, s kérdezzem meg, hogy fogy a kötet. Amikor kijöttem és közöltem vele, hogy közel száz példányt adtak el belőle, nem volt túl boldog. A két könyv 120 forintba került, a 80 forint visszájáról nem fogadta el. Hamarosan kiderült, ezt fuvardíj­nak szánta. Lakásán mindkét könyvet dedikálta. Egyiket nekem, a másikat unokahúgának, a Simonyifalván élő Hévízi Ottíliának. A kö­teteket sikeresen átvittem a határon. A rokona könyvét édesapám egyik tanárkollégájával (aki Simonyifalváról származott) juttattuk el a címzettnek. Az elmúlt szombaton a simonyifalvi Simonyi-ünnepségen megdöbben­tem, amikor bemondták: egy perces néma felállással tisztelegjünk a tavaly elhunyt Hévízi Ottilia emléke előtt Az asszony 51 évet élt. Ő volt az utolsó Simonyifalván, akivel a költő még kapcsolatot tartott. rázsával összefüggésbe hozható tartalmasabb nőélményeiből is említett néhányat. Ezeket a kalandokat persze, nem ak­kortájt élte meg, amikor hozzá jártam. A történetei fiatalkorából származtak. Hölgyélményei persze a verseiből is visz- szaköszönnek. Például az Asszonyok, lá­nyok címűben igazi simonyis képet fest volt kapcsolatairól: „így van ez jól! / A kárhozat legalább / megmaradt belőle­> & # $ ® ® í f « $ ® <!? ® ® ® « te, amikor fiatalabb korában otthon járt Simonyifalván, mindig beállt a helyi csa­patba jobbhátvédnek, még harminchá- rom-harmincnégy évesen is. Amikor 1986-ban a gyulai Komlóban egy beszél­getés erejéig édesapámmal is összehoz­tam, kiderült közös meccseik is voltak. Simonyifalvától alig néhány tíz kilomé­terre fekszik Tamáshida, focicsapatának kapuját egykor édesapám védte. Csapa­em­lített költők Imre bácsi halála óta már mind megkapták a Kossuth- díjat, melyek jogossá­gát nem kérdőj élezhe­tem meg. Ugyanakkor 2000-ben (akkor volt Simonyi Imre születé­sének 80. évfordulója) izgatottan hallgattam az új Kossuth-díjasok névsorát. Bíztam ben­ne, hogy neki is adnak egy posztumusz Kos­suthot. Mára köztu­dott: nem így történt. Kell-e vajon csalód­nom jövő tavasszal is? Hiszen akkor lesz 10 esztendeje, hogy örökre itt hagyta ezt a földi világot, amelyet annak ellenére szeretett, hogy az sohasem hordozta a tenyerén. Jó len­ne legalább halálában méltó helyére tenni annak az embernek az értékeit, aki mindig jellem volt, s akinek versei ma is örökérvényű igazságokat hordoz­nak „simonyisan”, ahogy arra más földi halandó képtelen. Magyari Barna Nyilvánvaló, ég a ház! ■ ® ® ® » 0 Hőhullám Nyár van, nagyon nyár. A hőség a poli­tikusi teljesítményekre is,,rátelepszik". Ez alól a miniszterelnök sem kivétel Nem véletlen, hogy minapi tévéinterjú­ja legnagyobb érdemének a sajtó - kor­mánypárti és ellenzéki egyaránt — azt tartotta, hogy végre megszólalt. Amit mondott, könnyen fe­lejthető, ahogyan mondta, megnyug­vást keltő. Abban az értelemben: felesleges reménykednünk ab­ban, hogy megtanul szabatosan, és meg­győzően beszélni. Ennek ellenére nem biztos, hogy stílusa az átlagembert is zavarja. Lehet, hogy akként summáz­za: épp úgy beszél, mint mi, akadozva, a szavakat keresve. Legyenek hát in­kább idegesek a párttársai, amikor mi­niszterelnökük szereplését a jobboldali politikusokéval összevetik. A tartalom persze más kérdés. A tévé képernyője elé ülve az ember azt remél­te, bennfentes információkhoz jut országállapotról, jövőről, korrupciógya­nús ügyekről. Amikor aztán lekonferál­ták a beszél­getést, rá kel­lett jönnie: semmi. Langymeleg. Ha úgy tet­szik, a nyu­galom, a bol­dog békeidők sugalmazása, miközben a fél ország ideges az energia- és egyéb ár­emelések, a gyógyszerfronton kialakult helyzet, a lakáscélú hitelek adó-visszaté- rítésének megszüntetése, az egészségügy ellehetetlenülése, az oktatási törvény te­remtette bizonytalanság és sok minden más miatt. Az államadósságra és a vár­ható inflációs adatokra pillantva nyil­vánvaló, ég a ház! Eközben a miniszter- elnök arról beszél, nem ég, sőt talán ház sincs. Tegyük hozzá gyorsan, a másik oldal teljesítménye sem jobb. A hőhullám az ellenzék politikusain is nyomot ha­gyott. A Fidesz alelnökének például Medgyessy interjújával az volt a legna­gyobb baja, hogy a kormányfő egzoti­kus helyen nyaralt, s hogy kisajátította a közszolgálati televíziót. Mintha a mi­niszterelnöknek nem lenne joga saját pénzén oda utazni, ahová akar, s ha mégis rossz helyet választott, meddig kell (illik) ostorozni érte? (Más kérdés, hogy a nyugati politikusok szemérme­sebbek, általában a köznép által is elér­hető országot választanak, azzal is hangsúlyozva, hogy közülük való.) Ami pedig a közszolgálati médium ki­sajátítását illeti, az alelnök emlékezete kissé rövid. Sokan emlékszünk még fő­nöke, az előző kormányfő szerdánkén- ti, közszolgálati rádiós szereplésére, s a gyakori Baló-interjúkra a királyi televí­zióban. Nem lennénk igazságosak, ha a poli­tikusi szereplésekben semmilyen pozití­vumot nem találnánk. Volt ilyen. Simon András kollégánké, aki az interjúkat ké­szítette - félkészükén és elfogulatlanul. Rajta nem fogott a meleg. Pedig nyár van, nagyon nyár. Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu Bárka , Sarofc Grecsó Krisztián A három fontos dolog Bartalné Tériké néni mondta ne­kem gyerekko­romban. Milyen szomorú, fiam, krákogta, hogy az ember élete há­rom fő eseménye közül egyiken se lehet főszereplő. Ezt mondta, aztán a botja segítségé­vel föltápászkodott az utcai sámlijá­ról, és bement enni adni a kutyának. Ilyen férges, kozmás az élet, neve­tett, hogy mikor a legfontosabb vagy, nos, hát olyankor a hátsó sor a tiéd. Én csak néztem, aztán visszaültem pedálos Moszkvicsomba, és a járdái sztrádán eltéptem a nagyi házáig, és nem is gondoltam Tériké nénire, vagy ha gondoltam, akkor azt, hogy menthetetlen boszorkány, molyok járták össze az agyát, és én mindig főszereplő vagyok, mikor főszereplő, a főszereplő különben is onnan is­merszik meg, hogy mindenki őrá fi­gyel, végig és állandóan az a fontos az összes többieknek, ami neki, és nekem az a fontos, ami nekem, hát Tériké néni, ki kell mondani, téved: bolond, bolond, bolond. Aztán Téri­ké néni meghalt, és én arra gondol­tam, ennél fontosabb dolog kevés van az életben, már előre nevettem magamban, hogy mit fog ehhez szól­ni, na tessék, most aztán, kegyelmes Isten, tényleg ő a főszereplő. Téved­tem, mert a sok minden közepette kevés figyelem jutott Tériké nénire, mindenkit valami más izgatott, me­leg volt és esni is kezdett idővel, a sportcipős férfiak meg egyre gyorsab­ban túrták a földet, kifejezetten az volt az érzésem, haragszanak Tériké nénire, és mikor hazamentem szeret­tem volna megbeszélni vele, hogy na, ugye igazam van, el is indultam, már begyújtottam a motort a pedálos Moszkvicsomban, mikor beugrott, nahát, dehiszen meghalt. Augusztus volt, hideg, mégis szenvedélyes késő­nyár, és ott, mikor kiderült, hogy nem tudom bebizonyítani a bolond Tériké néninek az igazam, hát ott, komolyan mondom, megragadt, ko­csonyás lett, megállt az idő, egysze­rűen nem ment tovább, pedig járt a Moszkvicsomban a motor. Éreztem, hogy nem tudok elindulni, vagyis nem is én, hanem a mindenki más, akik főszereplők az én életemben he­lyettem, hát ezek a drágák, árvák, go­noszak most nincsenek, ki lettek ik­tatva, és velük én is, nem is vagyok sehol. Halál tata befordult a sarkon, hatalmas bajsza csupa sár volt, üvöl­tött, mint mindig, mikor részegen ért haza, vasárnap volt, kiabálta, pacsir­ta szólt a fán. Vicces, gondolom így utólag, hogy éppen Halál Mihály zen­gő érce miatt indult el újra az idő, te anya, rohantam be a házba, de hát én nem is emlékszem rá, milyen volt megszületni. Literes üveg kocsis bo­rokat bontottak föl sörbontóval, anyám nem is értette mit beszélek, a halotti tor hangulata javult, a kerámia Jézuska meg-megdőlt a szekrény te­tején, ahogy nagybátyám nevetve ne­kivetette a hátát, arra gondoltam, mi lesz, ha leesik a Jézuska, akire még az új puskámmal se lehet célozni, de anya, ne haragudj, kiáltottam, melyik az első fénykép rólam? Egy mosoly­gós test fekszik az egyik oldalán, ez van a képen, most már tudom, így utólag, bárkivel elcserélhetném, ha régebbire cserélném, tapasztalatot nyernék, ha újabbra, életkedvet, mindegy, melyik ismeretlenre muto­gatok helyettem, ki kerekíti a száját a fotográfián, mikor én, aki erre egyál­talán nem emlékszem, nem. Még egy ismeretlen szerepel helyettem, és én Tériké nénivel állok a hátsó sorban, jól van már, Lacikám, kiabál be Téri­ké néni a kutyának, mindjárt megyek. Anya, de én hol voltam, mikor szület­tem, kérdeztem, de anyámig megint nem jutott el a hangom. Valaki ál­modja ezt helyettem, gondoltam, mi­kor Tériké néni unokahúga, a csinos Klári a sarokban bömbölni kezdett, hogy akkor most el kell halasztani az esküvőt, pedig már meg van rendelve a torta is, az anyja töltött magának a kocsisborból, nyugodjál már meg, lá­nyom, kiabálta, majd én tudom, mi­kor kell a te szerencsétlen lakodalma­dat elhalasztani.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents