Békés Megyei Hírlap, 2003. július (58. évfolyam, 151-177. szám)

2003-07-26 / 173. szám

2003. JÚLIUS 26., SZOMBAT - 11. OLDAL Andrea ma már szét tudja választani a lényegest a lényegtelentől Négy esztendei kegyetlen küzdelem életre-halálra Andrea ül a kozmetikusnál. Teljesen ellazul, míg arcát masszírozzák az is­merős ujjak. Nyár van, könnyű, kivágott ruhát visel. Andrea szép, szőke nő, ibolyakék szemű, s még csak harminchat éves. Egyszer csak megszólal a régóta ismert kozmetikusnő: „Mi az ott a melled fölött?” Andrea, mintha csak álomból ébredne, tétován visszakérdez: „Mire gondolsz? Arra a barna foltra?” „Igen. Mióta van rajtad?” „Nem is tudom. Hol sötétebb, hol világo­sabb, mintha nagyobb is lenne.” A kozmetikusnő javasolja, a biztonság ked­véért mutassa meg azt a barnaságot a bőrgyógyásznak. Andrea ekkor egy óvodás és egy általá­nos iskolás kislány édesanyja.- Mit tudtam én, hogy mi lehet az. Ami nem fáj az embernek, azzal nem foglalkozik. Mégis hallgattam a kozmeti­kusnőmre, kerestem egy bőrgyógyászt. Megvizsgált, első ránézésre megmondta, daganat, meg kell operálni. Később a fér­jemnek azt is megmondta, bőrrákom van, de ne izguljon, mert a daganatot tel­jesen kivették. Aránylag gyorsan be is gyógyult a seb, de ellenőrzésre vissza kellett járnom. Eltelt pár hónap, őszre már elő is jegyeztek sugár- kezelésre. Azt mond­ták, hogy „a biztonság kedvéért”. Alaposan megviselt, erősen leso­ványodtam. Karácsony­ra már úgy legyengül­tem, hogy három tá­nyért nem bírtam elmo­sogatni, fájt a hátam ke­gyetlenül. Januárban megröntgeneztek, folto­kat találtak a tüdőmön. Hajszálpontosan a har­minchetedik születés­napomon küldtek el CT-vizsgálatra. Elhoz­tam a leleteket, az on­kológián megmondták, áttétek láthatók mind­két tüdőmön. Elkezdték a kemoterápiát. Hány­tam, iszonyú rosszul voltam. Akkor már attól is féltem, hogy máshol is ott a rák, kérésemre megint elküldték CT-re, akkor már a májon is megtalálták a rákos sejteket. Infúzióban kaptam az erős gyógyszereket. Kilenc kemény hónap következett. Az utolsó kezelést már nem tudták megadni, nem bírta a szervezetem, összeomlott a keringésem. A kilenc hónap után még hat hónappal meghosszabbították a kezelé­seket. Ez a kemoterápia nem viselt meg annyira, mint az első, mert vénán keresz­tül, célzottan csak a májban lévő dagana­tokhoz juttatták el a gyógyszert. Amikor annyira rosszul voltam, a férjem etetge- tett, pici falatokat rakosgatott a számba, a testvéreim jöttek friss főzelékkel, leves­sel, nem kívántam semmit, de ha ki is hánytam, valami azért csak maradt a gyomromban. Én erősen és elszántan hit­tem abban, hogy visszajövök, élni fogok, nem hagyom magam legyűrni. Akármi­lyen gyenge voltam, emelgettem kezem, lábam, próbáltam mozogni, tornászni. A hit számomra ugyanolyan erős volt, mint az akarat. A kórházban láttam, hogyan halnak meg mellettem sorban a betegek. Nem tudom, mi adta az erőt nekem, talán az, hogy gyerekkoromtól annyira féltem a halottaktól, a haláltól. Hülyén hangzik, de irtóztam a haláltól. Bármilyen nyomo­rultul éreztem magam, soha nem beszél­tem arról a férjemnek, mit csináljon, mi legyen a gyerekekkel, hol mit talál meg, majd, ha én már nem leszek. Andrea nagy családban nőtt fel, hatan testvérek. A sok ember közül valakinek mindig volt gondja és ideje rá, hogy a kórházba benézzen hozzá. Édesanyja, sógornője, anyósa, és leg­főképpen a férje segítette. Élete párja, amikor csak tehette, ott ült az ágyánál, és az út csak a halálhoz vezethet. Én nem hittem. Mindennap imádkoztam a Szűz­anyához, járjon közbe Istennél, kértem, segítsen, hogy fölnevelhessem a gyere­keimet, illetve én valahogy éreztem, tud­tam, hogy föl fogom nevelni a gyerekei­met. Amikor senki nem volt a közelben, sokszor sírtam, teljesen összeomlottam, aztán fölemelkedtem újra. Megpróbáltam az életemet magam irányítani. Amikor a betegség engedte, a kertben kapáltam, gyomláltam, a házban is eldolgozgattam. Próbáltam úgy élni, mint mindenki más, és erősen szuggerál- tam magamba: meg fogsz gyógyulni! A sok-sok kezelés után egyszer csak zsugo­rodni kezdtek a daganatok a tüdőmön, eltelt egy pár hónap, és el is tűntek. Ak­kor úgy éreztem, olyan erőt kaptam, hogy akár az egész Földet meg tudnám mozgatni. Kifestettem a lakást, nyaralni amikor csak engedték, hazavitte meg­szokott környezetébe, s otthon ápolta. Közben még a hivatását is feladta, csak­hogy a család mellett maradhasson.- Egymásután kétszer hullott ki a ha­jam a gyógyszerektől. A kisebbik lányom anyák napi ünnepségére már csak paró­kában tudtam elmenni. Amikor észrevet­tem a párnámon a hajcsomókat, magam kértem, borotválják le a többit is. Gyor­san szereztem parókát, hasonlított a szí­ne az igazi hajamhoz, úgy megszerettem azt a frizurát, amikor újranőtt a hajam, ilyen franciásra vágattam. Andrea most is meglepően nyíltan, kertelés nélkül beszél a betegségéről, az átélt szenvedésről.- Soha, senki előtt nem titkoltam, hogy daganatos betegségem van. Rajtam is látták, mint ahogy én is messziről föl­ismerem a rákos embereket hamuszürke arcukról, a szemük alatti karikákról, el- esettségükről, soványságukról. Jó volt beszélni a bajomról. Mindenkinek any- nyit mondtam el, amennyit jónak tartot­tam. Mindenkinek azt mondtam, hogy meg akarok gyógyulni, mindenki na­gyon erős volt, habár sokan hitték azt, ez mentünk, úgy, mint régen, és ez erőt adott nekem. Tavaly augusztusban, ami­kor újra CT-re küldtek, megállapították: a szervezetemben már sehol sincs daga­nat, a májamról is eltűnt.- Betegségem négy éve alatt mindent átértékeltem. Húsz éven át sokat dolgoz­tunk. Mi értelme, ha pár hónap alatt mindennek vége? Változtattam az étren­den, sok itthon termett zöldséget, főzelé­ket eszünk, gyógynövény teakeverékeket iszom, vitamin-kiegészítőket szedek. Egy természetgyógyász ismerősömhöz jártam, beszélgetéseink megnyugvást hoztak az életembe. A betegségem óta a családdal, a gyerekekkel sokkal többet beszélgetünk, mint régebben. Mit számít az, hogy nincs divatos ruhám, kevesebb a pénzem, ha jobban vagyok, ha élhetek! Az emberek nem érnek rá saját maguk­kal foglalkozni addig, amíg nincs valami komolyabb bajuk. Én is így voltam ezzel. Fiatalkoromban imádtam a napfényt, aránylag jól éltünk, megvolt mindenünk, sokszor nyaraltunk tengerparton. Ki gon­dol a bőrrákra! Szőke voltam és fehérbő­rű, jobban kellett volna vigyáznom. A betegségem óta árnyékba húzódom, ha vízbe megyek, akkor is csak pólóban, nem baj, ha kinevetnek. Teljesen új éle­tet kezdtem, már szét tudom válogatni a lényegest a lényegtelentől, önmagámra is figyelek. Korábban mindig másokra fi­gyeltem, másoknak segítettem.- A daganatos betegség négy éve alatt megmaradtak a barátai?- Volt, aki nem mert, vagy nem tudott a közelembe jönni. A legjobb barátnőmet így veszítettem el. Kimondhatatlanul fájt, hogy egy évig felém se nézett. Aztán be­kopogott, és mindketten csak sírtunk. A régi barátság azonban mégis megsza­kadt, nem jön vissza már. Közben persze sok minden megváltozott körülöttünk, a sok betegségtől, a sok kiadástól megcsap­pant a családom jövedelme.- Zavarja?- Nem. Már nem. Más foglalkoztat. Le­kötöm magam, itt a nagy házban min­dig akad tennivaló. Ismerősök gyakran becsöngetnek, me­séljem el a tapaszta­lataimat, mert ne­kik is van olyan is­merősük, aki rákos, nem mondanám-e el, hogyan gyógyul­tam meg. Szívesen elbeszélgetek ve­lük, meghallgatnak, aztán vagy elhiszik a gyógyulásom tör­ténetét, vagy nem. A betegség, a rák ezerarcú, minden­kinél más. Volt, aki csak egyetlenegy­szer jött el, aztán soha többé, van, aki azt mondta, sokba kerül a másféle táp­lálkozás, a vitainjiy kúra. És az élet? Az nem kerül semmi­be? Lehet azt pénz­ben mérni? Andreával üldögélek még egy kicsit a tágas, nagy nappaliban. A kozmetikus­nő, áld négy éve elküldte a bőrgyógyász­hoz, azt mondja, visszahízta a leadott ki­lókat. Világos a bőre, egészségesen fény­lik a haja, a tekintete, természetesen ke­retezi arcát a haja.- A bútort is ki kellene már cserélni, majdnem tíz éve nézegetem ugyanezt az asztalt. De nem baj, nem számít. Nem fontos. Hirtelen felugrik, eltűnik a másik szobá­ban, s visszatér egy dobozkával. Kinyitja, megmutatja szőke, melírozott parókáját.- Nem dobtam ki. A kisebbik lányom szokott vele játszani. Pördül-fordul egyet, és fölteszi. Hirte­len megváltozott tőle az arca, valahogy öregebb lett. Lekapja a fejéről.- A biztonság kedvéért eltettem. Akik­kel együtt voltam a kórházban az onkoló­gián, majdnem mind elmentek már. Alig jutok szóhoz. Mégis meg kell kér­deznem:- Honnan tudja?- Olvasom a gyászjelentéseket. Treiber Mária Az emberek nem érnek rá saját magukkal foglalkozni addig, amíg nincs valami komolyabb bajuk. Vezető páj szerrel Az eset vagy két hete történt, de máig nem hagy nyugodni. Egy fővárosi villa­mosvezető előbb helybenhagyta táma­dóját, majd őt hagyta helyben cége, a Budapesti Közlekedési Vállalat, a BKV. Az eset bizonyára ismerős. A villamos- vezető két megálló kö­zött leszállt a tájáról, hogy kézzel, ponto­sabban egy pájszerra emlékeztető váltóvas­sal átállítsa a váltót. Gyakori ez Budapes­ten, különösen a kül­ső kerületekben, az elektronika még nem tört be minden vonalra. Szóval kiszállt emberünk a sárga kocsiból, hogy me­netirányba állítsa a síneket. Miközben bíbelődött a pályával, három fiatal le akart szállni. A vezető ellenállt, arra hi­vatkozva, hogy két megálló között tilos aszfaltra lépni. Nem úgy a suhancok. Olyannyira nem, hogy a vita hevében egyikük kést rántott, s neki rontott em­berünknek, aki úgy gondolta, nem ki­ált rendőrért, védelmet sem kér az uta­soktól, intézkedik maga, kezében a mé­teres rúddal. Meglóbálta a vasfütyköst, s lesújtott. •♦**•••••*••«»♦» Odacsapott a késes utas fejére. A su- hanc men­Nyúlcipő, ha támadnak! ten összero­gyott, és mint jól ne­velt béka, elterült a padlón. Társai me­rő ,,szolidaritásból” menetkészre vág­ták magukat, s íziben kereket oldottak: illa berek, nádak, erek. A villamosvezér ekkor a telefonjá­hoz nyúlt, s feljelentette magát, vagyis hívta a zsandárokat. Mire vették üze­netét az ügyeletén, a fejbe kólintott magához tért, majd feltápászkodott, kését összecsukta, s indult volna ha­za. Emberünk azonban megszánta ár­talmatlanná tett áldozatát, leültette, megitatta vízzel és kart karba öltve várták a yardot. Miután kék nínó- jukkal megérkeztek, a koponyatörést szenvedett vasütött fickót kórházba szállították, emberünk ellen pedig el­járást indítottak, gondolom, súlyos testi sértés vádjával. A történet akár viccesnek is tűnhet, még kisfilmet is lehetne belőle forgatni, mondjuk a Vasrúd csontzenéje, vagy Egy villamosvezető felvillanyozódása címmel. Lehetne, mert a történet megle­hetősen komikusán folytatódott. A köz­lekedési vállalat ugyanis úgy döntött, ha emberünk maga lóbálta meg a vas- rudat, akkor védje is maga az érdekeit a bíróságon. Ügyvédet nem fizetnek, legfeljebb - ha igényli -, a szakszerve­zeti jogsegélyszolgálat ellátja majd jótanáccsal. A jelek szerint erősít a BKV! Semmit nem bíz a véletlenre. Végtére is nem ren­dezkedhet be arra, hogy minden megtá­madott villamosvezetője mellé ügyvédet fogadjon. Ott egye fene őket, meg a rájuk bízott utasokat és vagyont. Nyúkipő, ha megtámadják őket! Az új módi: világ­csúcskísérlet százon! Semmi meglepő, Magyarországon va­gyunk. Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu Kántor Zsolt A begombolt autóbusz Alig volt néhány nénike és bácsika az esti buszon, bóbiskolva üldö­géltek a bőrülé­seken, a hátsó fertályon (utolsó ülések) jómagam olvasgattam egyedül a szar­vasi újságot, amikor felszállt egy tíz éves, szőke kisfiú az édesanyjával és a négyes, szemben 2-2, „fotelek­ben" foglaltak helyet. A kisfiú rög­tön kiborított az üres ülőalkalma- * tosságra egy nagy nájlonszatyrot, aminek a tartalma keserédes gyer­mekkoromat juttatta eszembe. Ahogy kizuttyant a táskából (szinte az egész világ) a sok kis tárgy, a kis- fiúcska rögtön nekilátott a pakolga- tásnak, közben folyamatosan be­szélt. „Ezt az ólomkatonát Karcsi bácsitól kaptam, amit ő rendíthetet­lennek nevezett, de a tini-titán tek- nőceim mégiscsak legyőzték végül. Azután a lego-emberkék csapata küzdött meg a teknőcökkel, Leonar- dóval, Rafaelloval az élen, a piros sapkás, sárga mellényes, műanyag figurák elsöprő győzelmet arattak, a Házak Házát végül a gombfoci játé­kosok vették be, mint egy katonai erődítményt, mert ők még a legó­harcosoknál is erősebbek voltak. Nekik nem kell lézerkard, űrszonda se atompáncél, a gombfoci-váloga- tott harcosai mind, mind a képzele­tükkel vívnak és a fantáziájuk olyan éles, mint a Wilkinson borotva. Ha az Eusebio nevű (portugál) gombfo­ci azt mondja a teknőcnek vagy a lego-bábunak, hogy most téged oda­képzellek a börtöncellába megkö­tözve, bilincsbe verve, megerőtle- nítve, akkor az abban a pillanatban oda is kerül abba a lego-szekrény- be, amin valóban rács van. Ha a Jairzinho nevű brazil gombfoci azt képzeli magáról (és erősen koncent­rál), hogy a Házak Házában ő a gól­király, akkor az úgy is lesz, mert aranycipőt beszél a lábára és arany­labdát a fejére, amikor bebikázza kopasz fejével a gólt a franciáknak, de a Carlos Alberto nevű (szintúgy Bárka _ 5aro(é brazil) gombfoci abban profi, hogy a gondolataiban világbajnokságot nyer és az abban a szent pillanatban úgy is lesz, a Házak Házában ez nem probléma, ott minden nap foci világbajnokság van és az lesz a győztes, akit a brazilok hagynak, hogy az legyen. De a Házak Házá­ban ott van még Bobby Chalton és Jackie Chalton is az angol csapatból (1966) mert a világválogatott lakik a Házak Házában, ha még nem tudná valaki, a hatvanas-hetvenes évek szupercsapata, Raducanu román ka­pussal, Mazzolával, Rívával, Riverával és Facchettivel az olasz válogatottból, és minden gombfoci- játékos azt képzeli magáról, hogy sztár és a dzsiájdzsó is szalutál ne­kik, amikor a Házak Háza elé ér mo­torbiciklijével, ami Pannónia, szó­val a teknőcök és legóemberkék csak a ház előtt sepregethetnek vagy locsolhatják a legó-füvet, ami­kor bent a gombfoci játékosok még­beszélik a világmindenség-taktikát, eltervezik a jövőt, kiosztják a gólki­rályi címeket, kiírják az újabb baj­nokságokat, eldöntik, ki lesz a hu­nyó, a játékok ilyenkor örülnek, hogy ezeket a gondokat a gombfoci- individuumok leveszik a vállukról." Ahogy belemélyedtem a kisfiú szavaiba, elszundikáltam, már ma­gam sem tudtam félálomban, ő be­szélt vagy az én gondolataim foly­tak át a száján. Ahogy figyeltem, el­képzeltem, hogy én is a fantáziám­mal harcolok a körülmények ellen és győzni fogok. Mert ez a legjobb gombfoci játékosoknak nem nagy ügy. A szívem mélyén pedig nekem is ott van az aranylabda meg az aranycipő.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents