Békés Megyei Hírlap, 2001. december (56. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő Karácsony j’tg------------------------------------------------------------------------------------------------------­Jan ikovszky Éva meséi az életről és az írás szeretetéről A FENYŐÁGAT A GYEREKEK AJÁNDÉKAI DÍSZÍTIK Az emberről — ha történetesen író — nagyon sokat sejtet műveinek címe. Talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy visszatükrözi a lelkületét, jelzi, hogy mi izgatja legjobban alkotói életét. Janikovszky Évára ez biztosan igaz. Nézzük csak! Ha én felnőtt volnék, Felelj szépen, ha kérdeznek!, Égigérő fű, Velem mindig történik valami. Kire ütött ez a gyerek?, Felnőtteknek írtam. Mosolyogni tessék!, Ájlávjú, De szép ez az élet. Aztán sokat mondó lehet, ha tanúi lehetünk valahol — iskolában, könyvtárban — egy úgynevezett író­olvasó találkozónak. Indokolt az „úgynevezett”, hiszen inkább hasonlítanak ezek egy családi összejövetelhez, ahol a derűs írónőt rendszerint több száz érdeklődő gyermek, unoka veszi körül... Janikovszky Éva állítja, a barátság egész életére el­kíséri az embert a szerző felvétele — Szereti a telet? — Nem különösebben, főleg itt, a nagyvárosban. Vagy csúszkál az em­ber, vagy locspocs. A hegyek közt per­sze minden más, ott gyönyörű minden ilyenkor is, a hó pedig tiszta. Tavasztól őszig szebb a természet. — Meg autózni is könnyebb... — Nincs kocsim. Későn tettem vizsgát, és mindig szorongva ültem a volán mögé. És amikor kezdtem kicsit szédülni, majdhogy örültem, végre egy ürügy, s abbahagyhattam az autó­vezetést... — Korán szokott kelni? — Nem, kilenc felé. Igaz, este vi­szont sokáig fennvagyok. — Hány oldalt ír naponta? — Keveset. Legtöbbször még két gépelt oldalt sem, igaz, azt viszont millió- szőr átjavítom. Természetesen teljesen sosem vagyok vele elé­gedett, ezért az­tán nem is igen veszem le a polcról a saját könyveimet, mert bosszant, ha észreveszem, hogy ezt vagy azt másképpen, jobban, kifeje­zőbben is leír­hattam volna. — Mostaná­ban már a fel­nőtteket is elbű­völi írásaival, de inkább a gyer­mekirodalom a sajátja. Jó gye­rekekről vagy rosszcsontokról formál szíveseb­ben története­ket? — A gyere­keket nem lehet beskatulyázni, ők gyerekek. Persze bennük is az embert kere­sem, akárcsak a felnőttekben. Az érdekel, hogyan élünk. Szerencsének mondhatom magam, velem született az empátia képessége, beleképzelem magam a másik helyzetébe, ami meg­könnyíti a dolgomat. Még valami, ami ide tartozik. Elég hamar rájöttem, hogy a gyerekek szeretnek rövid, ké­pes történeteket olvasni. Hét ilyen tí­pusú könyvet írtam, ezek harmincöt idegen nyelven is megjelentek. Ez per­sze nem azt jelenti, hogy más formát nem kedvelek, de igyekszem mindig röviden írni, a javítások .többsége ki­húzás. — Éneikül talán író sem lett vol­na? — Látja, ezt nem tudom, bár tény, hogy az első könyvem véletlenszerű­en született. Akkor már kiadóban dol­goztam és valaki a szerződés ellenére nem írt meg egy ismeretterjesztő gyermekkönyvet. Azt mondák, akkor próbálkozzam meg én a víz körfogá­sáról írni a gyerekeknek. Azóta elju­tottam majdnem harminc kötetig. Még szeretnék egyet-kettőt, remélem lesz erőm hozzá. Sokat segít, hogy nagyon sokszor találkozom az írásaimmal, a gyerekek rend­szerint azzal fo­gadnak, hogy előadnak egy- egy részletet va­lamelyik köny­vemből. Hang­súlyaikból, a felolvasás rit­musán pontosan kiérezhető, hogy találkoznak-e a gondolataink. Nagyon jó ér­zés, hogy így van. — És közben sokat nevetnek...- —A humort a legfontosabb életerőnek tar­tom. Lehet hu­mor nélkül is ír­ni, csak nem ér­demes. Persze, ez is valamiféle veleszületett tu­lajdonsága az embernek, és szerencsés, aki ilyen alkat, mert a legszörnyűbb helyzetekben is megkönnyíti az életét. Rengeteg levelet, kedves telefont kapok, amelyben biztosítanak arról, hogy „nálunk is éppen így van”, meg hogy „honnan teszik tudni ilyen pontosan?” Sajnos, mostanában már nem tudok minden kedves levélre vá­laszolni, de üzenem mindenkinek, őrizzék meg a humorérzéküket, le­gyen sok barátjuk. A mai gyerekek életét ismerve, egyre aggasztóbb, hogy szinte megszűntek a kis közös­ségek, már a kisebbeknek sincs idejük egymásra. Emlékszem, a barátnőm­mel iskola után tízszer oda-vissza ha­zakísértük egymást, annyi mondani­valónk volt. Aztán ebéd után telefo­náltunk, hogy folytassuk. Remélem nincs teljesen igazam, de úgy látom, hogy az iskolai közösségek is lazáb­bak, ami nagy kár, hiszen ez egész életére elkíséri az embert, én a gyerek­kori barátaimmal most is szorosan tar­tom a kapcsolatot, lakjanak a világ bármelyik pontján. — Olvastam valahol, hogy a mobil- telefonját, annak minden hátrányával együtt, elvinné magával a jövőbe. — Ha egy lakatlan szigetre gondol, akkor — lehet, hogy meglepődik ezen — sok-sok könyv mellett először is a napisajtót vinném magammal. Ami a telefont illeti, a betegségem idején kaptam a fiamtól, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. De azóta csak a legvégső esetben veszem igénybe, bevallom őszintén, valamilyen kifürkészhetetlen okból, még a számán is gondolkod­nom kell. Ugyanakkor ezer városi tele­fonszámot tudok fejből, még olyano­kat is, amelyeket már régóta hívni sem lehet. — Hogyan ünnepli a karácsonyt? — A karácsony férjem és édes­anyám halálával egyszer már elköltö­zött tőlem, de szerencsére megadta a címét, amivel azt szeretném mondani, hogy a fiamékkal, unokámmal töltöm az ünnepet. A karácsonyfám egy vá­zába rakott fenyőág, azon három fából készült aranyos kis szív, egy gyertya, egy gyermekkori angyalka. Dísze még néhány olyan apró ajándék, ame­lyet a gyerekektől kaptam év közben. — Ha még egy­szer óvodás lehetne, melyik ivóbögrét vá­lasztaná? — Az eddigiek­ből sejtheti. Ame­lyik hasonlít ahhoz a bizonyos mosolygós gyerekrajzhoz: egy kör, egy görbe száj, két fül és két nevető szem. — Engedje meg, hogy végezetül a kérdező számára ta­lán legkedvesebb könyvéből idézzek, majd kiderül miért éppen ezt a néhány sort. — Kíváncsivá tett... hallgatom! — ,Az úgy van, hogy az ember idős korban már keve­sebbet ügyintéz, sza­ladgál, nyüzsög. In­kább elgondolkozik ezen-azon, ír, íro­gat, így a századvé­gen, ezredelőn.” Nos, min gondolkozik a legtöbbet? — Azon, hogy miért élünk ilyen zaklatott, ingerült világban? Hogy szükségszerű-e ez? Meggyőződésem, hogy nem. Mit lehetne tenni azért, hogy nyugodtabb, derűsebb legyen az életünk, hiszen valamennyien erre vá­gyunk. Gondoljunk csak arra: a szűkebb család még teljes egyetértésben, sze- retetben, meghatottan ünnepli a kará­csonyt. De ha a rég nem látott roko­nok, hajdani jó ismerősök is össze­jönnek az ünnepnapokon, szinte biz­tos, hogy politikai vitává fajul az együttlét. És ha még csak győzköd­nék egymást, az rendben is volna. De mi sajnos begurulunk, veszekszünk, nekiugrunk a másiknak, képtelenek vagyunk elviselni a másként gondol­kodást. Pedig abban biztosan egyetér­tünk, hogy szeretnénk, ha gyerekeink, unokáink már egy derűsebb, harmoni­kus világban élnének. Próbáljunk meg hát abban is egyetérteni, hogy mit kell megtartani, mit kell megvál­toztatni. Évek óta írok egy rovatot a Hölgyvilágban, Mosolyogni tessék! címmel. Van egy azonos című köny­vem is. Ahogy már említettem, renge­teg levelet kapok, a kedves olvasók, ha felismernek az utcán, már messzi­ről rám mosolyognak. Ez nagyon jól­esik. Egyetértünk. Jó volna, ha még többen lennének, és nemcsak rám, ha­nem egymásra is mosolyognának. Hát reménykedjünk. Boldog és békés ka­rácsonyi ünnepeket! Fábián István Névjegy Született: Szeged, 1926. április. 23. Családi állapot:- 1978 óta özvegy, János fia 1955-ben született. Tanulmányai: A szegedi tudo­mányegyetemen filozófia, néprajz, magyar és német szakon végzett, majd az ELTE-n filozófia és pszicho­lógia, valamint politikai gazdaságtant tanult. Életútja: 1950-53 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fő­előadója, 1953-1987 között az Ifjúsá­gi (Móra) Könyvkiadó lektora, illetve főszerkesztője, jelenleg a kiadói rész­vénytársaság résztulajdonosa. Elismerései: József Attila-díj (1977), Ifjúsági díj (1979), SZOT-díj (1985), Gyermekekért díj (1986), a Mosolyrend Lovagja (lengyel, 1988), Greve-díj (1990), Budapestért díj (1993), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének gyermekiro­dalomért díja (1994). A VII. kerület díszpolgára (2000). Művei: eddig 29 kötete jelent meg, az első 1957-ben, Csip-csup, az utolsó kettő idén: De szép ez az élet, illetve A nagy zuhé címmel. Hobbija: barátokat gyűjt, keresi a jó társaságot, szereti a kertet és a vízi életet. VII Történelmi KARÁCSONYOK Több mint ezeréves történelmünk­ben boldog-szomorú karácsonyok váltogatták egymást. Hogy melyik­ből volt a több? Nehéz megmondani. Nagyon szerettek például (ki hinné?) törvényt vagy rendeletet hozni az ural­kodók. így a Bécs melletti. Sankt Pöltennek 1487 karácsonyán (decem­ber 25-én) adományozott címert és jo­gosította fel a várost vörös viaszpecsét használatára I. Mátyás. Közel 400 év­vel később, 1870. december 26-án a király a Sugár út (ma Andrássy út) épí­tését kimondó törvénycikket szentesí­tett. 1888 karácsonyán is aláírt a király egy törvénycikket, amelyben a szeszes italok kimérése és kis mennyiségben való árusítása feletti rendelkezési jogot tartotta fenn az állam részére. Voltak olyan karácsonyok is, amikor háborús vagy forradalmi események fűződtek e napokhoz. Például a Rákó- czi-szabadságharc idején, 1703-ban — december 24-én — Károlyi Sándor tá­bornok bevette a Bécs védelmére épí­tett marcheggi sáncot, 1705-ben pedig — aligha karácsonyi ajándékként — Vak Bottyán tábornok kurucai indultak rohamra Sopron bevételéért, ered­ménytelenül. A legendás Bem apó is harcban, pontosabban győzelemmel ünnepelt 1848-ban. December 25-én foglalta el hadteste Kolozsvárt. Se szeri, se száma a sehová nem so­rolható történelmi karácsonyoknak. 1579 karácsonyát például egy Behram nevű török kereskedő tette emlékeze­tessé azzal a „csekélységgel”, hogy kávét szállított Budára, s ezt a tényt december 26-án bejegyezték a vám­naplóba (mint utóbb kiderült, ez volt a kávé első hazai írásos említése). 1856. december 24-én pedig a gázlámpa „juttatta be” a történelem nagyköny­vébe —- Pest utcáin megkezdődött a gázvilágítás. Végezetül emlékezzünk meg egy majd 290 esztendővel ezelőtti kará­csonyról. A fontainebleau-i erdőben, a grosbois-i kamalduli keresztesek kolos­torában 1716. december 24-én kezdett hozzá II. Rákóczi Ferenc a Vallomások megírásához. „Igazságos voltam, mivel természetszerűleg borzadtam az igaz­ságtalanságtól; nem vágyakoztam sem­mire azért, nem kívántam semmit, hogy az igazi nemeslelkűség tükrét lássák bennem; a kincset megvetettem, a szű- kölködőket felsegítettem...” — olvas­hatjuk a II. könyvben ezt a karácsony hangulatához, a szeretet és a béke ünne­péhez is illő szép üzenetet. ✓ É letem egyik legkedvesebb írója, a székelyföldi Tamási Áron, kinek volt szerencsém nagyon szegény és mégis tündérien szép falucskájában megfordulni. Sárral bevert, fából ké­szült házacskákat láttam, amelyeknek lakói minden politikai fordulatot szű- kölködésben, de hagyományaik, ma­gyarságuk tisztaságának megőrzésé­ben éltek meg. Az írómágus megható­an szép Karácsonyi pásztorocskák cí­mű novellájára gondolok, ha idézni kí­vánom a kereszténység egyik legna­gyobb ünnepét, amely a második iste­ni személy, Jézus Krisztus születésére emlékezik. „Karácsony este lett — írja Tamási. — Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elin­dultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat .estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába: s öröm nyugodott azon, ami hullt és piros megemlékezés a szegények felől... A falu is megboly­dult egészen. Megbolydult, mert a re­ménység öröme szállotta meg az em­bereket, s kisöpörte szívükből az esz­tendő gondjait. Csak éneket ter­mett a száj, vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este, ha­nem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vi­zéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig sze­líden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az abla­kon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.” C sodálatosan egyszerű, varázslato­san nyugtató mondatok. A legzak- latottabb lelket is elcsitítók ezekben a napokban, hiszen itt a szeretet ünnepe. Hamis képekkel, ígéretekkel, indula­tokkal, tragédiákkal sújtott korunkban szinte irigyeljük ezeket a falusi lelke­ket. Gyermekien hittek, várták a job­bat, s reméltek Urukban, Istenükben, Krisztusukban, segít nyomorúságukon. Emlékszem gyermeki telekre. Csa­ládom ugyan nem volt vallásos, de a december végi napokon mégis valami különös hangulat ragadott magával bennünket. Szüleim titokzatosak vol­tak, dugdosott ajándékcsomagok papír­ját hallottam susogni a kicsi lakás rej­tett zugaiban. Nem érdem, csak tény, hogy emlékezetem határai több évtize­desek, keserves rendszerű (ma már így titulálják) korokban élt gyermekkorom boldog volt, mert szerettek. Egykeként imádott, védett az édesanyám, édes­apám, s próbált legalább karácsonykor különlegességeket a fa alá gyűjtögetni. Bár nem voltunk szegények a szó mai értelmében, szinte elérhetetlen feladat volt szüleimnek egy-két darab naran­csot, citromot, jobb minőségű szalon­cukrot szerezni. A banánt már csak fia­tal felnőttként ismertem meg szemé­lyesen. Nem tudtam, mi hiányzik az életünkből, ezért nem is hiányzott. A könyv volt olvasni sem tudó koromtól a legszebb, legbecsesebb ajándék, s eb­ből apukám beszerezte, amire csak le­hetősége volt. Andersen meséi, Móra Ferenc Három pillangója, A huncut róka, Csilicsali Csalavári Csalavér történetei, s azok a mesekönyvek, amelyek kinyitva való­ságos világként tárultak szét előttem magasra ragasztott kastélyokkal, cso­daszép királykisasszonnyal és kedvesé­vel, az életét megmentő herceggel. Iskolásként is izgatottan lestem a konyhából az egyszobás lakás letakart üvegajtaját, mikor szólal meg a kis­csengő, szikráznak fel a csillagszórók, fénylenek a gyertyalángok. Később már a magunk kicsikéinek, két gyönyörű lánykának varázsoltunk karácsonyt, s ez legalább akkora örö­met, izgalmat, boldogságot jelentett, mint a korábbi. Sokat változtak a két korszak közötti ajándékok, de maradt az illatos fenyő, a nagyszülők várva várt érkezése, az ünnepi vacsora, a töl­tött káposzta, a bejgli, s a roston sült hal. A kézzel faragott bababútort (amely az én boldogságomat jelentet­te) felváltotta a lego-rengeteg, a könyvimádat átöröklődött, s végigpró­báltuk az élő kicsiny háziállatok (pin­tyek, aranyhörcsögök, cicák) ajándék­seregét. Hosszú ideig sikerült meg­őrizni gyermekeinkben a karácsonyi szépség hitét, óvni őket a hétköznapok galádságaitól, a felnőtti csalárdságtól, s boldogok voltunk, mert szeretetet ad­tunk és kaptunk. T udom, nagyon sokan akkor is, most is magányosak, csalódottak, csa- ládtalanok, vagy még rosszabb, hajlék­talan szegények. Ez utóbbi fogalom so­kunknak ismerős, és tudjuk, mennyire borzasztó. Magam okán és hittelen hi­tén tapasztalva, kérem, aki családban, rokonnal vagy csak szeretett ismerős­sel teheti, öltöztesse legalább e napok­ban ünneplőbe a lelkét, szerezzen örö­met, akinek csak tud! Ne burkolóddzon az önsajnálat kilátástalan gyógyíthatat- lanságába! Mert mindig van egy ná­lunk is szerencsétlenebb... Bede Zsóka Őrizzük a reménység örömét!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents