Békés Megyei Hírlap, 2001. december (56. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-24 / 299. szám
IV 2001. december 24., hétfő Babits Mihály AZ ELŐKELŐ TÉL Olyan halk és hideg idő van, halk és hideg, halk és hideg: hallani szinte suhanóhan a gyöngyház égen a telet. Selymesen száll ő rongyaink közt s arcba legyez, bár semmi szél... Oh láthatatlan, hűvös angyal, előkelő, gyönyörű Tél! S a hó is itt lesz nemsokára s minden egyszerre eleven. Aki rápillant ablakára, fehér apácák végtelen meneteit véli vonulni, s ki boltbul az utcára lép, lágy-fehér könnyek ostromolják kemény csomagjait s szivét. Estefelé kitisztul néha, a csillagok kilátszanak s mint gyermekek állunk áléivá egy nagy karácsonyfa alatt, amelynek ágát föl nem érjük, de gyertyás fénye ránk sajog: gyertyásan és csúfolva néznek a karácsonyi csillagok. 1934. dec. BETEGKLAPANCIA Látom a ködöket, téli reggeleket, hétfőket, keddeket, napokat, heteket... Nem írok verseket, beteg vagyok, beteg. Beteg vagyok, beteg. Nem írok verseket, nem zengek éneket... Csak egypár szót nyögök vagy inkább köhögök: beteg vagyok, beteg. Régi időm elmúlt, régi kedvem fordult. Ki volt hívem, elbújt, hírem, nevem elhullt, erőm veszni indult, pénzem sohasem volt... Mondd, van-e jussod már hogy így nyögj és kántálj mint unott koldusszáj? Ki hallgat terád már? Naphosszat motyogd bár hogy itt fáj, hogy ott fáj... Künn a fagy közelit. Öröm, gond közelit. Karácsony közelit. A hegyek hátait, fenyőfák sátrait ünnepre meszelik.-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Sza rvasok és manóruhás postások között, a Sarkkörön túl Vendégségben Lappföldön, a rovaniemi Mikulásnál iíSL Karácsony Lappföld a Skandináv-félsziget északi részén húzódik, finnországi területe valamivel nagyobb, mint Magyarországé, de lakóinak száma alig haladja meg a kétszázezret, az átlagos népsűrűség 2,2 fő négyzetkilométerenként. A központja Rovaniemi. Aki ebben a városban régi lapp emlékeket, eleven lappokat keres, az nagyot csalódik, mert az igazi Lappföld Rovaniemitől távol esik. Itt él viszont Joulupukki, azaz a Mikulás. A gyermekek jó barátja a hideg északon fogadja látogatóit. Télen és nyáron, tavasszal és ősszel, állandóan szolgálatban van. Mi nyáron jártunk nála, egy lappföldi út során. Júniusban levél érkezett a finn külügyminisztériumtól, hogy augusztusban egy hónapot tölthetek Finnországban. Akkor arra gondoltam: végre saját szememmel láthatom a finn Lappföldön élő „igazi” Mikulást, simogathatok szabadon élő rénszarvasokat és kiszabadulhatok a gyötrő kánikulából. A levél figyelmeztetett: Finnországban a nyár augusztusban már hűvös és szeles. Különösen igaz ez Lappföldre, ahol a nappali hőmérséklet 12 fok körül ingadozik, éjszaka pedig már fagyra is lehet számítani. Budapesten 33 fok, a bőröndömben vastag nadrágok, meleg pulóverek, vízhatlan dzseki, túrabakancs. Ahogy végignéztem a ruháimon, mosoly futott át az arcomon: ha most ezt valaki látná, azt hihetné, hogy az Északi-sarkkör vidékére készülök. És valóban! Éjjel is süt a nap Az Északi-sarkvidéken a tavasz és a nyár — közép-európai mércével mérve — rövid és hűvös. Telente a hőmérséklet mínusz 30-40 fok között ingadozik, és december 22-én, a téli napfordulón mindössze másfél óráig látható a nap az égbolton. A tavalyi tél azonban minden eddigi rekordot megdöntött, 2000 decemberében több napon át mínusz 51 fokot mutattak a hőmérők. De most nyár van!... És ez érződik is a város lakóinak viselkedésén. A nyár Finnországban nem a munkáról, hanem sokkal inkább a felfrissülésről, a vágyak beteljesüléséről, a fény és az éltető napsütés minél tökéletesebb kihasználásáról szól. Rovaniemiben a nyári időszakban 25 éjszakán (!) át nem megy le a nap. Természetesen mindenki erre a periódusra igyekszik időzíteni szabadságát: öregek és fiatalok, családosok és egyedülállók ragadnak ilyenkor kosarakat, hátizsákot és indulnak az erdőkbe, tavakhoz gombát, szamócát, feketeszedret szedni és horgászni. A Lappföld elválaszthatatlan tartozékai a medvék, a farkasok és a rénszarvasok. Míg az előbbi kettő kerüli az ember társaságát, az utóbbiak — nagyon kíváncsi természetű állatok lévén — szívesen bóklásznak az utak mentén, nem riadnak meg attól sem, hogy szinte minden látogató egyetlen dolgot szeretne: megsimogatni cak- kosra mintázott fülüket és bolyhos agancsukat. Az Urho Kaleva Kekkonen nevét viselő nemzeti park újságjában rövid figyelmeztetés olvasható arról, hogyan viselkedjünk, ha kirándulás közben rénszarvassal futunk össze: „A rénszarvasok nagyon szelíd állatok, nem harapnak. Ha útja során összetalálkozik egy vagy több példánnyal, ne ijedjen meg, őrizze meg nyugalmát. Lévén érdeklődőek, valószínűleg közvetlen közelről kívánják majd szemügyre venni Önt, esetleg meg is szagolgatják. Ha úgy tetszik, és az állatok is megengedik, akár meg is simogathatja őket. De ne lepődjön meg, ha amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan otthagyják Önt az út közepén.” Noha vadon élnek, minden rénszarvasnak gazdája van, aki az állatok fülébe vágott jel alapján azonosítja saját csordáját. A lappföldi, mintegy 200 ezer szarvas hatezer tulajdonosé. Az őslakosok egyik legfőbb megélhetési forrását adják: bőrükből ruhák, cipők készülnek, húsukat feldolgozzák, testi erejüket pedig a szállításban alkalmazzák. Fogadás hintaszékben Rovaniemi neve ismerősen csenghet: talán azért, mert a várostól nyolc kilométerre északra húzódik az Északisarkkör. A fiatalabb generációk pedig jól tudják, hogy ezen a tájon él a gyermekek örök barátja, a piros ruhás, nagy szakállú Mikulás. A piros köpenyeges téli ajándékhozó faluja kissé kiábrándító. A karácsonyi ajándékokkal zsúfolt üzletekben senki sem jár, pedig minden kapható mi szem-szájnak ingere. Mikulás-sapkák, plüss rénszarvasok, karácsonyfa- díszek fából, rénszarvasbőrből, üvegből, porcelánból, különleges karácsonyi csokoládék, mézzel, illatos fűszerekkel dúsított téli édességek. Kissé furán érzem magam: a hangszórókból a Csendes éj és a Jingle Bells jól ismert dallamai ütik meg a fülemet, forralt bor illata száll a levegőben, de csak egyetlen hópihe ötlik a szemembe. Az is óriási, papírból készült, s a Mikulás postahivatalának falát díszíti. Talán ez az egyetlen hely — ebben a minden szempontból egyedülálló városkában —, amely az év minden szakában zsúfolt. A postahivatalban lappföldi, rénszarvasos, jegesmacis üdvözlőkártyák mellett dombornyomásos, 10-20 finn márkába kerülő, művészi kidolgozású karácsonyi levelezőlapokból is válogathat az ide betérő. A postán tett látogatás után bebocsátást nyerek a Mikulás szentélyébe, amely a falu közepén áll. A fából és kőből készült épület tornyán hatalmas figura hirdeti: itt él Joulupukki, minden gyermek jó barátja! A nagyszakállú öreg hatalmas hintaszékben ülve fogad és tanácstalan arckifejezésünket látva, azonnal nyelvet vált: tökéletes angolsággal üdvözli csoportunkat. Kedvesen érdeklődik nemzeti hovatartozásunkról, mindenkihez van egy-két jó szava. Úgy érzem magam, mintha ötéves lennék egy vállalati Mikulásünnepségen... Már csak az ajándékok hiányoznak. De ez most elmarad. Sőt az emlékbe kapott közös „családi fotókért” mi fizetünk. Ha valaki fényképre vágyik, akkor annak igencsak mélyen kell a zsebébe nyúlnia; 80 finn márkát kémek a megörökített emlékért. Nincs idő a kérde- zősködésre, Joulupukki segítői — a zsúfoltságot kerülendő — nagyon szervezetten és udvariasan, de igencsak határozottan terelgetik az embereket a kijárat felé, mert az ajtóban már ott toporog a következő gyerekcsoport, amelynek tagjai szintén szeretnék megsimogatni a Mikulás térdig érő, hófehér szakállát. A szeretet jelképét is utolérte az üzleti világ, mondhatnák, akik még soha nem jártak a Mikulás falujában. De higgyék el, szinte mindent megér ismét gyermeknek lenni, érezni a felhőtlen gyermekkor minden szépségét, ha csak tíz rövidke percre is! R. Fonyó Barbara A lappföldi rénszarvasok nagyon szelíd állatok, nem harapnak M ostanában, karácsony táján rendre eszembe jut a sokszor kehely- lyel ábrázolt evangélista Szent János, akit arra akart kényszeríteni térítő útja(i) során pogány hallgatósága, hogy tisztelje inkább Diánát. A nemre mérgezett bor jutott a pogányok gondolatába, de ő tudta, hogyan védje ki a galád- ságot. Keresztet rajzolt a kehely fölé, így nem érte bántódás. Innen, hogy december 27-én finom nedű képében sokan megisszák Szent János áldását. Reformátusként is mindig áhítattal autózom el hát a Városhoz közeli iskola fatomya előtt, néha a másik oldalra is pillantva, ami az ötvenes évek derekán a futballpályánk volt. Ahol kora nyaranta a szomszéd falubeliekkel vívott meccset teljesebbé tevő délutánokon evőkanállal mért fagylaltot majszoltunk, leizzadva. Most persze erőre kapó tél van, ráadásul megfogadom, osztom a kiváló gyermekirodalmár szelíd ajánlását, ha lehet, az ünnep pátoszában még célozni sem fogok a politikára. Eszembe jut viszont egy ötven évvel ezelőtti karácsonyelő, éppen a fatomyos közeléből, amikor először tudtam meg, hogy a Jézuska esténként igazából velem alszik, pámás jobb kezét kinyújtva buksim alá helyezi. Már közeledett a nagy ünnep, és lassan eljött a havazás is. Igaz, még nyugodtan be tudtunk járni a vasúti töltés mellett a városba, de valahogy kimondatlanul sejtettük: lehet, hogy holnapra belep bennünket a fehér áldás. Mama alighanem ezért döntött úgy az egyik kora délutánon, hogy még előtte bemegyünk a Városba! A nyolc kilométeres gyaloglás meg se kottyant, rég hozzászoktunk. Az iskola sem esett közelebb, ahol Margit néninél megszokhattuk, rendes gyerek eleve csak az lehet, aki minden nap jár az iskolába. Amikor nekivágtunk, még nem esett, jól bírta a kisbakancs a pár nappal azelőtt lehullott havat. Legfeljebb csúszkáltunk a strekken, a vasúti töltés kavicságyán, persze azért időben beértünk a délutáni boltnyitásra. Kilincseltünk elég sokat, már kezdett sötétedni, ráadásul újra rákezdte a hó is, egyre sűrűbben. Szólt is a Mama odabent, a nagyboltban: „Eriggy kívül egy kicsit, nézd meg, nem esik-e nagyon! Hogy akkor inkább szedelőzködjünk és induljunk haza!” — tette hozzá nyomatékül, meg azt is: „Ne siess, van még egy kis dolgom idebent”. Mire kiértünk a gesztenyesorra, már jócskán ropogott a lábunk alatt a friss hó. Még a bakancsba is jutott belőle, elég hamar átvizesítette a zoknit. Nem is ez zavart engem, hanem hogy az egyik csomagot semmi áron nem adta ki a kezéből a Mama, akárhogy kértem is. A szatyorból egy barna papírba göngyölt, közepes dobozféle sarka kandikált ki, és ahogy csúszkáltunk a hóban, a szatyorban — vélhetően legértékesebb — a csomag meg-megbillent. L assan teljesen besötétedett, de akkoriban még nem kellett félni, a haramiák meg errefelé különben sem a hóviharban indultak neki, ezt gyerekként legalábbis úgy találtam. Mire a nagyrámpához értünk, lepedőt öltött a táj, csak úgy csillogott a friss porhó a holdvilágban. Még jó, hogy nagy nehezen csak az őrház közelébe értünk, mert ekkor már az utat is csak onnan sejtettük, hogy tudtuk, ha a domború kavicságy mellett megyünk fél méterrel, akkor nem léphetünk az árokba. Bár, én a kissza- tyorral, még akár ott is meghempergőztem volna. Azért egyszer nagyon megijedtünk. Olyan hirtelen termett elő a fél nyolcas tehervonat, hogy alig volt időnk félreállni a sistergő gőz elől. Még jó, hogy nem fütyölt a masiniszta, akkor ijedtünk volna meg csak igazán! _ Ahogy hazaértünk, a papírba csomagolt dobozt mintha elnyelte volna a föld. Kerestem ugyan a szekrény tetején, egyszer még az ágy alatt is, de letettem róla. Gyönyörű karácsonyunk volt, ráadásul a hosszú szénszünet miatt iskolába is csak január vége felé kellett újra menni. Befagyott a közeli kanális jege, jó keményre. Fakorcsolyát eszkábál- tam, alul a közepébe vastag kerítésfeszítő drótot kalapáltam bele. Csak azok a fránya nádszálak ne hajoltak volna bele olyan sűrűn a kanális közepébe, mert minden ilyennél jókorát hasaltam, ahogy megszaladt rajtuk a korcsolya. A nagy nap is eljött. Arra biztosan emlékszem, hogy amikor kezdett beesteledni, a karácsonyfa alatt csak a havon frissen megfürösztött rongyszőnyeg díszelgett. Aztán egyszer csak odakerült a doboz is. A barna csomagolópapír lefejtve, kisimítva alatta. Hát ez volt az a doboz. Sakk-készletet hozott a Jézuska! Nem hiányzott belőle egyetlen báb sem, azok külön, kisebb dobozban voltak, benne a nagyobb fadobozban. A tintával írt köszöntőt ennek egyik sarkában találtam meg. Hát ezt takargatta olyan gondosan a Mama, amikor bent voltunk a Városban. A következő karácsonykor is „úgy tettem”, mintha semmit sem tudnék. Jobb volt ez így. Ha esténként jött a fél nyolcas teher, mindig ez a karácsony jutott eszembe, néha még nyáron is. Akár füttyentett a vonat az átjáróhoz közeledve, akár nem. Fábián István Sakk-készlet vonatfüttyel Csoportkép Joulupukkival — nyolcvan márkáért
