Békés Megyei Hírlap, 2001. december (56. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő V Karácsony---------------------------------------í^k. Dr. Sztaricskai Tibornak családi gyökerein keresztül a szülőföldje adja az erőt A VILÁGJÁRÓ ATOMFIZIKUS ÉS A KARÁCSONYI KOLBÁSZOS KÁPOSZTALEVES Hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis egy atomfizikus a Csabai kolbász­fesztivál szárazkolbász-készítő versenyének zsűrijébe? Többen tették fel ezt a kérdést az október végi rendezvényen. Voltak, akik letudták a dolgot az­zal, hogy biztosan dr. Sztaricskai Tibor vizsgálja: atombiztos-e a termék. Akik viszont ismerték, ismerik családját, tudták, hogy anyai nagyapjától — Hrabovszky Jánost hajdanán Békéscsaba első öt hentese között tartották számon — örökölhette a jó kolbász elkészítésének receptjét, illetve rajongá­sát, vonzódását a „Csabaihoz". Családjában nem létezhet karácsonyeste frissen füstölt kolbásszal dúsított káposztaleves nélkül. Az ENSZ bécsi Nemzetközi Atom­energia Ügynökségének szakértőjeként dr. Sztaricskai Tibor, a Debreceni Egyetem Kísérleti Fizikai Intézetének egyetemi docense Európa számos or­szága mellett bejárta a világot, Bolíviá­tól Irakig, Észak-Koreától Kubáig, Thaiföldtől Nigériáig. Húsz éven át évente egy hónapig végzett közös kutatatómunkát abban a szovjetunióbe­li, obnyinszki kutatóintézetben, ahol az atombombán Leipunszkij, a hidrogén­bombán pedig Szaharov dolgozott. (A neutronbomba kifejlesztésének ameri­kai bejelentése után két évig sem őt, sem más külföldit nem engedtek be a kutatóintézetbe.) Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen, földrészek között „ingázó világ­polgár” itthoni gyökerei lazulnak. Hogy mennyire nincs így, bizonyítja az is: Sztaricskai Tibor szabadidejében családfáját kutatja és* rögzíti írásban Sztary-Sztory címen. — Annak, hogy az ember hová és milyen családba születik, általában egy életen át meghatározó szerepe lehet — vallja az egyetemi oktató, kutató. — A mai rohanó világunkban, amikor a csa­ládtagok nem csak egy-egy települé­sen, országon belül, de a földrészek kö­zött is szétszóródnak, az embernek a családjából hozott viselkedése, gondol­kodása, ízlése sokat változhat. Ugyan­akkor alapvető marad az, amit elődeitől tudatosan vágy nem tudatosan átvett. Régen a nagycsaládoknál, ahol a csa­ládtagok egy adott helyen, házban él­tek, az újabb, felnövekvő nemzedék együtt élt az előző nemzedékekkel. Életüket, példájukat maguk előtt látva alakult ki bennük a család hagyomá­nyainak szeretete, ismereteiknek, gon­dolkodásmódjuknak, szakmájuknak a továbbvitele. Dédapám és nagyapám a XIX. században még vándorló kékfes­tő mesterlegényként járta be a mester­ségbeli tudás csiszolása végett a Mo­narchia területét, édesapám már Né­metországban és Svájcban tanult, dol­gozott. Én az itthon és Európában szer­zett ismereteimet adtam tovább más kontinenseken, fiam pedig Japánban fejezte be a tanulmányait. Elődeinkhez hasonlóan, a családi összetartozás, a csabai eredet és annak ápolása szá­munkra — a XX. század végére jellem­ző elidegenedés ellenére is — megha­tározó maradt. Évente megrendezett családi találkozóinkon a negyed-ötöd unokatestvérek is örülnek egymásnak. Egy kapcsolat ugyanis csak akkor léte­zik, ha ápolják is. • Sztaricskai Tibor jelenleg mintegy 300 nevet tartalmazó leszármazotti lis­tával rendelkezik, ezt a Szlovák Gene­alógiai Társaság, valamint szarvasi és békéscsabai evangélikus levéltárosok segítségével gyűjtötte össze. Mint mondja: a család leszármazottai több kontinensen szóródtak szét, vannak már közöttük az USA-ban, Venezuelá­kitűnő és nagyon szép könyvek szerző­je — Magyarország egyik legjobb mesterének nevezte édesapámat az idei budapesti, a néhai Goldberger gyárban rendezett kékfestő kiállításon. A világjáró kutató kitér arra: szerin­te az ételek is azon dolgok közé tartoz­nak, melyek az embert helyhez, család­hoz kötik. Gyermekkorában karácsony este a káposztaleves — frissen füstölt kolbásszal — után hagyományosan a mákos kukorica következett. A kará­csonyi ünnepek előtt mostanában is A Sztaricskai kékfestő műhely emlékeit, szakmai sikereit az idei nagynyárádi országos kékfestő fesztiválon mutatták be. Az ott készült képen dr. Sztaricskai Tibor (jobbra) és a tiszakécskei Kovács Miklós, a népművészet mestere — aki a szentendrei skanzen kékfestő műhelyének üzemeltetője, Magyarország egyik legismertebb kékfestő mestere — látható ban, Svájcban, Németországban, de például Szíriában élők is. Az alapjában evangélikus család legfrissebb hajtásai között így muzulmánok, sőt buddhis­ták is előfordulnak. — Apai ágon a kékfestő mesterséget mindig készítenek nagyapja szerinti re­cept alapján füstölt kolbászt, miután az ezzel dúsított káposztaleves nem hiá­nyozhat az ünnepi asztalról. A mákos kukorica azonban mára már „lemor­zsolódott" a menüből. Névjegy Született: Békéscsabán, 1943-ban Munkahelye: Azóta, hogy a Debreceni Kossuth Lajos Tudományetemen 1966-ban fizikusként végzett, az egyetem Kísérleti Fi­zikai Intézetében oktatóként dolgozik, jelenleg habilitált egyetemi do­censként Családja: felesége, Irén, építész, fia, Tibor (30 éves), a magyarorszá­git követő több évi külföldön tanulás után egy nagy nemzetközi cég ta­nácsadója. Leánya, Tímea (28), többek között okleveles közgazda, és szintén egy nemzetközi tanácsadó cégnél dolgozik. Mindkét gyermeke több nyelven beszél Hobbija: családja történetének kutatása, csabai kolbász művelték őseim — mondja a fizikus. — Édesapám a legnagyobb kézműves elismerések egyikét, az ezüstkoszorút 1937-ben kapta meg a BNV nagy aranyérme mellé. Bódy Irén, a honi kékfestő szakma köztársasági kereszt­tel nemrégiben kitüntetett iparművésze is nála kezdte a szakma tanulását az 1960-as évek közepén. Domonkos Ot­tó néprajztudós — a kékfestésről szóló — A káposztalevest egyébként az akkor még Oxfordban tanuló fiam is külön, előre kérte karácsony estére az év végi szünetre való hazatérte előtt — ecseteli. Emlékezetes karácsonyai kö­zül az 1956-os - szentestét idézi fel Sztaricskai Tibor: — Otthonunkban már állt a festőbo­tokra erősített, fenyőágakból összetá­kolt karácsonyfa. A fán olyan szalon­cukrok lógtak, melyeket édesapám az unokatestvérétől, az Oszadszky cukrászéktól tanult módszer szerint ké­szített. A cukrot régi, többéves szalon­cukor- és más, ollóval félvagdosott szélű papírokba csomagoltuk. A fán és körülötte saját öntésű gyertyák voltak, de nem csak a hangulat aláfestésére, hanem az elektromosáram-szolgáltatás szünetei okán is. A kijárási tilalom mi­att az evangélikus kistemplomban az esti istentisztelet a szokottnál korábban kezdődött. A templom színültig tömve volt emberekkel, min­denki várta az isten­tiszteletet, a lelket me­lengető prédikációt. A lelkűnkhöz szóló, szépszavú Kincses Guszti bácsi a' napi politikai helyzet emlí­tése nélkül is meg­nyugtatta a híveket, és erőt adott nekik az ak­kor teljesen kilátásta­lannak tűnő jövő elvi­seléséhez. Kincses Gusztáv prédikációja után az emberek — a mindig várva-várt „Csendes éj" meg­hallgatásakor — már hittek abban, hogy a téren többé nem lőnek tankok. Sztaricskai Tibor szűkebb szakterülete, a neutronfizika és a nukleáris méréstech­nika, számos fejlesz­tés, találmány kötődik a nevéhez. — A kísérleti gyorsneutron-fizikai kutatások és az azzal kapcsolatos méréstechnikai fejleszté­sek mellett ipari és más vonalakon egyedi mérőberendezés fejlesztéseim is voltak. A kutató csapágyzaj-analizátorait a Volkswagen gépkocsikhoz szállított csapágyak minősítésére, neutronszórás elvén működő bitumentartalom-mérő készülékét az útépítőiparban használ­ták. A napfolt-területmérő készülékei­nek egyike Gyulára, a Napfizikai Ob­szervatórium megfigyelőállomására került. Több neutrongenerátort is épí­tett. Az általa kifejlesztett nukleáris mérőeszközök Dél-Amerikától kezdve néhány afrikai országba és Ázsiába is eljutottak. Legújabban nemzetközi együttműkö­dés keretében a genfi CERN-ben folyó részecskefizikai kísérletekben vesz részt. A Paksi Atomerőmű működésének kez­dete óta évente vizsgálatokat folytat az erőmű minden reaktorblokkján. Aztán viszont jöhet kikapcsolódás­ként a kolbászkészítés, és ez alól mun­kahelye sem mentesül. A Kísérleti Fi­zikai Intézetben készített Sztaricskai- kolbász kollégái szerint mindig atom- biztosan ízletes, csak egy baja van, so­sem elég. Készítőjének tehát állandóan oda kell figyelnie, hogy a karácsonyi családi káposztalevesbe szánt mennyi­ség megmaradjon. Nyemcsok László A legszebb karácsony az volt, ami­kor még mindenki eljött. Mindkét szülő, nagymama, nagypapa, nagyné­nik, nagybácsik, unokatestvérek. Ná­lunk a családban egyébként is mindig a gyerek volt az első, a legfontosabb, ezért valahogy úgy éreztük, az ünne­pek is értünk vannak. Nekünk díszítet­ték a fenyőfát — sokáig, titokban, va­laki elvitt szánkózni, és mire hazaér­tünk, addigra az angyal meghozta. Gyertyafény, csillogó-villogó üvegfi­gurák; néha felborult a fa, és össze kel­lett seperni a ripityára tört díszeket. Amikor először történt ilyen tragédia, majdnem sírva fakadtam, később in­kább mulatságosnak találtuk a dolgot. Bár sose jött volna el az az idő, amikor a szúrós fenyőgallyakra már magam akaszthattam fel az üveggömböket és a szaloncukrot. Persze, aki kötözgette, meg is dézsmálhatta, nekem a zselés volt a kedvencem. Annyi titok, izgalom övezte a kará­csonyt! Elképzelni sem tudtuk mi, gyerekek, hogy vajon honnan kerül elő hirtelen az a sok meglepetés, aján- ”s%>4fk gyönyörű csomagolásban. Játék, könyv, pulóver, amire régen vágy­tunk, aminek úgy örültünk. Ha kará­csony, akkor hal, pulyka, lencse. S persze diós bejgli, meg az a sokféle apró, színes csillagocska, mézes figu­ra, amitől olyan finom illat terjengett az egész lakásban. Amikor már mind a négy gyertya égett az adventi koszorún, sokan ültük körbe az asztalt, de az ünnepi dekorációnak azért szorítottunk he­lyet. Néhány évbe telt, amíg rájöttünk, hogy a karácsony, az ünnepi készülő­dés, a bevásárlás, az utazás, az ajándé­kozás a felnőttek, szüléink fáradságos munkája, gondoskodása nélkül nem lett volna olyan ragyogó, olyan csodá­latos. Akármilyen nagy hó volt, elin­dultunk messzire, hogy együtt tölthes- sük az ünnepnapokat. Gyerekfejjel ak­kor még nem fogtuk fel, hogy ez a ka­rácsony lényege: az együttlét, az öröm, a szeretet. Csak később tudatosodott, hogy ajándékot kapni jó, de még jobb adni; örülni valaminek nagyszerű ér­zés, de még csodálatosabb örömöt sze­rezni azoknak, akiket a legjobban sze­retünk. S amíg mindenki ott volt a kará­csonyfa körül, mindenki, akiket a leg­jobban szerettünk, olyan végtelen nyu­galomban, biztonságban éreztük ma­gunkat. Azt hittük, reméltük, hogy ez A SZEREPEK ISMÉTLŐDNEK... örökre így marad. A gyereket az évek múlása döbbenti rá óriási tévedésére. Sajnos előfordult, hogy a közös nyara­lás után egészen december végéig kel­lett várni arra, hogy megint találkoz­hasson az egész rokonság. Amit ko­rábban nem láttunk, az egyre világo­sabbá vált: minden szűkebb családnak megvan a maga gondja-baja, vagy leg­alábbis elfoglaltsága, feladata. A világ körülöttünk kezdett bonyolultnak, át­tekinthetetlennek, sokszor kegyetlen­nek tűnni. Mégsem ez volt a legfájdal­masabb tanulság. B ár az élet rendje, megélni mégis fájdalmas, hogy először az egyik, majd a másik nagypapa betegedett és halt meg, aztán a nagymamák hagytak itt bennünket. Mentek utánuk a nagy­nénik, a nagybácsik sorra, amikor szó­lították a kedves kis öregeket. Az első temetés rettenetes volt; valami meg­szakadt, ami soha többé nem gyógyult be. A többi már csak mélyítette azt a sebet. Ugyanakkor meg- edzett, önfegyelemre intett: mert minden fájdalmas bú­csú ígéret is egyben. Ami­kor azt mondjuk: drága emléked őriz­zük, az nem jelenthet mást, mint: a szeretetet, amit tőled kaptunk, igyek­szünk méltóképp továbbadni gyerme­keinknek. Elsősorban ez a tudat, ez a küldetés enyhíthet a szomorúságun­kon, ez adhat erőt a túléléshez. A bú­csú, a szeretet kötelez. Jó ideje már, hogy anyaként készü­lök a karácsonyra, és arra törekszem, hogy gyermekeimnek szép, méltó ün­nepe legyen, olyan vagy még szebb, mint amilyeneket én köszönhetek szü­leimnek, családomnak. Középen állni — előttünk a gyermekeink, mögöttünk szüléink — kettős felelősség, de re­mek érzés, nagy boldogság is. Nem kí­A BETLEHEMI CSILLAG „Adjon Isten Jézusunk, Jézusunk! / Három király mi vagyunk, / Lángos csillag állt felettünk, / gyalog jöt­tünk mert siettünk, / kis juhocska mondta — biztos / itt lakik a Jézus Krisztus..." Mint annyi mást, József Attilát is meg­ihlette a Megváltó születése. A költő a legkézenfekvőbb dokumentumra, a Bibliára hivatkozva írt a lángos csil­lagról. Máté evangéliuma szerint a napkeleti csillag mutatta az irányt a három királynak, hogy Betlehemben megtalálják a gyermek Jézust. Johannes Kepler, Rudolf prágai csá­szár udvari csillagásza fejtette meg a lángos csillag rejtélyét. Akkoriban már Dionysos Exigus római apát ja­vaslata alapján az éveket az „Úr meg­testesülése”, vagyis Jézus megfogan- tatásának évéből kiindulva számítot­ták. Ez pedig az apát szerint Augustus uralkodásának 28. éve volt. A szent­életű római azonban kétszer is téve­dett. Először is nem vette figyelembe, hogy a szóban forgó császár korábban, hozzávetőlegesen négy esztendeig, Octavianus néven már uralkodott. A második tévedése, hogy a régi római számrendszerben még nem ismerték a nullát, és az apát ezt elfelejtette. _ Egyéb bizonyítékok is szólnak Jézus születési időpontjának téves megállapí­tása ellen. Az előbb már említett Máté evangéliumban szerepel, hegy Jézus születésekor Heródes még élt. A másik tény, a napkeleti bölcsek nem közvetle­nül Jézus születése után jártak Betle­hemben, hanem néhány hónappal, akár egy vagy két évvel később. De mi lehe­tett a lángos csillag? Az ókori csillagá­szati krónikákban a bennünket érdeklő időben nem tesznek említést semmi­lyen különleges égi jelenségről. Akkor hát mi is volt valójában? A rejtélyt Kepler fejtette meg 1603 decemberében, amikor azt észlelte, hogy a Jupiter és a Szaturnusz szoro­san egymás mellett áll. Ekkor határoz­ta el, hogy kiszámolja a bolygók pá­lyáját — arra gondolva, hátha a Jézus születése körüli időben is volt hasonló bolygóegyüttállás. Kiderült, hogy idő­számítás előtt 7-ben a Jupiter és a Sza­turnusz háromszor közelítette meg egymást, méghozzá a Halak csillag­képében. Föltehetően Kepler ismerte egy, a 12. században élő zsidó filozó­fus kijelentését: „... a Messiás eljöve­tele akkor várható, amidőn a Jupiter és a Szaturnusz a Halak jegyében talál­kozik”. Ilyen bolygóegyüttállás 1981- ben volt utoljára és legközelebb 2238—39-ben várható. vánhát mást az ember, mint hogy mi­nél tovább tarthasson. A nagymamám gyakran mondogat­ta: a szerepek ismétlődnek, csak a szereplők változnak. Gyerekfejjel még ezt a bölcsességet sem értettem. Szüle­tés, halál, ez az élet rendje. Generációk jönnek és mennek. Sokszor arra gon­dolok, régebben talán könnyebb volt az élet, nem volt ennyire túlhajszolt, gonosz a világ, közelebb álltak egy­máshoz az emberek. Aztán eszembe jutnak nagypapám szavai a két világ­háborúról — mindig könyörögtem, hogy meséljen, nem szívesen tette —, és elszégyellem maga. Arra tanított, hogy a legborzalmasabb körülmények között is embernek kell maradni. Re­mélte, hogy az utókor okul a múltból és nem lesz több háború. Az új évezred azonban másképp kezdődött, ami inte­lem mindannyiunknak: a nyugalom, a béke, a szeretet, az ünnep, egymás és értékeink megbecsülése a legnagyobb ajándék, amit csak adhatunk. S amire talán nagyobb szükségünk van, mint valaha. Niedzielsky Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents