Békés Megyei Hírlap, 2001. június (56. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-30 / 151. szám
2001. június 30-jiilius I.. szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Szeverényi Mihály kiállítása Tizenkét ablak — ahány keret, annyi üzenet Összeforrtak a magyarok az Újvilágban A betanított munkásokat is emberszámba vették Doma-Mikó Istvánt kitüntették Nemzetközi Béke Nagydíjat először kapott magyar Újratemetik a Don-kanyarban elesett katonáinkat A második világháború keleti frontjáról több százezer magyar katona soha nem tért többé vissza. Nagyobb részük elesett a harcok során, mások fogolytáborba kerülve vagy munkatáborban összegyűjtve, sorsuknak és fogvatartóiknak kiszolgáltatottan éltek, majd idegen föld fogadta be hamvaikat. Most e katonahősök földi maradványait az oroszországi Rudkinóban létesítendő magyar katonatemetőben helyezik újra végső nyugalomra. A Don több mint kétezer kilométerre van tőlünk. A katonahősök földi maradványait a rudkinói katonatemetőben helyezik végső nyugalomra Az országgyűlés 1924-ben törvényt alkotott a háborúban elesett magyar katonák emléknapjáról. A következő évtől, május utolsó vasárnapján a katonahősökre emlékezett az ország, pontosan húsz esztendeig. 1945 májusában már csak a lelkek mélyén emlékezhettek, akiket a sorsuk erre kényszerített. Sokan voltak. A vesztesnek nincsenek katonahősei. Az áldozatokat pedig gyászolja, aki akatja, míg végleg ki nem törli nevüket a feledés a nemzet emlékezetéből. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Központi Irattár igazgatója, dr. Bús János alezredes nemrég tért vissza Moszkvából, a készülő magyar katonatemető és hadifogoly nyilvántartás ügyében tárgyalt. —Ön következetesen katonahősökről beszél, de vajon tudható-e, akár hozzávetőlegesen is, hogy hányán lehetnek? — Amiért pontosan nem tudhatjuk, annak két oka van. A hadifogságban meghaltakról nincsenek megbízható adataink. Még az ezres nagyságrendű becslés sem helytálló. Számításaink szerint 250- 300 ezerre tehető azoknak a száma, akik a második világháborúban hadifogolyvagy munkatáborban életüket vesztették. A fronton elesettek körülbelül 150-180 ezren lehetnek. Hozzáteszem, hogy legalább 100 ezer ember sorsáról sohasem fogjuk megtudni, hogy igazán mi történt velük. Ok azok, akikre eltűntként utalnak a nyilvántartások, még az orosz regisztrálás kezdete előtt meghaltak. — Az orosz nyilvántartások mióta őriznek ilyen adatokat? — Hivatalosan csak 1946-ban rendelték el, hogy a táborokban jegyezzék fel a foglyok nevét és adatait. De találtunk 1943. évi feljegyzéseket is. — Hol tart a tervezett, központi magyar katonatemető létesítése? — Rudkinóban épül. Ide szállítják át a többi, ma még fellelhető, egykori katonatemetőből az elesett magyar katonák földi maradványait. Egyebek közt az exhumálások, a temető kialakítása miatt utaztam a helyszínre. —Milyen lesz ez a temető? Jelképes gyűjtőhelye a szétszórtan elföldelt ha- lottainknak? — Az oroszországi és a Don-menti harcok során elesetteket a bajtársaik, a magyar katonák kellő végtisztességgel eltemették. Akik az áttöréskor haltak meg, azokat az orosz lakosság földelte el. A földi maradványokat exhumálják, majd újratemetik a központi magyar katonatemetőben, nem messze az urivi áttörés helyétől északra. — Már ahol még lehet exhumálni... —Tudjuk, hogy nem mindenütt lehet, mert az egykori temetőkre ráépítettek, parkosítottak vagy közművesítettek. Ám az is tény, hogy az áttörés után általában a falvak szélére temettek, és ebben a térségben nem voltak nagy építkezések. — Voltaképpen mekkora lesz ez a temető? — Eredetileg 80 ezer sírhelyre tervezték, 5 hektár területen. Én a korabeli veszteségek alapján úgy ítélem meg, hogy mintegy 50 ezer katona maradványait telepíthetik ide. — Miképpen zajlik a munka? — Átadtuk a rendelkezésre álló korabeli térképvázlatokat. Ezek alapján a Vojennije Memoriali munkatársai — az orosz-magyar kormánymegállapodás értelmében őket bízták meg a végrehajtással — a helyszínre mennek, exhumálják, átszállítják és újratemetik a maradványokat. — Aki az európai katonatemetőket ismeri, a végtisztesség és a kegyelet más formáival is találkozhat. Ön biztos abban, hogy a rudkinói központi temető a méltó emlékhely? — Már nem érdemes arról vitatkozni, hogy ez lenne-e a legjobb megoldás. A munkát már végzik, és olyan hatalmas pénzösszegeket használtak fel, hogy változtatásról szó sem lehet. — A földi maradványok hazatelepítése föl sem merült? — De igen. Tudvalévő, hogy többféle lehetőség is kínálkozott. Központi vagy gyűjtő temetőket a németek csinálnak. Az olaszok exhumálták a halottaikat, hazaszállították. A korábbi Ha- disírgondozó Iroda döntésébe nem volt beleszólási jogunk. Holott az ellenérv súlyos: érdemes-e közel egymillió dollárért ilyen távolságban, ilyen méretű katonatemetőt kialakítani?! Talán célszerűbb lett volna a hozzátartozókhoz elérhetőbb távolságban újratemetni az áldozatokat. A Don több mint kétezer kilométerre van tőlünk, és ha figyelembe vesszük a még élő hozzátartozók életkorát, anyagi helyzetét, azt hiszem, kevesen jutnak el ebbe a temetőbe leróni a kegyeletüket. Az a véleményem, hogy haza kellett volna hozni a földi maradványokat és itt kellett volna központi helyen eltemetni. Ám az is igaz, hogy a magyar ember nehezen fogadja el a sírok bolygatását. A lélek a fontos és nem a temetés helye. Az „áttelepíteni, hazahozni vagy az eredeti helyen hagyni” lehetőségei közül a központi katonatemető valósul meg. —Ki fizeti a közel egymillió dollárt? — Az 1996-ban aláírt kormánymegállapodás értelmében az orosz államadósságból íiják le. Valamint ebből fedezik az egykori hadifogoly-temetők helyén felállítandó emlékművek költségét is. — Tudható, hogy mikorra lesz készen a temető? — Augusztusi avatást terveztek, de pénzügyi-technikai okok miatt talán halottak napjára tolódik. A korábbi tervhez képest lényeges változás, hogy az itt eltemetettek neve is olvasható lesz. Nem is értem az eredeti elgondolást, ugyanis névtelen emlékhely lett volna. Fontosnak tartottam, hogy mivel az adatokat összegyűjtöttük és már ennyit költöttünk a temetőre, akkor nevük is legyen, akik itt nyugszanak. Nem fejfákat állítanak, erre valóban nincs lehetőség, hanem az eredeti eltemetés helyére utalva, az emlékfalon a név, a rendfokozat, a születési év, az elhalálozás ideje emlékeztet a halottakra. — Honnan származnak ezek az adatok? — Mi adtuk meg. Ehhez njég — valószínűleg a jövő év folyamán — hozzátesszük annak a több mint 40 ezer embernek a nevét, adatait, akik a doni áttörésnél tűntek el, ott haltak meg. A veszteségi kartonok számítógépre vitele és pontosítása után ki kell szűrnünk azokat, akik fogságba estek, hazajöttek. — Voronyezs, Uriv, Don-kanyar... Az emlékezők fogyatkoznak, Rudkino nevét tehát meg kell tanulnunk. A békésen emelkedő domboldalét, ahonnan a Don-kanyarra láthat, aki felkeresi a legnagyobb magyar katonatemetőt Oroszországban. Király Ernő mm —mmmmmpn ■ i m Békéscsaba, a vesztes város A nagyvárosok gazdasági versenyben való helytállásáról készített tanulmányt tett közzé az egyik hetilap. Huszonkét kiemelt város szerepel a listán, köztük Békéscsaba. Az elemzés készítői négy kategóriába sorolták az említett településeket: nyertesek, felzárkózók, leszakadók és vesztesek. A jelenlegi helyzetet a három évvel korábbi, 1998-as állapotokkal hasonlították össze. A mi Békéscsabánk a listán huszonegyedik, vagyis az utolsóelőtti helyen van. Nálunk kilátástalanabb helyzetben csak Hódmezővásárhely áll, nyilván a helyi közéleti botrányok kihatása, a majolikagyár bezárása és egyéb okok miatt. A huszonkét nagyváros sorát végignézve, bizony eléggé meghökkentő tendencia olvasható ki az adatokból. A listát — minő meglepői!) — Székesfehérvár (a magyar „szilíciumvölgy” központja) vezeti, második az Audi-fel- legvár, Győr. Á rangsor első felében, vagyis a vezető tizenegy nagyváros között mindössze három Dunán inneni található, Debrecen (a 13. helyről az 5-re tört fel), Eger (8.) és Nyíregyháza (10.). Ezzel szemben a rangsor második felében csupán három dunántúli várost találunk, Tatabánya a 12. (a 21. helyről rukkolt elő), Nagykanizsa (13.), Kaposvár (19.) és Szekszárd (20.). Senkit ne tévesszen meg a fideszes polgármester által vezényelt (s talán épp ezért rendkívül látványosan fejlődő) Debrecen, a jelentős idegenforgalmat bonyolító Eger és Torgyán-megye székhelye, Nyíregyháza előkelő helyezése a rangsorban. A sorrend, illetve az egyes városok besorolása jól mutatja azt a tragikus helyzetet, amibe a keleti országrész került, s ahonnan csekély az esély a kiemelkedésre. Gondoljuk csak végig ennek a szerencsétlen sorsú Békéscsabának a helyzetét, amely három év alatt öt helyet liftezett, a tizenhatodik helyről visszacsúszott a huszonegyedikre. Nem csoda, a Kner nyomdát az új tulajdonos(ok) szétverték, a baromfifeldolgozó csökkent kapacitással működik, a volt kötöttárugyár felszámolás alatt áll, s folytathatnám a sort. Települt ugyan ide egy mobiltelefon-töltőket összeszerelő üzem, pénz is jött a fürdőnek, s végre a Tiszán is át lehet kelni már annak, aki ide tart. Fények az alagút végén. Nagy kérdés, hogy másutt addig mi történik? Bevámak- e minket, vagy kétszer olyan nagyot lépnek, mint mi, s akkor maradunk ahol voltunk vagy az utolsó helyre csúszunk. Árpási Zoltán Fények az alagút végén.. Gyopárosf&rdő, 1938. Ha végre itt a nyár... A fürdő hatvanhárom évvel ezelőtt is népszerű volt a lakosság körében
