Békés Megyei Hírlap, 2001. június (56. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-23 / 145. szám
2001. június 23-24., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Megfeneklett a nagy utazás Motorral indultak európai körútra 8 József Attila halála nyomában A kriminológus öt évig kutatott Széchenyi István bűvöletében Hatezer statisztával forgatnak 8 A TEHETSÉGNÉL A TARTÁS FONTOSABB — Azért jöttem, hogy meghallgassam a szimfóniámat — mondta a rendezőknek a XXV. Békés-tarhosi Zenei Napok nyitókoncertje előtt Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző. A felhőszakadás a szó szoros értelmében elmosta a tarhosi Zenepavilonba tervezett nyitóhangversenyt. Villám csapott egy közeli fába, majd az egyik trafóállomásba, s néhány órára megszűnt az áramszolgáltatás. A kellemetlenségek tették lehetővé a beszélgetést. — Ismerős környezetbe érkezett, több, mint fél évszázada itt, Tarhoson diá- koskodott, ‘50-ben az Énekiskolában érettségizett. Milyen emlékekkel jött a XXV. Békés-tarhosi Zenei Napok nyitóhangversenyére ? — Először is nagyon ismerős ez a ránk szakadt zivatar, ami fogadott bennünket. Nekem, a tanyasi gyereknek a nyári vihar egyik legnagyobb élményem volt, itt, Tarhoson az úgynevezett „nagy gödörből” néhány zivatar elől menekülnöm kellett. Azt is tudni kell: ide amilyen gyorsan jön az eső, olyan gyorsan el is vonul. Jómagam 1947-ben, édesapám jóvoltából kerültem a Békés- tarhosi Énekiskolába, ami inkább élményiskola volt: nem az osztályzatokért, hanem az éneklés öröméért tanultunk. Tarhos- nak köszönhetem művészi önmagam megtalálását. Optimista vagyok, a több, mint fél évszázad távlatából is csak a jóra, a szépre emlékszem, hitemben is inkább hálaadó, mint kérő vagy könyörgő vagyok. Nagyon sajnálom, hogy ezt az épületet, vagyis a Zenepavilont még nem teljes mértékben adták vissza a zenének. —Annak idején önök is, diákként építették a Zenepavilont, együtt dolgoztak Kodály Zoltánnal, Gulyás Györggyel, s munka közben kánont énekeltek... — így van, szép volt, igaz volt. Az első komponálásom is az építéshez kapcsolódik: elosontam az istállóból kialakított gyakorlófülkébe, kinyitottam az ablakot, de nem zártam rá. Gulyás igazgató úr mérgesen jött, s mondta: az ország összes iskolájából kicsapat! De a zongorához ültem és kértem, hogy tessék ezt meghallgatni, a téglahordás helyett most írtam. Meghatottan hallgatta, szíve megenyhült, s csak annyit mondott, hogy nagyon nehéz a zeneszerzés, félt tőle. Egyébként én pap vagy misszionárius akartam lenni, később szavalatokkal léptem közönség elé, majd az éneklés vonzott, de elmutált a hangom... Tarhoson mindenkinek meg kellett tanulnia zongorázni, én néhány hét alatt megtanultam a zongoraNévjegy Név: Szokolay Sándor Született: Kunágota, 1931. március 30. Családi állapota: nős, négy gyermek apja Pályája: Békés-tarhosi Énekískola, Zeneművészeti Főiskola, Fővárosi Zeneiskola, Magyar Rádió, Magyar Televízió, egyetemi tanár Hazai elismerések: VIT zeneszerzői díj (háromszor), Munka Érdemrend, Erkel-díj (kétszer), Érdemes művész, Kiváló művész, Bartók Béla— Pásztory Ditta-díj, Kodály-díj, Magyar Örökség díja, Magyar Művészetért díj, Magyar Köztársaság Középkeresztje, Hűség-díj, Kossuth-díj Főbb színpadi művei: Az iszonyat balladája, Vémász, Hamlet, Az áldozat, Sámson, Ecce homo, Margit, A hazának szentelt áldozat, Szávitrí iskolát, két-három hét alatt váltam „zeneszerzővé”. Ehhez az is kellett, hogy legyen egy remek zongoratanárnőm, aki alig volt idősebb nálunk, szerelmes volt belé a fél iskola. Ujjgyakorlatokat, kis etűdöket írtam, legalább kétszázat. Ezek kicsit torzók, egy pályakezdő bocsánatos bűnei, többségük a fiók mélyére került. így indult zeneszerzői pályafutásom... Számomra Békés-Tarhos természeti környezete, a népdalok, a tanárok, a diáktársak együttesen szellemiséget teremtettek. Nagyon nehéz erről beszélni, mert nem vagyok nosztalgikus ember, nem szívesen emlékszem a múló időre. Kodály példáját követve nem szeretek visszatekinteni, csak előre nézni, ő mondta: a tehetségnél csak a tartás fontosabb, a hazaszeretet és a hit, ezek az eszmék sohasem avulnak el. Néhányszor meg is vádoltak, hogy „kodálykodó” vagyok. Vajon utódaink, úgy ötven esztendő múltán itt mit lámák, mit kapnak az országnak e nem túl gazdag vidékén? Az EU-ba való bejutás után előtérbe kerül-e a kultúra, ezen belül a zene, ami a leganyagtalanabb művészet, az örökkévalóság előlege? Ezek számomra azért fontos kérdések, mert nemcsak szórakoztatásra való a művészet, hanem elmélyítésre, vigasztatásra, az élet szebbé tételére. Sokszor eszembe jut Kodálynak az a nagy mondása, hogy: Európa nem arra kíváncsi, hogy hogyan utánozzuk őket, hanem arra, hogy mit adunk magunkból. Ha magunkból adunk, akkor a világban egyetlen néphez sem vagyunk hasonlíthatóak. A magyarságnak, főleg, ha Trianon szörnyűségeire gondolok, Mohácsnál nagyobb veszteségei voltak azok a területek, amikkel megnyirbáltak bennünket, s mégis a győztes országok fölé emelkedtünk. Tudom, hogy ez politika, de szeretném az utánam jövőknek üzenni: köszönni kell azt, hogy fölfelé, előre megyünk, igenis van az életünknek értelme. — Európának sokat adott a magyarság, a magyar művészet. Ön is sokat nyújtott a kontinensnek, több operát, kantátát, szimfóniát komponált, ezek dallamai a leghíresebb operákban, koncerttermekben csendülnek fel. Közülük melyikre a legbüszkébb? „Háromszor születtem: Kunágotán testben, Orosházán hitemben, Békés-Tarhoson zeneileg...” D-FOTÓ: VERESS ERZSI — Mindegyik édes gyermekem. Első sikereim egyike első hegedűversenyem volt. Eddig hét operát írtam, mindegyiket vállalom. Talán a Vérnász áll legközelebb a szívemhez, melyet tizenkilenc országban mutattak be. Ennek az operámnak szeptember derekán, majdnem szülőföldemen, Szegeden lesz a huszadik bemutatója. — Ön kunágotai születésű... — Igen, viccesen sokszor mondom, hogy háromszor születtem: Kunágotán testben, Orosházán hitemben, Békés- Tarhoson pedig zeneileg. Szeged, mivel határszéli állomás, sokat adott a tudománynak, a művészetnek, ezért hozzám különösen közel áll ez a város, mely úgymond kőhajításnyira van szülőfalumtól. Miért kedves nekem hazánknak ezen szeglete? Azért, mert többre való az országnak ez a része, többet érdemelne mindenből, így kultúrából is. Felvirágoztatni csak a technikai fejlődés, fejlesztés által lehet. Nem is olyan régen volt egy szójáték: elmentek a tankok, megjöttek a bankok... Kellenének a régi grófoknak, nemeseknek méltó szponzoráló utódai, hogy igenis emeljük fel kultúrával ezt az országot, mert erkölcsében él ez a nemzet, ami most ugyan látszólag romokban hever, ami nem keleti betegség. Azt szeretném, hogy ez az egész békés-tarhosi eszme maradjon életképes, s ne utópisztikus álom legyen. Életemnek ezen rögéhez hű akarok lenni, annak ellenére, hogy nyolcadik éve a nyugati határon, Sopronban élek. Ennek is megvan az oka. — Mit jelent önnek Sopron? — Ebben a városban csak áldást érzek az életemen. Több időm jut a családomra, magamra, barátaimra, s főleg arra, hogy kiérleljek dolgokat. Nagyon jól érzem magam modem szerzetesi házamban. Egyébként úgy ítélem meg: a vidék fogja megújítani a fővárost, s nem fordítva. Kicsit feudális lett az ország. Sopronban megtehetem, hogy szép csendben alkothatok, nincs fölöttem miniszter, rektor, igazgató. Nagyon vágyom arra, hogy Európa felé ne úgy menjünk, hogy most beengednek bennünket, hanem úgy, hogy visszamegyünk. Ehhez saját magunkat kell megtalálnunk, ehhez meg kell újulnunk, legyünk egymáshoz őszinték, s ne a különbségeket mélyítsük, hanem erősítsük azt, ami közös bennünk. — Egy dátum: 1954. augusztus 26. Egy tollvonással megszüntették a tarhosi énekiskolát, majd 25 éve életre hívták a zenei napokat. Milyen jövőt jósol a rendezvénysorozatnak? — Békés-Tarhosnak nem a régi formájában kell újra élednie, mert az idő elment felettünk, mások az igények. De a kultúrának, a zenei életnek vissza kell szerezni ezt a fellegvárat: továbbképzőnek, alkotóháznak... Luxus veszni hagyni egy ilyen kitűnő akusztikájú koncerttermet, komplexumot, melynek a falai beszélnek a múltról. Úgy érzem, pillanatnyilag nem a kultúrára jut a legtöbb pénz, egy kirabolt ország felemeléséhez több évtizedre van szükség, ugyanakkor Békés-Tarhost nem szalaszthatja el az ország — mondotta Szokolay Sándor, akinek a békési művelődési központban telt ház előtt csendült fel I. Szimfóniája. Szekeres András Viktória — mutatta ki V betűvé formált két ujjat Szabadi Béla volt kisgazda államtitkár a mikrobuszból, ahová rendőrök tuszkolták be. Hogy mit akart kifejezni a politikus a győzelem közismert jelével, egyelőre talány. Hogy lefogásával győzött az igazság, aligha. Hogy bekaszlizásával a Fidesznek sikerült az alágyújtóst lángra lob- bantania a kisgazdák talpa alatt, az már valószínűbb. Szép jelenet volt a viktóriás integetés, annyi szent. Az ember egészen meghatódna tőle, ha nem hallott volna annyi mendemondát Szabadiról, már államtitkárkodása idején. Nyílván most mindenki a tenyerét dörzsöli, na végre, a fák nem nőnek az égig. De félő, a hatalmas eufória közepette csak kevesen veszik észre, valami azért itt nincs rendjén. Például az, hogy Szabadi ide vagy oda, a hatalom sáncai mögött burjánzik a korrupció. S ha Torgyán doktor nem lövi ki magát a minisztériumból, akkor még ma is utazgatna hetente a tengerentúlra málnát eladni, szilvát importálni, magyar éttermet nyitni, s vidáman folyna az intézményes lenyúlás a tárca egyes intézményeiben. Ne feledjük, a Szabadi elleni első „vádiratot” nem a kormány, nem a rendőrség, nem az ügyészség írta, hanem egy kereskedelmi televízió, amelyik sziszifuszi munkával több ezer dokumentumot összegyűjtött az államtitkár viselt dolgairól. A hatalomnak már csak az őrizetbe vétel maradt. De azt mesterien megoldotta: kommandósok, tévériporterek, rendkívüli rendőri biztosítás. Ahogy egy jó cirkuszhoz illik. Hadd higgye a nép, mi aztán a helyzet magaslatán állunk, a „testvért” se kíméljük, aki éveken keresztül ott ült mellettünk a kormányban (köztudott, Torgyán nem járt a kabinet üléseire, ilyenkor Szabadi „miniszter úr” helyettesítette). Panem et circenses, kenyeret és cirkuszt a népnek! Alighanem ezért kellett elegáns beidézés helyett nyilvánosan lefogni Szabadit. Ezért kellett bilincsbe verve elvinni az agrobankos Kunost és Kovácsot, a fehérvári Albacomp vezérkarát vagy az akasztói Stadlert, s ezért kellett látványosan őrizetbe venni a volt megyei főkapitány-helyettesünket is. Jóllehet, eszük ágában sem volt szökni. Sőt, idővel többségük ártatlansága is kiderült. Ennek ellenére a bélyeg rajtuk maradt, de az már senkit nem érdekel. A ma- nézsban a fények kialudtak, az előadás véget ért. A következő őrizetbe vételig. Árpási Zoltán ... az előadás véget ért. Békésszentandrás, 1943. Csendes pillanatképek a szőnyegszövéséről ismertté vált település életéből Panem et circenses
