Békés Megyei Hírlap, 2001. március (56. évfolyam, 51-76. szám)
2001-03-24 / 70. szám
2001. március 24-25., szombat-vasárnap Hatalmas siker Békéscsabán A Békés Megyei Hírlap Melléklete Faültetés az összetartozás jegyében Kelta dalok a Fiannától 8 Sütő András a japán múzeum védnöke 8 Sík Ferenc most lenne 70 éves Kollégái reneszánsz embernek tartották Ne habozzunk megváltoztatni az életünket! 9 „Az életerő újranövése mindig jelzi, hogy az éltető erő mindig erősebb a romboló hatásoknál. A jó megelőzi, legyőzi a rosszat, de a negatív erők mégis újra felbukkannak. Az új gyökerek eresztése tulajdonképpen az alkotóra is vonatkoztatható, átfogó metafora. Ő az az ember, aki abszolút megtanulta ezt a fajta túlélési stratégiát” — tartja róla Kántor Zsolt költő, a jó barát. Itt áll egy több, mint charme-os, fiatalságán alig túli férfi. Mindig tökéletesen tisztán csillogó szemüvegben, fényes (és bőrtalpú) sötét cipőben — ahogy jó magyarosan mondanák sokan — hót elegánsan. Ezt a ronda honi szlenget azért említem, mert barátunk igen érzékeny a nyelvünkre is, s ha ezt most hajszálélesen nem tudja megfejteni, mit is jelent, esküszöm, előfordulhat, hogy holnap félórát meséltet erről a hótságról. Meg a szinonimáiról. Mert egyszerűen csak minden érdekli. Tanúim is akadnak rá, hogy elmélyült kedvenc kávéházi asztalánál, a St. Johannesben olykor tényleg nagyon belefeledkezik a mi nyelvünk mélységeibe, keresve az arabhoz, franciához, latinhoz való kötődéseket. Igaz is, ő szintén költő, ha filozófiáját nem is a betűkbe örökíti át, dik a zöldet még jobban éltető fény, és akkor kénytelenek vagyunk felfedezni még valami csúfságot is, megbújva, de mégsem észrevehetetlent. Valami nem odavalót ebben a hangtalan, csendes (képi) világban. Nos, ezért igyekszik éltetni bennünk a reményt Badri. Hogy ne hagyjuk belekerülni a rosszat a világba, még erősebben szippantsuk a természetillatot és töltekezzünk fel, ha kell, nap mint nap. És hazaérve, egy picivel majd mindenkit jobban szeretünk. Ezt sugallja a Reinkarnáció, a Morózus csend, a Terra nostra II. Ezek Névjegy Beghdadi Badreddine (Badri) Született: Ain-Sefra (Algéria), 1949. március 6. Gyermekei: Badreddine (26), Raida (21), Younes (7) Foglalkozása: hidraulikus mérnök Iskolái: általános iskola francia szerzeteseknél, felsőfokú műszaki tanulmányok Algériában, 1970-74-ig Békéscsaba, majd Luthon (Nagy-Britannia), Torino (Olaszország). hanem kepekbe. Kezdetben tálán még észrevehető autodidaktaként, de egyre jobban letisztulva, követ- ve-tisztelve Dalit és az alföldi festőket egyformán. Szüntelen kutatva a belépőt az impresszionizmusba, emlékeztetve a szimbolistákra, kiáltóan tudatva az élet szüntelen újranövekedését. A jelek szerint Beghdadi Badreddine bármelyünknél tisztábban látja, hogy a bennünket kör- beölelő zöld éltető ereje a levegő, amellyel olyan rútul bánunk. Isteni hatalmat kellene tulajdonítanunk neki — véli —, mégse tesszük. Tudnunk kellene, hogy intellektualitásunk kiemel ugyan bennünket a természet erői közül, de eközben is igazán tisztában lehetnénk vele: a világmindenségben a mi irányításunkon kívüli erők is léteznek, legkevesebb hát, hogy tiszteljük azokat. Halad az erdő tiszta csendjében Badri kedvenc alakja, szemből közelea képek alighanem meghódítják majd más városok közönségét is. Szóval, hallgatja Badri a köszöntőket a Jókai Színházban, sokadik kiállításán*, miközben néha rápillant első hazája, Algéria magas rangú képviselőjére. Talán arra gondol, Istenem, ha nekem valaki huszonöt éve azt mondja, hogy Európa földrajzi közepén, festőművészként fogadhatom majd az elismeréseket, valószínű azt hiszem, csupán álmodom. Különben ahogy lélekemelőén hallhatjuk a méltatásokat, eszünkbe juthat az is, hogy — legyen igazgató, tisztviselő, egy kedves barát —, közülünk bárki felhívhatná őt akár éjjel háromkor is. A világ legtermészetesebb hangján fogadná a köszönést, legfeljebb szelíden visszakérdezne: „Én jól lenni, és tevagyhogy?" O már csak ilyen ember. Egyszerűen csak Bádri, igaz ez az ékezet csak a névcéduláján áll. Meg még az is, ha valaki levelet küldene, hogy Beghdadi Badreddine. Badrit befogadta Békéscsaba, ő már a mi fiunk, sőt! Hazánké is. Nem csak azért, hogy képeit nagy figyelemre méltó sikerrel mutatta be a pesti Játékszínben, Badri immár magyar állampolgár is. Pár hónapja boldogan mutatta magyar személyigazolványát, új, kék útlevelét, a miniszter hivatalos értesítését. Büszkén említi, hogy még tá- gabbra nyílt előtte a világ, amit nekünk magyaroknak is köszönhet. Gyanítom persze, ő már akkor is magyarrá lett egy kicsit, amikor először átlépte a békéscsabai „Vízmű” küszöbét. Amikor 1970- ben ide kopogtatott hozzánk, még fekete „kapcsolásos” telefon kérdezhették módos szülei, hogy vagy? Aztán tizenhét évig oda- kinn éltek, de 1994-ben mégis úgy döntöttek, hogy Békéscsabát választják. Mára egy órányira közeledett Párizs, csak gondol egyet és ott találkozik a családdal, a testvéreivel, nem utolsó sorban harmadéves, nyelvésznek és külkereskedőnek tanuló egyetemista lányával. Ha kell, interneten értekezik az öccsével, de lehet, hogy egy óra múlva kimegy a kígyósi pusztába élete párjával, Éva asszonnyal. Mondjuk, egy új festményhez fényképez majd a tekintet. — Hogy mit csinálok még a hétköznapokon és hogy boldog embernek érzem-e magam? — mereng el a szűk városi lakás sokadik emeletén. — Hetente háromszor francia nyelvre tanítok itteni fiatalokat, elég gyakran járok tolmácsolni külföldre, most például Kuvaitban voltunk az orosháziakBeghdadi Badreddine képein gyakran ott van a lélek madara: széttárt szárnyakkal, mintegy legyőzve a levegő ellenállását és az időtlen időt D-FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET kai. Meglepő, hogy milyen érdeklődéssel fogadták az ottani élelmiszerkiállításon a mi csirkemájunkat... Ami a boldogságot illeti, az Isten nem tud olyan jót és eleget tenni az embernek, hogy elégedett legyen. Valami mindig hiányzik. Most például egy kicsit fáradt vagyok, délután valószínű pihenek pár órát... Ilyenekre is gondolok, nem feltétlenül csak világrengető dolgokra... Különben miért kellene, hogy nagy bajunk legyen? Nézd csak, huszonkét éves, Vieilléből származó francia konyakot kortyolgatunk, még a szánkban is párolog, hozzá parmezán sajtot csipegetünk. Szerinted kell-e több ebben a pillanatban a boldogsághoz? „William Wordsworth sorai jutnak eszembe: „A naplementék tündöklése és / Az élő szél, s a kerek óceán / És a kék ég? S az ember lelke mélyén / Mozgást és szellemet: az ösztökéli / Mindazt, amit gondol s a gondolat / Minden tárgyát és átcsap mindeneken.” Igen, habozunk, amíg el nem szánjuk magunkat, néha úgy érezzük, még visszaléphetünk, ott cselekvésképtelenség lesz úrrá rajtunk, de abban a pillanatban, amikor döntünk, a gondviselés is mellénk áll. Ezer apróság siet segítségünkre. Bármit tegyünk is, vagy bármilyen álmot dédelgessünk is, lássunk hozzá a megvalósításához. Merészségünk erővel és varázslattal párosul majd. Ne habozzunk hát megváltoztatni az életünket, erről szólnak Badri képei” — írja egyik méltatója, Cs. Tóth János művészeti író. Még szép, hogy és egy kicsit az élete is. A minap volt, hogy immár éppen ötvenkét esztendeje. Isten éltessen, Badri! Fábián István *Beghdadi Badreddine meghosz- szabbított tárlata még látható a Jókai Színházban, Békéscsabán. E«»í íiiíiiim mmm* ~ ■ v m Benzin, nosztalgia áron Az ember beül a kocsiba, rója az utakat, el-elsuhan az egyre szaporodó benzinkutak mellett anélkül, hogy egy pillantást verne rájuk. A legfontosabb adatokat — a benzin, a dízelolaj árát — úgyis tudja, ha mégsem, szembesül velük a következő tankolásnál. Csodák nincsenek, mindenütt közel annyit mutatnak a táblák. A tömör (gyönyör) magyar valóság szerint a benzin literjét — ha 95 oktános — manapság 230, a dízelolajét 215 forint körüli áron mérik. Mint nyugaton, még mondja valaki, hogy nem értük utol Európát! Ez van — mondja a reményvesztett autós, a dolog nem „kormányspecifikus”, emeltek már Antallék, később Homék, most meg Orbánék is. (Végtére is a benzinadókból lehet osztogatni, szociálpolitikát és jólétet csinálni.) A különbség csupán annyi, hogy az MDF-kormány idején már fele ekkora összegnél blokádolni volt kedve a fuvarozóknak, ma meg csendes belenyugvással szemlélik, miként kotorják ki zsebeikből az utolsó filléreket az olajtársaságok. (Akkor még azt is elviselték volna, hogy a hidakat eltorlaszoló kocsijaikat beletaszítsák a Dunába, ma meg...) Visszatérve a suhanó országjárásra, megesik, hogy az embert jó sorsa Debrecenbe veti. Ilyenkor — kiváltképp, ha Lépne az ember a fékbe... sarkadi vagy gyulai az illető —, jobbára a „kertek alatt” közlekedik, Komádi után lép be a megyébe, majd Zsadány jön, Nagygyanté, Sarkadkeresztúr, Sarkad, végül pedig Gyula. Gurul a kocsi Keresztúron, benn a faluban, amikor hirtelen elénk vetül a benzinkút látványa. Hatalmas tábláján felirat: 95 oktán 140, diesel 124. Természetesen forintban, magyarban, jól csengőben. A szentségit! Lépne az ember a fékbe, majd kiesne a kocsi ablakán, ez nem Románia, mégis annyiért mérik Canadapetrolék a naftát Keresztúron, mint odaát. Ahogy keményedik a fék, eszmél a magyar, itt valami rohadt nagy svihákság van, zárva a kútállás, lakat a házon, gaz veri fel a betont. Kihalt, mint egy meseváros. Olyan ez a 140-es benzin, mint a román paradicsom: olcsó, csak épp nem lehet kapni. A kocsi lassan kifut a faluból, nekilódul a Sarkadnak vezető útnak. Rászedtek — töprengek magamban. Káromkodni lenne kedvem: a keresztúriak igazán leszedethetnék a bosszantó ártáblát a halott benzinkút rozsdásodó oszlopáról. Mire Sarkad alá érek, megbocsátok nekik. Végtére is, a szakállas árakkal egy csöppnyi tavaszt varázsoltak e télies márciusba. Különben is, hadd érezze az itt autózó, azért fújtak errefelé melegebb szelek is... Arpási Zoltán Köröstarcsa, 1920. „Kedves Muter, tudatom, hogy egészséges vagyok és jól mulatok” — írja Köröstarcsáról Aradra küldött levelezőlapján a feladó
