Békés Megyei Hírlap, 2000. december (55. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-30-2001-01-01 / 304. szám

2000. DECEMBER 30-2001. JANUÁR 1., SZOMBAT-HÉTFŐ — III. OLDAL SZILVESZTER Majdnem aranytollas kollégáink botladozásai ,, Háromszor jártuk megavásárt nagy ” *J A pesti vásári forgatagban könnyen elvész az ember. Fő­ként ha dolgozni megy, és tudja: vonatérkezéstől vonatin­dulásig csak néhány órája van arra, hogy lehetőleg minél több megyei kiállítót megkeressen, az újdonságokba bepil­lantson, és azokról is tájékoztasson. Mert sokan csak a hír­adások által juthatnak el egy-egy nagy fővárosi kiállításra, és az újságból értesülnek arról: kik, mivel és hogyan mu­tatkoztak be. Kollégáink idén ősszel három nagy országos vásáron is részt vettek a Hungexpo területén, mégpedig az OMÉK-on, a BNV-n és Foodapesten. Most arról sztoriznak, ami a tudósításokból kimaradt, illetve annak a hátteréről, ami megjelent, de jobb lett volna, ha kimarad. ságok. Tán csak nem arany? — kérdeztük az ilyet soha nem látott bátortalanságával. A hölgy moso­lyogott és megismételte: Gold- wasser. Mondani sem kell, ettől telje­sen megnyugodtunk. Szaglásra adtuk az orrunkat, se víz, se arany illata nem volt a nedűnek. Kínálónk, látva nem szűnő ta­nácstalanságunkat, újra felvilágo­sított: Goldwasser. Egyre értelme­így mulat két magyar - hírlapíró - úr... aranyfüstös nedűvel Hamar kiszimatoltuk a november végi Foodapesten, hogy hol ala­pozzuk meg a napi munkát. A Liquid Gold Kft. standján teleped­tünk le, és hamar érkezett is a „tollindító”. Csinos hölgy jött egy félliteressel és már töltött is belő­le. Goldwasser — mondta rejtel­mesen, és először azt hittük, így köszön. Aztán csapatmunkában összeraktuk, hogy miről is van szó. Egyikünk tudta, hogy a gold arany, másikunk pédig hogy a wasser yíz. Azt meg láttuk, hogy a háromcentes pohárba töltött ital­ban úszkálnak valami sárga apró­sebben néztünk rá és az italra. Lesz, ami lesz alapon bevágtuk. Ekkor érkezett egy másik hölgy, aki az előzőnél bőbeszédűbb volt. Hamar kiderült: kollégája is az lett volna, ha magyar, de látta, hogy németül elég nehéz lenne nekünk elmagyarázni az ital szakmai le­Foodapesti mosolyok, avagy ekkor még csak reméltük, hogy a romániai kézilabda Európa-bajnokság után is lesz ok az örömre. Nyemcsok László „fogságában” a bajnokok: (balról) Farkas Ági, Kökény Bea és Pádár Ildi wasser német gyógynövény-spe­cialitás 40 százalékos alkoholtar­talommal és eredeti, 22 karátos füstarannyal. Egyedülálló íze és J 400 éves tradíciója teszi ele-' gánssá és büszkévé ezt az italt. | Mi meg már bántuk, hogy megit­tuk, mielőtt a toliunkat belemár­tottuk volna. Aranytollú újságírókként még­is csak másként mutattunk volna a vásáron. Viktori,,képtelenség” A szeptemberi Budapesti Nem­zetközi Vásáron (BNV) a Szeren­csekerék műsorvezetőjével, Klausmann Viktorral hozott ösz- sze véletlenül a jó sorsunk. Leg­alább is azt hittük akkor, hogy a jó sorsunk. Viktort gyorsan megfűz­tük, hogy jöjjön velünk a Csabakő standjához, és véletlenszerűen ta­lálkozzon az ügyvezető igazgató­val, majd közösen nézegessék a Csabakő termékeit. Fotósunk leg­alább hat beállítást készített, és mi már jeleztük is Csabára a szer­kesztőségbe telefonon: kész a címoldali kép. Miután elköszön­tünk, kollégánk odasúgta: leme­rült a digitkamera akkumulátora, egy kép se lesz ezekből. Nem volt viszont „képe” a beállításokat készségesen végigtűrő ügyvezető igazgatót és Viktort ebbe beavat­ni. Kálváriánk ezzel természete­sen nem ért véget, mert egy baj százat csinál. Felkerestük ezután a vásáron a „Nálunk kő kövön marad” szlogennel megjelenő Frühwald standját is. Itt már volt akkumulátor a fényképezőgép­ben. Sajnos. Mert már itthon, a BNV-s oldalt szerkesztve ezt a ké­pet „varázsoltuk” a Csabakő-cikk- hez. Másnap nálunk már nem maradt kő kövön, vagyis kaptunk a fejünkre a malőrért. Elintéztük ugyanis, hogy a Csabakőtől ren­deljenek a kép alapján Frühwald- terméket. Ez a cég sem úszott azonban a boldogságban, hogy a standjáról készült kép „át­csúszott”. Gondolom, érthető, hogy a szerencsekerék szót egy ideig kerültük a BNV kapcsán. Kolbász-vég A szeptember eleji Országos Me­zőgazdasági, Élelmiszer-ipari Kiál­lításon és Vásáron (OMÉK) első al­kalommal rendeztek húsfeszti­vált, és ide meghívást kapott a Csabai Kolbászfesztivál is. A Csa­bai Kolbászklub Egyesület tagjai világraszóló vastagságú és finom­ságú házikolbászokat adtak ösz- sze, hogy méltóképpen mutassák be a hagyományok továbbélését, és ízelítőt nyújtsanak a kóstolásra kitett kolbászfalatkákkal. A kész­let nagyon fogyott, a látogatók per­cek alatt elkapkodták a „katonákat”. A reggeli nélkül Csa­báról érkezett tollforgató sóvárog­__ V v' va nézte a falato- jffljHnHkzást, de a cikkfel- ^K^fvétel csak nem |Mt afchjTykezdődhetett úgy: IjrararaSyvágjanak már né- 'ii#l J hány szeletet, mert majd meghalok éhen. " S3 Hallgattam tehát az aznapi „standfelelős” beszámolóját az előkészületekről, a megvalósítás; ról, valamint arról, hogy mitől is olyan finom a Csabai. Kérdezni nem nagyon tudtam, mert a nyál összefolyt a számban, és mindig nyelni kellett. A beszélgetés végén természetesen a házigazda meghí­vott egy kis kóstolásra. Ott sora­koztak a gyönyörű szeletek a tá­nyéron, mellé hófehér kenyér. Már nyúltam volna az első fala­tért, amikor felberregett a mobil. Fotós kollégám hívott, hogy azon­nal menjek egy másik standhoz, mert csak öt percig van ott a vezér- igazgató. Nehéz interjú volt kol­bászképzetekkel. De azért vissza­térve a kolbászfesztiválosokhoz, ezekből végre evési valóság lett. * Ha a Kedves olvasó idáig eljutott a rendhagyó, nagy Budapestről kel­tezett vásári tudósítás megismeré­sében, akkor bizonyára emlék­szik rá: e hasábokon egy ízben itókáról már volt szó! Csakhogy! az általuk forgalmazott kiváló Muskétásról, Gárdistáról, Obsi­tosról, Kékdolmányosról, Kadét­ról, Torreádorról, Picadorról és Capelle borokról is, hogy csak a legnevesebbekre emlékeztes­sünk. Amikor ezt elmondtuk, a három hölgy annyira meglepő­dött, hogy rögvest összetört vagy húsz poharat, meg kiborított egy teli pűacfc Szigetcsépi Kékfrankos Rose-t. A magyarázat roppant egyszerű. Olyan toliforgatók ve­tődtek el ugyanis hozzájuk, akik nem csupán megkóstolják, mi több elfogyasztják (ne szépítsük: megisszák) az eléjük tett aranyló nedűt, hanem - írnak is róla. S, hogy eleget is tegyünk ígére­tünknek, a KUTE-VIN 1989 óta foglalkozik szőlőtermeléssel, ter­meltetéssel és feldolgozással. Me- csekalja, Hajós-Baja, Szekszárd, Tolna, Kunság, Mátraalja - ezek­ről a híres borvidékekről szár­maznak boraik, amelyek egyfor­mán zamatgazdagok. Híres bor­családjuk a Vine Island, benne legelőször is a már említett Sziget­csépi Kékfrankos Rose, amelyet aranyéremmel jutalmaztak a tava­lyi országos borversenyen. Ezt is, mint a többit, forgalmazzák félli­teres palackokban is, gondolva az ajándékozókra is. Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya. Fábián István duettje a Foodapest utáni haza­jövetel egyik pihenőhelyén d-fotó: kovács Erzsébet Az ember fia ekkora forgatagot járva, egész nap a finom foodok után kutatva, nem csupán egy Goldwasser-italba botlik bele. Plá­ne nem, ha az első napon mun­kálkodik, amikor még bővebb a kínáló kedve a kiállítóknak. De fordítsuk komolyabbra a szót, mert mindhárman meges­küdtünk rá a KUTE-VIN standjá­nál, hogy bármi áron is, de ebben a lapszámban szót ejtünk róluk, Mire itt tartottak vendéglátó­ink a termékismertetésben, sike­rült az utolsó üvegszilánkot is közösen fölsöpörnünk, hogy az­tán az újbóli szíves invitálásra mégse mondjunk le a finom szi­getcsépiről... Egészségükre! (És persze a mi­enkre is, hogy jövőre is legalább háromszor megjárhassuk a nagy budapesü vásárokat.) FÁBIÁN ISTVÁN—NYEMCSOK LÁSZLÓ A zavarba hozott Mikulás Kétéves kisfiam leginkább egy beszélő szivacshoz hasonlít. Miköz­ben be nem áll a szája, sosem tudjuk, mikor, honnan, mit szív ma­gába. S ha meglepőt hallunk tőle, csak bámulunk: honnan veszi ezt a gyerek!? A történet — melyet megosztani szeretnék Önökkel — a nyárra nyúlik vissza, amikor is kitört egy ablaküvegünk... A család felnőtt tagjai meghányták-ve- tették, micsoda drágaság van az ablak­üveg-fronton. Úgy tűnt, a körülöttünk sündörgő fiamat hidegen hagyja a té­ma, ám hogy mennyire nem így volt, az csak most, Mikuláskor derült ki... A Télapó nálunk egész évben emle­getett figura, mondhatni fegyelmezési eszköz volt. Ha egy kisgyerek rossz - hangoztattuk —, azt a Télapó felírja a rosszak füzetébe, a jót cselekvőket pedig a jókéba. Aki sokat szerepel a rosszak között, Mikuláskor virgácsot kap, aki a jóknál, az ajándékot. Az idei Mikulás-estén Misi fiam jel­képesen és a szó szoros értelmében is lázban égett. Csillogó szemmel, fején prizniccel, lábán vizesruhás boroga­tással várta, mikor kopog az ablakon a Télapó. A velünk élő apámat bíztam meg a feladattal, aki azonban a gyerek betegsége miatt le akart beszélni a „mikulásosdiról”. — De hisz annyira várja — könyö­rögtem -, kérlek, apa, csak egyet ko­pogj az ablakon! Rosszallóan csóválta ugyan a fejét, de a szeme igent mondott... Eközben tűzforró gyerekem kipi­rult arccal figyelt minden neszre. Tel­tek a percek, a Mikulás sehol.- Biztos nem talál ide - sóhajtotta lemondóan, majd suttogva hozzátet­te: vagy virgácsot kapok... Kezdtem dühös lenni. Hol lehet az apám? Mi az ördögöt csinál ilyen so­káig!? Kisvártatva azonban diszkrét kopogtatást hallottunk az ablak irá­nyából. Misi megrázkódott az öröm­től, én pedig félrelibbentettem a füg­gönyt.- Jóságos ég! - fakadtam ki. Eb­ben a pillanatban értettem meg, mire vártunk olyan sokáig. Egy fehér subá­ba meg kucsmába öltözött, nagy sza- kállú, krumpliorrú Mikulás állt az ab­lak túloldalán. Csak a tartásáról is­mertem fel, hogy az apám. Ölbe kap­tam a kíváncsiságtól remegő gyereket, és az ablakhoz vittem. Tágra nyílt sze­mekkel, döbbenten nézte a jövevényt.- Ki ez? - kérdezte nagy sokára.- Hát a Mikulás. Nem őt vártad? — játszottam a csodálkozót.- De az piros. Hiába. Minden nem stimmelhet. Össze is kellett kapnom magam, hogy magyarázatot találjak.- Ez is piros volt valamikor, csak már kifakult. Ekkor mély, dörmögő hangon beki­áltott apám: — Jó voltál, kisfiú? Misi értetlenül nézett rám, majd a „Mikulásra”. — Ezt te tudod, Télapó. Te irkáitól a füzetedbe! Úgy láttam, a „Mikulás” sem szá­mított efféle válaszra, zavarában csak egy újabb kérdésre futotta: — Kitetted a kiscsizmádat? A gyereken látszott, elégedett, hogy a „Mikulás” végre a lényegre tért. A láza ellenére is felszabadultan utasította talpig hófehér „vendé­günket”: — Kicsit tovább kell menned! A másik szobában van. De... de várjad meg, Mikulás, amíg anya kinyitja az ablakot, mert nagyon drága az üveg... Lázas szemecskéiből őszinte elége­dettség sugárzott. A kétéves nagyfiúé, aki már nem veszi be azt a mesét, hogy a Télapó a csukott ablakon ke­resztül is be tudja tenni az ajándé­kot... MAGYAR MÁRIA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents