Békés Megyei Hírlap, 2000. december (55. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23-26 / 300. szám

II Karácsonyi magazin 2000. december 23-26., szombat-kedd /t(& Éfe Mi tagadás, ezt a címet két színház­csinálótói, Bérezés Lászlótól, a szer­zőtől, s még inkább könyvbeli hősé­től, Kovács Lajostól — aki eredeti­leg a „talált ember” kifejezést „elkövette” — kölcsönöztem. Kizá­Rendhagyó karácsonyi gondolatok, de gondolatok és szeretetteljesek Talált emberek rólag erre az egyszeri alkalomra, s azzal a szándékkal, hogy a papírra vetés után azonnal vissza is szolgál­tatom. így legfeljebb az íráscím ön­kényes elvételével leszek (alaposan) gyanúsítható. Ám — lássák be! — erre a címre égetően szükségem volt, mert két (jelzők nélküli) em­berről is szólnom kell egyszerre, olyanokról, akikhez valaha szeren­csecsillagom elvezérelt. S akikre egyszerűen csak rátaláltam. Ettől még nem lennének — Kovácslajosi értelemben — talált emberek, de út­jukat (valamelyest) látva azt kell hinnem: ahogy a végtelenből elő­bukkantak számomra, bármikor meg is lelhetem őket, miként ráta­láltak, rátalálnak majd önmagukra is — gondolom, az örökkévalóság­ban. Ha nem is tucatszám, azért akad jó pár nő és férfi, akikre hasonló érdeklődés­sel nézhetek, mint kettőjükre. Annak azonban oka van, ha az évezred utolsó napjaiban ők, s nem mások jutottak eszembe. A végén még az is kiderül­het, hogy más közös vonásuk is akad, ám amit a felületes szemlélő azonnal észrevehet: idén mindkettőjük szemé­lyisége könyvírásra ösztökélt valakit, valakiket. Ügyes kereskedők — meg ügyetle­nek is — karácsony tájt nyakon öntik portékájukat némi szeretetsziruppal. Aztán előszeretettel kínálgatnak vele bennünket. A menetrend: (üres) ad­venti tukmáció szépen sztaniolozva, meg kiskarácsony, nagykarácsony, bronz-, ezüst-, aranyvasárnap kacsin- tós, éneklős koszorúkkal, hogy már a szent estén se legyen minden szent, kár, hogy a bűnbocsátó cédulák ki­mentek a divatból... A szeretet ünnepét ragacsozzák a tévében évente ismétel­getett szegény, árva kisgyermekes fil­mek, a könnygyári capriccióra vett so­rozatok. S ilyenkor a frusztrált gazda­gok filléres jótékonykodással próbál­nak könnyíteni lelkiismeretükön — már akinél ez fogalmilag nem kizárt. Egyszer talán segíthetnénk is nekik — s nem csak rajtuk. Azt persze már nehéz lenne szimpla giccsnek tekinteni, ha valamely politi­kusunknak netán eszébe jutna a mástól jog szerint — vajon igazság szerint is? — elperelt pénzt az árvák javára fel­ajánlani. Azt mondaná erre az ember — legalábbis a talált ember —, hogy „Szépfiú, tegye csak el azt a pénzt bát­ran, megdolgozott érte — az ügyvédje —•, aztán adakozzon a máséból, már ha van bőr a képén, csak tudja, a stí­lus..." Dicsőség Istennek — ne részletez­zük, hogy melyik­nek s kiének —, a kiadók egyik, könyvvel sem vár­ták meg ezt a kará­csonyt! így azután senkinek sem kell gyanúsan méreget­ni a szándékot. Nyilvánvaló: Bérezés László Ko­vács Lajos gyulai lakosról — úgyis, mint a színművé­szeti főiskolán és a világegyetemen végzett színészről —, valamint kollé­gái dr. Tóth Tamás igazságkereső ügyészről — akit csaknem három éve megyei fő­ügyészhelyettes­ként ért utol az ab­szolút igazság — azért írtak könyvet, mert jogerősen szeretik, szerették őket. (A megyebeli ügyészek emlékkönyve akkor is dr. Tóth Tamásról szól, ami­kor az igényesség nyelvén nem köz­vetlenül róla beszélnek.) Elég rondán hangzik, de így a leg­világosabb: nem szándékom két le­gyet ütni egy csapásra. Eszem ágában sincs gyorsan „letudni” karácsonyi íráspenzumomat s egyben kisdo­boseskümben vállalt (mindennapi) jó­cselekedetemet. Még csak szentté avatásuk érdekében sem kívánok köz­benjárni — seggbe is rúgnának érte, már bocsánat a tőlük vett fordulatért... Tudvalévő, a szentté váláshoz a bol­doggá tételen át vezet az út, ebből vi­szont szívesen kivenném a részem, bár mindig is az volt a sejtésem, a ta­lált emberek a maguk módján és vég­ső soron azért eleve boldogok. Kovács Lajos itt él közöttünk, dr. Tóth Tamás is, csak perbeszéde el­mondásában akadályoztatva van. Mégsem könnyű ugyanazzal az emlé­kezési technikával felidézni alakjukat. De nem is lehetetlen. Jogra fordult életút Azokban az időkben, a derék hetvenes évek tájékán Szarvason az átlagosnál valamivel lelkesebben építtették a szo­cializmust. Nagyobb baj nem is lett volna ebből, ha felkent papjai nem bort (időnként szilvát, barackot, sört) isznak, miközben vizet prédikálnak. Aki az eszmével állt szemben, annak ebből fakadóan feküdte meg a gyomrát a szarvasi ájer, aki meg hitt a tanok­ban, éppen azért. Ilyen körülmények között kellett (volna) érvényesülnie az igazságnak, de legalábbis a jognak. Dr. Tóth Tamás akkoriban a városi ügyészség második embere volt. Főnö­ke folyamatos okokból sokat nyavaly- gott betegséggel, nem csoda, ha dr. Tóth Tamásnak egyre több ügyben kel­lett az első titkári szőnyeg szélét megta­pasztalnia. Szarvas mindig is családias hely volt, gyorsan terjedtek a hírek. Más megkö­zelítésben: a pletykák. (Miért lenne ez másként ma?!) Ha egy ügyész nem fe­lejtette el reggelente kinyitni hivatala ablakát, máris olyasmiről csicseregtek neki a verebek, mint például, hogy az egyik szövetkezet terjeszkedésekor a városvezetők valamelyike felmenőjé­nek évszázados háza is útban volt, ám helyette a megértő szövetkezet — nyil­ván, mint bárki mással tette volna — kárpótlásul méltó hajlékot emelt szá­mukra, olyat, mely immár egy évezred próbáját is kiállhatná. E ház — és a szar­vasi közvélemény — felhúzásában a szövetkezeti összefogás akkor érvénye­sült a leghatékonyabban, amikor e szö­vetkezet éppen az utca túloldalán sok­emeleteseket kivitelezett. Csoda hát, ha a kárpótolt és a lakótelepi anyagában, építési ütemében is hasonlatossá lett? Persze akkoriban még ismeretlen volt a korrupció, legfeljebb egy csipetnyi elv­társi összeköttetés jöhetett szóba, s hír­ből sem hallhattunk a (hazai) tényfeltá­ró újságírásról. Pedig — tényfeltáróig — akadt volna dolog bőven a Budapest­ről, a megyétől a szövetkezeti városba (szinte menetrendszerűen) érkező Vol­gákkal kapcsolato­san, melyek távozá­sakor mindig úgy tűnt: valami katlan­ban fekhet ez a vá­ros, mert a kocsik hátulja rendre jóval lentebb volt az elejüknél. Esetleg valamiféle teher ne­hezedett rájuk? A szövetkezetek dol­gozói szerint a sa- roglya azzal volt te­le, amit velük rakat­tak oda: aktuális hi­ánycikkekkel. Lám­pákkal, vasalókkal, rizzsel, húsdaráló­val, inggel, némi disznósággal meg egyebekkel. Ilyes­mit persze nem il­lett — pontosab­ban életveszélyes volt — szóba hozni a szőnyeg szélén állva. Olyan is megesett, hogy a város or­szággyűlési képviselőjét — rendőri zsar­gonnal élve — „begyanúsították”: az irányítása alá tartozó arborétumból kivá­gatott, évszázados fákat, hogy azzal „tapétáztassa ki” épülőfélben lévő Bala- ton-parti vityillóját. Bár pártja akkoriban szokatlan módon, mit sem törődve az ár­tatlanság vélelmével, azonnal lemondat­ta parlamenti mandátumáról e korifeust, bizonyára nem volt igaz a történet, mert (tudomásom szerint) nem ítélték el őt. Miként hasonló sorsra jutott a város egyik felsőoktatási intézményének ak­Dr. Tóth Tamás magasra állította a mércét, de sokan követik kori vezetője is, aki az irodájában meg­rendezett, szakmai megbeszélésnek in­dult, konspirativ házibulin néhány mun­katársával, s valamiféle mákonnyal le­itatta, majd — akár a marxista tanokat — magáévá tette a kolleginát. Az egyik rendőrségi vezető a feljelentés megtéte­lekor megnyugtatta a tanárnőt: minden rendben lesz, menjen csak haza. S nem kell itt orvoshoz szaladgálni holmi látle­letért... Később (sajnos) a nyomozás ép­pen azon feneklett meg, hogy nem sike­rült friss orvosi látlelettel bizonyítani az erőszak megtörténtét. Más kérdés, hogy akkoriban a helyi kapitányság igyekvő, szem­telenül fiatal — s pechük- re lelkiismeretes — nyo­mozói kezdtek naponta többször is átlátogatni a kapitányságtól kétsa- roknyira álló kocsmá­ba. Búfelejteni. Nehe­zen viselte a gyomruk, hogy addig íratták át velük a jelentéseket, míg szemben, márpedig az álmoskönyv sze­rint ez nem jó jel: ez utóbbiak etették, itatták, altatták a Szarvasra látogató számtalan szovjet küldöttséget. Magá­hoz is rendelt az első titkár, s katonás ember lévén utasított: keressek valami jogi akadályt, mellyel megtiltható a ka­pitalista szellem helyi elburjánzása. Mondtam neki, ez bizony nem megy, mivel törvényes, amit a fiatalember akar. Az asztalra csapott: akkor a géemká körül kellene valamilyen visz- szaélést kimutatni. Udvariasan elkö­szöntem: nem mutatok én ki semmit. Aztán jött ez a lehetőség, Gyulára ke­rülni. Kétségtelen, a pártbizottság — nyilván a dr. Tóth Tamás képében jelentkező kudarc után — arra a felismerésre jutott, hogy egy fá­ból építendő étterem tűzvédelmi szempontból „antagonisztikus”. A tűzoltók is másként gondol­kodtak, mire az első titkár kö­zölte: erre nézve a pártbizottsá­gon vébé-döntés született, punk­tum. Kérésre meg is ígérte, írás­ban átküldi azt a ható­ságnak. Való igaz, akkoriban már nem volt a régi a posta sem, nyil­ván ná­luk kal­lódha­tott el máig a vél... Kovács Lajos „őzei értelemben” is talált ember: a „legbelsőégésűbb” színészek között található ki nem derült: favágató elvtárs és köz­vetlenje éppen annyi jövedelmet tud ki­mutatni, amennyiből a villára futotta. Hogy miből éltek közben? Miből éltek, miből éltek... (Egy nyugdíjas viszont — akit a favágó intézménye udvarosként foglalkoztatott — kinyomozta. Utána­járt, kik vágták ki a fát, melyik Mátra-vi- déki fafeldolgozó „tapétásította”, s az in­tézmény szoc. brigádja mely munkanap­okon utazott a Balatonhoz a főnöknek társadalmi munkázni. Véleményét köz­kinccsé is tette: egy szép éjszakán hatal­mas betűkkel falra festette a posta olda­lába s a piacon. A rendőrök azonnal kát­ránypapírral takarták el, ám a kíváncsis­kodók kiböjtölték a titkot: amikor lefes­tették a feliratot, a rendőrök kénytelenek voltak betűnként feltárni a szöveget. Ak­kor hallottunk először vörös bárókról. Ha meg a rendőrség ifjú törökjei mindenáron főiskolára akarnak járni, hát járjanak, mondták főnökeik, csak ne nyomozzanak. Pedig olyan is megesett, hogy a pártfőnökök egyike — az alapos bemelegítés ellenére — egy vadászaton ellőtte a főiskolai főnökök egyikének bokáját, ám mielőtt nagyobb botrány kerekedhetett volna, a belelövőst a párt többhónapos tanfolyamra vezényelte. nyen volt a káderkorszak Sorolhatnánk a végtelenségig. Dr. Tóth Tamás innen menekült el, hogy a végén a megyei főügyész egyik helyetteseként hasznosítsa tapasztalatait. — Tudod, mi adta az utolsó lökést a „disszidálá­somhoz”? — kérdezte pár éve, már a főügyészség jelenlegi épületében. — Egy frissen alakult géemká kitalálta, hogy Szarvason, a Holt-Körös partján, a 44-es úti híd túlsó szegletében faszer­kezetű éttermet épít. Ez még hagyj án lett volna, de az áfész halászcsárdájával Utoljára a gyulai önkormányzat vi­selt dolgairól beszélgettünk. Egy konk­rét büntetőügy kapcsán szóba került, hogy a rendőrség akadályozza a rend­őrséget a gyors és eredményes nyomo­zásban. Az egyik főrendőrrel kapcsolat­ban — aki közös ismerősünk volt — ekként sommázta véleményét: „Tudod, az a baj vele, hogy mindent urambá- tyám alapon akar elrendezni”. Filmsztár terepszúben Elismerem, azok a széplelkek, akiket balsorsuk összehoz Kovács Lajossal, könnyen úgy érezhetik: kellemük vala­mi nem helyénvalót tapint. Más a hely­zet a szép lelkekkel, bennük villámcsa­pásként ébred a felismerés: a Talált em­berből érkező hullámok hossza meg­egyezik a csiszolatlan gyémántéval, melyet a Nap ‘ fénye vendégként jár meg, s melyben a láthatatlan sugárzás szikrázó fénnyé alakul, persze csak ak­kor, ha „közönsége” van. Mert egyéb­ként hagyja békén mindenki. Kovács Lajos lényegi színész. Olyasféle, mint Őze Lajos színjátékos volt, akiről köztudott, hogy mindkét végén egyszerre égette a gyertyát. Ko­vács Lajos lehetne akármilyen híres­neves „színművész”, „filmcsillag”, kó- tyomfitty, de akkor már nem Kovács­nak hívnák, talán még Lajosnak sem, s esze ágában sem lenne Gyulán élni. De terepszínben csak itt maradhat film­sztár. Azt sem tudtam, hogy a világon van, pedig a filmvászon könnyen felismer­hető figurája volt már, nem csupán szí­nesben, fekete-fehérben is, sőt úgy még inkább. De a stáblistán tucatnévvel vert pozícióból indul az ember. Na, ez az a helyzet, melyről azt szokás mondani: innen szép nyerni... Azóta persze meg­értettem: igazi súlya annak van, ha a név hordozójának tehetsége összeté- veszthetetlenné teszi (például) Kovács Lajost más Kovács Lajosokkal. Na­gyon szép életpálya, csak kutyául küz­delmes. Amikor első alkalommal találkoz­tunk megírandó beszélgetés céljából, többen is lebeszélően jósolgatták: na­gyon rosszul nyilatkozik, úgyse jön ki semmi a próbálkozásomból. Akkor már túlvoltam sok-sok újsütetű politikus meginterjúvolásán. Azok a beszélgetések is formát öltöt­tek a lapban, pedig... csak néhány gon­dolatot kellett becsempészni a kérdé­sekbe, hogy még a megszólaló is úgy érezze: „De jókat mondtam!”. Legfel­jebb — reszkíroztam meg — bevetjük ismét ezt a titkos fegyvert... Azon a téli estén életem egyik legna­gyobb pofára esésének részese lettem. Jól kifundált kérdéseimre az első félórá­ban — nagyjából ennyi idő alatt lehet megszabadulni egy gyakorlott interjú- alanytól — egy-egy alaposan megfon­tolt „igen” vagy „nem” volt a válasz. El is csodálkoztam, hogy mégsincs hiány­érzetem: akkor inkább maradnék, hatá­roztam el, mert már kérdés nélkül is vastag sugárban törtek fel gondolatai, valahonnan az ősi vulkánok mélyéről. Más dolgom nem is volt, mint csöndben megüljek a zárt veranda félhomályában. Te jó ég! — nyilallt belém a felismerés: ez az ember ahány szerepet csak játszott életében, elemi részecskéiből annyiszor építette fel magát újra és újra. S ezek a figurák önálló gondolataikkal ott poro­sodnak valahol tudta mélyén, Marie Grosholtz, alias Madame Tussaud leg­nagyobb dicsőségére. Lényegében nagyon egyszerű tech­nikája van az írásnak: többnyire néhány tucat betűt variálgat az ember. Csak a hangokra kell figyelni, s ha pontosan adjuk vissza azok betűsített változatát, máris túljutottunk a nehezén. A francba is! Nekem is eszembe juthatott volna, ami Bérezés Lászlónak! Időnként leülni Kovács Lajossal, elbeszélgetni vele egy tea mellett a kertben, lógatni a lábunkat, közben dolgozzon meg az áráért a mag­nó, aztán ügyesen ráönteni a papírra a szalaggal csokrosított gondolatokat -— s kész is a könyv. (Ennyi gonoszkodást csak azért engedhetek meg magamnak, mert pontosan kitapintható a kötet olva­sásakor, hogy miért kellett hozzá (egy) Bérezés László, miért nem volt elég a kivitelezéshez Kovács Lajos, s miért nem születhetett volna meg soha Ko­vács Lajos nélkül. Kovács Lajos élete egyik nagy alakí­tásának szemtanúja voltam a Woyzeck című film budapesti hivatalos bemuta­tóján. A másik persze benn a vetítő- vásznon pergett, de ez az életből ellesett ugyanolyan maradandó alkotásnak tűnt. Kovács Lajos civilizált, homlok- pántos társasági emberként fogadta a gratulációkat. Nem tudom, miért, vé- gestelen-végig az volt az érzésem, hogy egy-egy bájolgóra sikeredett gratuláció után mosolyán átsütött egy „Anyád!”, szerencsére Kovács Lajos szinkron­hangja nélkül. Mindenki megkapta a magáét. Amikor egy-egy közönségtalálkozón valamely bájos hölgy művészetének mibenlétére vonatkozó kérdésével csik­landozza meg, s ő — például -— „Hogy a f...ba ne!” felkiáltással nyomatékosít- ja a művészleikébe és drága parfümje felhőjébe öltözött asszonyságot, azt hinné az ember, menten ránk szakad a mennyezet. De ilyen esetről még nem hallottam. Úgy tűnik: akik hallgatják, akik beszélnek vele, akik látják munká­ja közben, egyáltalán nem finnyáskod­nak. Más a helyzet az őt hírből ismerők­kel. Nem vacakolok ezzel, Simonyi is Gyulán élt, s Gyulán élte meg, amit meg kellett élnie. Hát, így állunk Kovács Lajossal 2000 karácsonyán. Kiben, hol lakozik a szeretet? Egy kis karácsonyi didaktika: dr. Tóth Tamást és Kovács Lajost az köti össze ezen az oldalon, hogy mindkettőjük egyéniségét idén egy-egy kötet idézte fel? Ezeknek a kötetkedéseknek a ková­sza nem más, mint a nagyon is banálisán hangzó szeretet. Ami ugye elsődlegesen nem a halálosan megcsonkított vagy két­hetes szobafogságra ítélt fenyők alatt, még kevésbé az akármilyen gondosság­gal vásárolt ajándékokban leledzik. Időnként viszont beszéljük meg ma­gunkkal, egymással, hol (kiben) lakoz­hat egy-egy talált ember?! Kiss A. János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents