Békés Megyei Hírlap, 2000. december (55. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23-26 / 300. szám

2000. december 23-26., szombat-kedd Karácsonyi magazin III Bibliai hullócsillag — lappföldi Télapó — levél a szerkesztőnek Történelmi karácsonyok, karácsonyi történetek Karácsonyi történekről esik alább szó és Télapó-mesékről, mivelhogy van­nak országok, ahol a Télapó, a Santa Claus úgy hozzátartozik a karácsony­hoz, mint felénk a feldíszített fenyőfa. Először egy kislány leveléről és az ar­ra írt válaszokról — több, mint fél évszázadig írogatta egy újságíró — olvas­hatnak, majd a lappföldi Mikulásról, egy igaziról, végül pedig arról, mit is mondanak az asztronómusok Jézus születéséről. A nyolcéves Virginia O'Hanlon annak idején, 1897-ben sok mindent nem ér­tett és szeretett volna megtudni. Ezért úgy gondolta, legjobb, ha a New York- i „Sun” című újság szerkesztőihez for­dul. Virginia és Francis P. Church fő- szerkesztő levelei azóta fogalommá, sőt a maguk meghatóan ünnepi mód­ján történelemmé is váltak: a népszerű újság megszűnéséig, 1950-ig minden évben közölte azokat a karácsonyi szám címoldalán. A kislány és az újságíró levélváltá­sát 1977 óta már nem csak a tengeren­túlon közük, hanem világszerte, sok újságban, és vagy 100 nyelven — újra és újra. Magyarul is hagyománnyá lett, minden évben, karácsony tájt. Nem ok nélkül... íme, a világhíressé vált levélváltás. * „Nyolcéves vagyok. Néhány bará­tom azt mondja, nincs Father Christmas, Télapó. A papa azt mondja, ami a „Sun”-ban áll, az mind igaz. Ké­rem, mondják meg Önök nékem: van- e Télapó? Vagy Mikulás? Virginia O'Hanlon” * „Virginia! A kis barátaidnak nincs igazuk. Ők csák azt hiszik el, amit látnak: azt hi­szik, olyan nincs, amit kis lelkűkkel nem tudnak felfogni. Minden emberi lény, legyen az kicsi vagy nagy, akár felnőtt, akár gyermek, a világminden­ségben olyannak tűnik, mint egy icipi­ci rovar. Ilyen hangyaésszel nem lehet a tel­jes igazságot megérteni és felfogni. Igen, Virginia, van Father Christmas, Télapó, vagy ha néked inkább úgy tet­szik a neve, Mikulás. Egészen bizto­san, ugyanúgy létezik, mint a szeretet, a nagylelkűség és a hűség. Az életünk azért lehet szép és vidám, mert ez mind van. Mennyire sötét lenne a világ, ha nem volna Télapó! Akkor nem lenne a kis Virginia sem, nem lenne hit, nem lenne költészet — egyáltalán semmi olyasmi nem lenne, ami az életet el- viselhetővé teszi. A látható szépsé- gek mellett hiányozna valami. Kihunyna a gyermeki lét fénye, i az, ami a világba ebből kiárad. Van Télapó, különben Te sem tudnál hinni a mesékben. Természetesen, Te is megkérhetnéd a papádat, hogy karácsony szent esté­jén küldjön szét embereket, kapják el a Télapót. De közülük senki nem láthat­ná saját szemeivel a Télapót. Mit bizo­nyítana ez? Csak azt, hogy senki sem láthatja őt szemtől szemben. De ez semmit nem bizonyít. A legfonto­sabb dolgok többnyire láthatatlanok maradnak. Akár a Holdon táncoló szellemek. Pedig mégis csak van­nak! Ugyan ki gondolhatná ki a világ minden csodáját? Nem is szólva arról, hogy ki lenne az, aki mindazt láthatná? Ez a Földön a legokosabbnak sem si­kerülne. De Te nagyon sokat látsz, ha nem is láthatsz mindent. Foghatsz egy kalei­doszkópot és kereshetsz benne szép színes ábrákat. Tarkabarka cserepeket találsz majd, ennyi az egész. Miért? Mert egy fátyol befedi a valódi vilá­got: egy fátyol, amelyet erőszakkal sem lehet szétszakítani. Azt csak hit, költészet és szeretet lebbentheti fel. Az viszont egyszeriben felismerhetővé te­szi a mögötte rejtőző szépséget és ra­gyogást. Ez igaz? — kérdezheted. Virginia! A világon semmi sem igazabb és ma­radandóbb, mint ez. A Télapó élt és örökké élni fog. Tíz­szer tízezer év múlva is létezni fog, hogy az olyan gyerekeket, mint amilyen Te is vagy, s minden nyitott szívet örömmel töltsön el. Boldog kará­csonyt, Virgi­nia! A Te Francis Church-öd Látogatóban Télapófalván Novembertől januárig „csúcsra jár” a Télapó, aki nyáron sem unatkozik, mi­után naponta százával keresik föl lappföldi otthonában. Még pontosab­ban: az északi sarkkörön fekvő Joulupukin Pajakylában, Télapófal­ván, az év nagy részében hó borította Rovaniemi közelében. Ő a mesébe il­lő, mégsem mesebeli személy: a Tél­apó. Piros bársony a kabátja, fehér a szakálla, időnként fölrakja a pápa­szemét is, miként a jóságos nagyapók, dédpapák szokták. Termete lenyűgöző, csaknem két méter magas, tekintélyt sugalló pocak­kal, őszbe csavarodott hajkoronával, dörmögő hanggal. Időnként föláll trónjáról, hogy térdére ültessen egy- egy kíváncsi, ám kezdetben húzódzko- dó gyereket, aki aztán nekibátorodván, a szakállát is meghúzogatja: igazi-e? Százezer szám kapja a leveleket (a címe: Santa Claus, Joulupukin Pääposti, FIN-96930 Napapiiri), és mindegyiket meg is válaszolja, a végére pedig odakanyarítja a ne­vét is, ahogy illik: Santa Claus. Nem ti­tok, sokan segítenek neki, elvégre nem győz­né a levéláradatot, a kíván­ságlistákat számon tartani. Akik viszont eljutnak hoz­zá, általában nem jönnek üres kézzel: szorongatják a papírda­rabkát, amire följegyezték a kí­vánságukat: szánkó, baba, kom­puteres játék, Pokémon. Sokan azzal tisztelik meg Télapót, hogy verset mondanak, énekel­nek neki. Mit tudnak a helybéliek, a közeli Rovaniemiben lakók Santa Clausról? Keveset. Nős, három gyereke van, lakásának ajtaján ez áll: Mauri Virtanen. „De ez csak ál­bizonygatják a lappföldi fin­nek, elvégre mégsem írhatja a névtáb­lára, hogy Télapó. A betlehemi jel A „három királyok” — Gáspár, Meny­hért, Boldizsár — elindultak, hogy rá­találjanak a zsidók új királyára, mert látták a csillagjelet az égen. Mint any- nyi más bibliai történet, ez sem nélkü­lözi a valóságalapot — hasonlóan pél­dául a vízözönhöz. Mintegy kétezer évvel ezelőtt ugyanis még a gyakorlott csillagjósokat is megtréfálta a „betlehemi csillag” furcsasága. Ha csak valamilyen egyszerű hullócsilla­got lát, aligha vág neki a hosszú siva­tagi utazásnak a három király, akik va­lójában asztronómusok lehettek. In­kább üstökösről lehetett szó, ahogyan ezt már az ókori csillagászok kutatásai is alátámasztják. Az időszámítás előtti első évtized­ben a Szaturnusz és a Jupiter különös „táncát” figyelték meg: a Kr. előtti 7. évben hét hónap leforgása alatt három­szor is találkozott a pályájuk, ami fel­keltette a babiloni tudósok figyelmét. A következő évben a Jupitert kétszer is eltakarta a Hold. Minthogy a Jupiter a királyok égiteste, ezért a babiloni aszt­ronómusok Isten üzenetére, azaz arra következtettek, hogy elsötétedése után a Jupiter „újjászületésével” együtt új király is született. Mark Kidger brit csillagász kínai feljegyzésekben találta meg a bizonyí­tékot. A Sas csillagképében feltűnt ugyanis a Kr. e. 5. év márciusában egy szupernóva, és hetven napon át világí­tott az égbolton — a Hajnalcsillag he­lyén. Elég hosszú idő ez ahhoz, hogy Babilonból el lehessen jutni Betlehem­be. Eszerint — állítja Kidger — Jézus az említett év áprilisának 15. és 27. napja között születhetett. Michael Molnár, a New Jersey-i Rutgers egyetem kutatója hasonló kö­vetkeztetésre jutott a The Legacy of the Magi (A bölcsek öröksége) című könyvében. Molnár mindenesetre már­cius 20-ra és április 17-re teszi a Jupi­ter kétszeres elsötétedését, ami szerin­te is rendkívüli égi jelenség. Máté evangéliuma alátámasztja az asztronómusok kutatását. Az áll ugyanis a Szentírásban, hogy a bölcse­ket útba igazító csillag rövid időre el­tűnt az égboltról, majd ismét fölragyo­gott. Molnár biztos benne, hogy a Jupi­ter második elsötétülése idején (április 17.) pillantotta meg Jézus a napvilágot. A szaloncukor „évelő”-ként va­ló minősítése apám lelemé­nye, aminek annyira örül­tünk hajdan, hogy szétröhögtük a karácsonyi áhítatot. De hát a törté­net kezdetén még nincs karácsony és senki nem tudta, hogy lesz-e még egyáltalán. Vagy ha lesz is, hol fog nekünk a Kisjézus megszületni. A nagy erővel előretörő szovjet csapa­tok (Krasznaja Ármija) ezt a dilem­mát is megoldották; oly gyorsan foglalták el a községet, hogy mene­külésről szó sem lehetett. Viszont összepakolni még sikerült, amivel rendkívül megkönnyíthettük az oroszok helyzetét, tudniillik nem kellett feldúlniuk a lakást — csak elhajtani a kocsirakománnyal. Nagyon szép ősz volt 1944 októberé­ben. A langyos napsütésben pucérra vetkezve tetvészkedtek iskolánk udva­rán az orosz katonák. Az iskola úgy volt a „miénk”, hogy a szolgálati la­kással egy fedél alatt lévő tanteremben tanított apám. De hát az 1944/45-ös tanév csak nem akart megkezdődni. Mert szeptemberben még a magyar ka­tonák, október 6-ától pedig az oroszok foglaltak el minden talpalatnyi helyet — családunkat is egy szobába szorít­va. Meg kell adni, nagyon élveztem ezt az állapotot; szinte felügyelet nél­kül éltem világom, csatangoltam a fa­luban, fratemizáltam az oroszokkal, gyűjtöttem — mint minden gyerek ak­koriban — a szétszórt lőszereket, meg­lovagoltam a mokány tábori lovakat. Élelemben nem volt hiány, mert azon esztendőben a szokásosnál is több búza termett a 24 aranykoronás földeken, s alig múlt nap, hogy a roko­nok, szomszédok közül valaki egy-egy disznót le ne szúrt volna. „Inkább mi együk meg, mint az oroszok” — mondták a parasztok, akik most nem látták értelmét a takarékosságnak. Kü­lönben most — fűszerek hiányában — nem készült kolbász; csak úgy lesütöt­ték a disznót, nagy cserépfazekakba, bödönökbe rakván a húsokat, s rá a zsírt. Márton napjára (november 11.) nagyanyám tömött libái is elkészültek; párolta, sütötte nekünk a libamájat. De édességre vágytam inkább. Persze Gyarmati Béla Évelő szaloncukor nem csak én — az egész faluban nem lehetett volna pár kiló cukornál többet összekaparni. Szükségképpen így kö­szöntött be a melasz főzésének törté­nelmi időszaka. Ennél azonban valamivel korábban történt, hogy apám felöltötte megma­radt fekete esküvői ruháját, ami vala­miféle hivatalos tárgyalást sejtetett. Egy hét múlva megkezdődött a taní­tás. Orosz csapatok már nincsenek a faluban, csak valami parancsnok­ság: egy hadnagy, meg néhány szóidat. Tán csak négy teremre van szükség, merthogy a taní­tók igencsak megfogyatkoztak Ki még a fronton, ki már fog­ságban, ki menekülésben, ki pedig az Isten tudja... Az én tanítóm se ke­rült még elő, aminek (szégyen, nem szé­gyen) rendkívül örü­lök. Nagyanyám­nak a tűzhely meghitt esti fé­nyeinél (petróle­um nuku, legfel­jebb mécses vilá­gít) kifejtem, hogy milyen jól jönne nekem, ha P. úr egy ideig még tá­vol volna tőlünk. Mondjuk valahol Oroszország­ban... „Nem félsz az Istentől!” — így nagyanyám élesen. Indoklásul legyen elég annyi, hogy P. úr száraz, humortalan egyéniség volt, aki — minden indulat nélkül, előre megfon­tolt szándékkal — vert bennünket. Mi­kor apámnak még pálcája se volt; sem otthon, sem az iskolában. De Margit néni sem ismerte a testi fenyítést (most az ő keze alá kerül­tem), mégis olyan csend volt az óráin, hogy a légy zümmögését is meg lehe­tett hallani. Mert Margit néni nem ta­nított — mesélt! (Hogy miként lehet­tem nála számtanból is jeles, az a mai napig titok.) November utolja — 1944-ben. Ak­kor még nem tudjuk, mennyi marad majd ebből a földből, ebből az ország­ból. A falon mindenesetre a nagy-, a történelmi Magyarország térképe függ; mi, az elemi iskola negyedik osztályo­sai, ebben a nagy-nagy országban va­gyunk otthon — hála Margit néninek. Mikor senki nem látta, a térképen bekarikáztam egy erdélyi várost. Patri­otizmus? Hazafias romantika? Netán irredenta indulat? Nem, nem. Szere­lem! Édes, zsongító, fájó, röpítő, lélek­cserélő szerelem. Egy kilencéves kis­fiú odaadó, hősies szerelme. A megje­lölt városban született Éva! Ha ez va­lamilyen kitalált, elképzelt történet volna, nem nevezném a kislányt Évá­nak, de hát erre a névre keresztelték, ezen a néven foglaltam imáimba — mikor este a dunna alatt a Jóistennel kezdtem beszélgetni —, más néven említve nem jelenne meg nekem. Történelmi nevet viselt, pedig csak vaskereskedő volt az édesapja. A család — jó ösztönnel -— Erdélyből menekült három gyerekkel s gazdag árukészlet­tel. Éva a velem párhuzamos padsorban ült az első helyen. Én kicsit hátrébb. Óráinkon csak a copfját láttam meg a felkunkorodó kis pihéket a nyakán, s néha félprofilból. Szünetben a szemét is! Nem szép kislány, de — ahogyan a költő írja — „kék nézése” van. Szeret­nék érte valamilyen hőstettet végrehaj­tani. Mokány lovamon a nagajkát su­hogtatva (ez a kozákok szíjból font korbácsa) neki az ellenségnek. De ki nekem az ellenségem? Hát, aki Évát elrabolja. Bárcsak elrabolnák, hogy megmenthessem. A nagy­lányok azonnal észrevették ra­jongásom, s ugrattak, csúfoltak. Végül már mindenki tudta a , legtitkoltabb titkomat. Még I anyám is tett egy-egy meg- | jegyzést a „sápkóros” kis­lánnyal kapcsolatban. Szen­vedtem. Nem is a csúfoló­dások miatt, de mit sem tudtam Éva érzelmeiről. így jött el a kará­csony, amikor is fenyő kell, s szaloncukor meg ajándékok. Fát ígért az öreg kertész, mint máskor, anyám felújítot­ta, kiglancolta a tavalyi ajándékokat, amiket „visszahozott a Jézuska”; de a szaloncukorral gondok voltak. Pedig előállításának technológiája egyszerű­nek látszott. A répaszeletekből melaszt kell főzni, s ebből a masszából lesz — valamilyen háborús recept szerint — a szaloncukor. Anyám nekiállt. Mániá­kusan precíz asszony; varrónők, cipé­szek, masamódok réme. Nagyanyám is nemegyszer meghátrál előtte. Sikerül­nie kell a szaloncukornak is. Nem részletezem, az első főzetből ké­szült „cukor” egyszerűen nem dermed meg, a második eresztés szétmállik, el- porlik. Anyámhoz már nem lehet szólni: mindenki fedezéket keres. Apám — fe­kete öltönyéről sepergetve a krétaport — békítő szavakat keres, hogy nem olyan fontos az a szaloncukor, de ez csak olaj a tűzre. Az öregem keresi a menekülés út­ját, s eszébe jut a kilincs. Az oroszok le­törték a konyha és a hálószoba közötti aj­tó kilincsét, elég nehézkes a közlekedés. — Elszaladok a vaskereskedésbe, mondja apám hirtelen ötlettel, hátha kapok kilincset. S máris indul, én meg a nyomában, hisz' az Éváék boltjáról van szó — talán láthatom a kislányt. Kilincs nincs, de van Isten, mert a há­rom lány közül éppen Éva szorgosko­dik apja mellett a boltban. De csak úgy rakosgat, pakolgat, mert vevő nem nyit be — ki a csuda akar vas izéket venni karácsony előtt. A kereskedő ráér, apám meg nem siet — beszélgetni kezdenek. Én meg belebambulok a kék szemek tükrébe. Megáll az idő. Egyszer csak ezt hallom. „Ha már így esett, ne menjenek el üres kézzel, tanító úr!” Azzal szerelmem atyja benyúl a pult alá, s egy igazi fénylő vaskorcsolyát (fe­lénk csak a fakorcsolya járta) húz ki on­nét. „Csomagold be a kisfiúnak, Éva!” A hetedik mennyországban vagyok. Lámpagyújtáskor érünk haza, kipirul- tan a decemberi hidegtől, s igencsak jó­kedvűen. Hanem anyám sír, csapkod. A harmadik főzet szaloncukor masszája — immár formára vágva—a gyúródeszkán, és hadrendben, mint valamely cukorkato- na-sereg. S akkor értem meg anyám sírás dühét. A cukor, mint a kőszikla. Apám az asztalon lévő mozsártörővei próbál ketté- roppantani egyet — hasztalanul. A cukor­katona, mmt egy gránátszilánk vagy mini meteorit belefúródik az asztal lapjába. „Na piszkos kölykök — mondja a hú­gomnak meg nekem —, ezt a cukrot nem fogjátok egykettő felfalni. Még jövőre meg azután is ez lesz a fán. Anyátok fel­találta az évelő szaloncukrot.” Na, erre már anyám is kacagni kezd... Soha nem volt boldogabb karácso­nyom. Mikor pár nap múlva találkoz­tam Évával a jégen, azonnal elgáncsol­tam. Azt a határtalan szerelmet ki kel­lett valahogyan mutatni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents