Békés Megyei Hírlap, 2000. április (55. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-22-24 / 95. szám
12 HÉTVÉGI MAGAZIN 2000. április 22-24., szombat-hétfő Verselő Feltámadás Fakadnak már a virágok, Kiderül az ég, És a föld most készül ülni Drága ünnepét. Sziveinkben, mint a földön, Ma öröm legyen, Feltámadt az istenember Győzedelmesen! Akik tanait gyűlölték, Meg nem ölheték. Nem rejthette sír magába Égi szellemét. Mert égből eredt s nem is volt Születése sem... Feltámadt az istenember Győzedelmesen! Kettős ünneplés azóta Minden kikelet! A mennyországé s a földé... Ünnepeljetek! Adjatok hálát, hogy ismét Új világ terem, S feltámadt az istenember Győzedelmesen! Aki tudja, mint tőré fel Sírját a dicső; Aki látja, hogy a földön Minden újra nő; Gondoljon feltámadásra, Mely örök leszen... Feltámadt az istenember Győzedelmesen! Adjatok hálát s virágot, Tömjént hozzatok. Hallelujah! hallelujah! Zengje ajkatok. Mert feltámadtok ti is még Valamennyien, Mint az istenember egykor: Győzedelmesen. A keresztény egyházak tanítása szerint Húsvét Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe, amelyet a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap tartanak. Az ünnepet negyven napos böjt (nagyböjt) előzi meg, s ennek utolsó hete a nagyhét. A húsvéti szimbólumok közül a bárány Jézus életáldozatának jelképe, a tojás pedig az élet újjászületésének, Jézus feltámadásának szimbóluma. Reviczky Gyula szép versével köszöntjük Húsvét ünnepét. APRÓHIRDETÉSÉT TELEFONON IS FELADHATJA a Békés Megyei Hírlapba! (66) 527-222 Magyar játékfundamentum — megjelent Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész könyve Egy mezőn sétálunk, hasonló virágokat szedünk Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész 62 alkotása szerepelt az elmúlt hét végén a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely Virágok Vasárnapja című rendezvényének kiállításán, amit Kerényi József Kossuth-díjas építész nyitott meg. A Mester Magyar játékfundamentum című albumát pedig dr. Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója mutatja be Békéscsabán, a Meseházban április 28-án 10 órától. A virágcsendélet műfajáról és az új könyvről a héten beszélgettünk Schéner Mihállyal zsúfolt műtermében, friss képek között. Ám ahogyan azt a művésztől megszoktuk, nemcsak festészetről, hanem a világ dolgairól, romlásról és hanyatlásról, valamint szívügyéről, a gyermekkultúráról is szó esett. — A Szórakaténusz valamivel hamarabb, húsz éve nyitotta meg kapuit, itt a Meseház 1988-ban. Kerényi József kiváló építész műve a komplex kulturális intézmény. Járt nálam Kerényi, látta a virágos képeimet, s azt mondta: Mihály, érdemes lenne ezeket kiállítani. Azt feleltem, hogy néhány művészettörténész véleménye szerint a virágcsendélet konzervatív. Hülyék azok, a virág örök szépség marad! — mondta, és én is így fogom föl. A virág Isten legszebb teremtménye, s talán éppen azért teremtette, hogy örömünk teljék, gyönyörködjünk benne, hogy boldogságot sugározzanak a szépségükkel, szívükkel, illatukkal — emlékezett Schéner Mihály a meghívás történetére. — Végül azt mondtam: ha te leszel a kertésze ennek a kiállításnak, akkor megyek... — A kiállítás anyagában régi képek vagy főként újak szerepelnek? — A legrégibbek talán egyévesek; de én, ha csak tehetem, minden nap festek. Az utóbbi két hónapban nagyon sokat dolgoztam. Minden virágot meghagyok, és az asztalok, szekrények, kredencek tele vannak elszáradt virágokkal, mert én akkor is szeretem és festem őket. Amikor a tulipánok teljesen kinyílnak, és szecessziós, lágy, hajlékony formákban hajladoznak, akkor szeretem őket legjobban festeni. Nekem a virágfestés mindennapi kenyerem. Még anyámtól örököltem a virágok szeretetét. Medgyesen, mint minden más háziasszonynak faluhelyen, volt kis virágoskertje. Már diákkoromban festettem a gangon, a lócán. — A sok rosszkedvű, borúlátó, lemondó műalkotás közepette — hogy a szomorú valóságról ne is beszéljünk — , nagyon jól jönnek ezek a virágcsokrok, a vidám, derűs színek. — Miután annyi baj van a világon, annyi szennyezés, és nem csak cián, hullik a szürke por állandóan ránk, amiben méreg is lehet, egyre fontosabb lesz a virágok szépsége és megbecsülése. Egyre inkább meg kellene becsülni az Istennek ezt a csodálatosan szép teremtményét, ami nemcsak színeiben, hanem szerkezetében is annyira nagyszerű. Azt szoktam mondani, ha valakivel jó kapcsolatom van, különösen a kultúrában, hogy egy mezőn sétálunk és hasonló virágcsokrot szedünk. — Valahányszor beszélünk, előbb- utóbb szóba hoz két témát: az egyik a beteg, pusztuló világunk, a másik a Mester szívügye, a gyerekek. így volt ez most is, amikor a találkozás időpontját egyeztettük. — Az én tevékenységemnek nagy része a gyerekekre vonatkozik. Tíz évig tanároskodtam, aztán lemondtam róla, mert nem tudtam volna a művészetet meg a fegyelmezést együtt csinálni. De a gyerekkultúra a legfontosabb része művészi tevékenységemnek. Nagyon fontos, hogy a gyerekeknek már kis koruk óta legyen kapcsolatuk a környezetük szépségével, hogy élménydús legyen a gyerekkoruk, mert erre fognak majd visszaemlékezni szívesen felnőttként is. Ezen az úton kerültem én vissza Békéscsabára. 1978-ban hívtak engem ide, felajánlották ezt a műtermet, ami azóta beázik; láthatja, minden hullik és omlásban van, és senki nem csinálja meg. Nem tudunk itt se pihenni, se dolgozni, mert lárma van, éjszaka randalíroznak a fiatalok, amikor jönnek a környező diszkókból. Nem ha-* ragszik, ha elmondok valamit, ami talán nem idetartozik? Tegnap a városházára nem lehetett bemenni, rendőrök álltak ott, 30 narkós fiatalt hallgattak ki... — Gondoltam, hogy nagyon is idetartozik, amiről beszélni fog. — Aztán később beengedtek, s láttam azokat a szerencsétlen fiúkat és lányokat, ott ültek sorsukra várva. Én nagyon sajnálom a szüleiket elsősorban, de őket is, mert korunk vagy századunk egyik mellékterméke és átka, hogy megbünteti a szülőket az utódok által. Mert nincs olyan rend, tisztaság és értékrend, ami jó volna ahhoz, hogy a fiatalokat orientálja. Zűrzavar van, olyan világban élünk, ahol százszorosán fontos lenne, hogy a gyerekek lelkét megóvjuk és védjük. — Pedagógusként sokat tett, de legtöbbet művészként a gyerekek, az ifjúság esztétikai neveléséért, formálásáért. — Nagyon fontos a gyerekek sze- retete. Tulajdonképpen ezért álmodtuk meg és hoztuk létre a Meseházat is; 1978-ban álmodtuk meg Dér Lacival. S éppen azokban a nehéz A gyerekkultúra mindig szívügye volt (ARCHÍV FELVÉTEL) időkben valósult meg, amikor azt mondták, hogy csak egyféle golyót, pirosat lehetett begurítani. Nekem akkor is voltak jó embereim, támogatóim, sok segítséget kaptam Békéscsabán. — Mindig hangsúlyozza a játék, a gyermekkultúra fontosságát, azt, hogy sokat tanult a kisebbektől. ,,Ne keni a játékra mindig szükségem volt ahhoz, hogy élhessek” — írja új könyve bevezetőjében. A Magyar játékfundamentum életművéből egy szelet képekben, rajzokban, tervekben? — Ez a könyv az én gyermekkulturális alkotói tevékenységemnek a ga- rabolyomban összegyűjtött része; itt kaptam ezeket az élményeket és útmutatást, és a Meseházban egy részét meg lehetett valósítani. Sajnálom, hogy a pásztoraimat, amik a játszótéren voltak, elégették, tönkretették. Ez sajnos országos, sőt, világjelenség. Valami értelmetlen, ostoba bosszú kezd elterjedni, mintha az ördögiség diadalmoskodna az egész világon. Az utolsó órában vagyunk, és nemcsak a környezetpusztítás, a ciáneregetés miatt, hanem azért is, mert a ciánfújtó, dögölő emberek, intézmények, a pénz- és vagyonszerzéstől, a kapzsiságtól indíttatva, gátlástalanul szeny- nyezik, piszkolják a környezetünket. Mintha a kapzsiságnak és a pénznek az ördögi ereje sokkal nagyobb volna, mint a szívnek és a léleknek az ereje, s mintha nem kapná meg a szív és a lélek azt a táplálékot, amire szüksége lenne az emberiségnek. Aki hozzá tud járulni a világkatasztrófa megakadályozásához, próbáljon segíteni! Égyébként több ezerre tehető a tervrajzok száma, amelyeket utam közben elhullattam. Néhány százat festményben és szoborban is megvalósítottam. Négy kötetet tervezek, ez most az első, amelyben játékos rajzaimat, köztereken és közgyűjteményekben látható műveimet közreadom. Niedzielsky Katalin Zsu tulipánjai — a virágcsendélet sorozatból Isten éltesse sokáig a hatvanhat éves Harkányi Endrét, a Vígszínház művészét! Az „áldott és átkozott” nyolcadik kerületben született. Havonta legalább egyszer elsétál a Lujza utcába, a még meglévő, aládúcolt házhoz. Bekukkant a kapualjba is: szoba-konyha, vécé a folyosón, itt zajlott a gyerekkora. Ilyenkor végigfut gondolatban a névsoron: ebből a kerületből indult Garas Dezső, Fejes Endre, Mándy Iván, Ferrari Violetta, Bodrogi Gyula, Faragó Vera, Bereményi Géza — hosszú lenne mindenkit felsorolni... — Rossz gyerek voltam. Vö- .rösnek csúfoltak, a hajam és lángoló szeplőim miatt. A születésnapjaimat sosem ültük meg, de nem is igényeltem. Nálunk akkor volt ünnep, ha akadt Valahol a Lujza utcában... mit enni. Már gyerekfejjel szívesen bohóckodtam, színházas- dit játszottunk. Mindig színész akartam lenni, máig a pályámtól kapom a legtöbb örömet, és a színpadért sokat el tudok tűrni. A háború elvette a szüléimét, ide-oda hányódtam, rokonok neveltek. Ezen a téren hasonló volt a sorom, mint a Valahol Európában árva gyerekhőseinek. Bevallom, sokáig nem tudtam feldolgozni, hogy felnőtt színészként is csak a „Gyerekek, akasszuk fel!” mondatról faggatott mindenki, de belenyugodtam: világhírű lettem, három szó erejéig. Mostanában elég gyakran műsorra tűzik a filmet a tévécsatornák, videón is megvan. Néha megnézem... Furcsa érzés! A háború után voltam vasszerkezet- lakatos-tanuló és ív- fényhegesztő-tanuló, de rendes iskolába járni alig tudtam. Tizenhét évesen jelentkeztem a főiskolára, ahol tizenkettőnek néztek. Nem csoda: kicsi és csúnya voltam, rövid nadrágban, tomacsukában! Vörösen, szeplősen, de nagy átéléssel mondtam el Nyilas Misi drámai monológját, mire akkorát nevettek... Rátkai Márton, a felvételi A Valahol Európában című filmben mondott „Gyerekek, akasszuk fel!” mondatával tette ismertté magát bizottság elnöke elküldött tanulni. Naponta reggel nyolctól este hatig a tankönyvet bújtam, egy év alatt megtanultam négy év anyagát, és szakérettségit tettem. Az igazi után a pótcsaládom a főiskolai osztálytársak voltak, az otthonom pedig a kollégium. A fiam tanársegéd az ELTE esztétika-filozófia szakán, most a doktori disszertációjára készül, könyve is megjelenik, így persze hiába rimánkodok neki egy unokáért. Családom tagjai a háború előtt-után, és 1956-ot követően szanaszét szaladtak a világba. Amikor még lehetett, meglátogattam őket. Az útiköltséget lassanként összespóroltam, és azzal a megalázó negyven dollárral a zsebemben beállítottam hozzájuk New Yorkban, Párizsban, a világ sok pontján: csókolom, én vagyok Pestről a Bandi gyerek! Kaphatok szállást meg kaját? El tetszenek vinni engem ide meg oda? Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek adtak kézről kézre. Hogy milyen ember vagyok? Kicsit szorongó, társaságban visszahúzódó, de a színházban kinyíló. Nem szeretek harcolni, vitatkozni, és ha a próbák során néha figyelmeztetem valamire a fiatalokat, inkább barátian teszem, mint az öregebb jogán. Érdekes volt a pályám alakulása: nagyjából harmincéves koromig kölyökképű és -alkatú voltam, majd egy ideig nem voltam se öreg, se fiatal, és mostanra a nekem való karakterszerepekhez korosodtam. Ki tudja, milyen szerephez lesz még jó ez a hatvanhat! (somos)
