Békés Megyei Hírlap, 2000. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-04-05 / 54. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Bajnok Zoltán katedrái ,Szeretlek, tehát követelek tőled. Cini durcás tini volt Titkos kezdés egy mandulaműtét után Kyri elindult visszafelé? Bemondónak is jelentkezett a rádiókba AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK SZÁNJA KÉPEIT „Nincs szebb, mint a szépségről dalolni — írta Jékely Zoltán. Valahogy ennek a gondolatnak a jegyében alkot Kesztyűs Ferenc, amikor a lét rezdüléseit és árnyalatait felfogó módon nyúl ecsethez. Az alföldi életképek ódon veretű hangulatának, tónusának felfedezése, megörökítése nem más nála, mint az örök harmónia szakadatlan keresése. A múlt izgalmas világa ily módon éled föl keze nyomán, az élet igenlése hatja át képeit. Szinte minden alkotása, de mondhatni azt is, hogy egész életműve mögött egy, a képzőművészettől átszel- lemülten töprengő, állandó megvilágosodásban égő személy érződik. Ha szemérmesen, ha zárkózottan is, tulajdonképpen önéletrajzot fest munkásságával” — dr. Cs. Tóth János művészeti író szavait erősíti bennünk a látvány, amikor körbe tekintünk a magángaléria falain. Megannyi remekmű! ,yA művész szeret maradandót alkotni” Dr. Kesztyűs Ferenc lakásában járunk, akinek neve jól ismert számos hazai, nemzetközi egyéni és csoportos kiállításról. Olaj- és tűzzománc-kerámia alkotásaival, grafikáival, karikatúráival több kontinensen számos alkalommal bemutatkozott. Mint festő- és grafikus- művész, karikatúrista, hazai és külföldi lapokban rendszeresen publikált, az olaszországi Nemzetközi Grafikai és Humor Biennálén háromszor tüntették ki ezüstéremmel. — Amit itt lát, az az örökkévalóságnak szánt anyag — mutat körbe és már sorolja is a házi galéria lámpafényében megcsillanó képek történetét. — Amikor az ország legnagyobb képzőművészeti szabadiskolájába jártam, a művészettörténet oktatása során arra eszméltem, micsoda remekművek válnak az idő martalékává! Elődeink munkája pusztul. A képzőművészeti főiskolán viszont tanáraink felemlegették: Magyarország a cserép országa. Azt szakavatott mesterek kezébe kell adni, akik majd tudják, hogyan kell művészivé formálni. Gondoljunk csak bele: az ősművész sárba nyúlt, fazekat formált, majd kezdetleges módon színezte, díszítette. Azóta nagyot fordult a világ, a vegyészet hallatlanul sokat fejlődött. — Önt a tűzzománc-kerámia festészet alapjainak megteremtőjeként emlegetik. A végeredményhez gondolom vegyészi közreműködésre is szüksége volt... — A művész szeret maradandót alkotni. Nyilvánvaló, hogy én is. Ezért kértem meg barátaimat, kutató-vegyész- mémököket, hogy kísérletezzük ki közösen azt az anyagot, ami az időjárás viszontagságait jól tűri, nem árt neki sem eső, sem sav, semmi. A tűzzománc-kerámia ilyen — dacol az idő múlásával. — A látvány lenyűgöző, a fények játéka, a csillogó képfelületek különleges élményt nyújtanak... — Pedig ezek kicsi képek, képzeljen el egy épületen elhelyezett, méretes kültéri alkotást természetes fényviszonyok között. Ilyet láthat például a sarkadi 1. számú iskola falán. Valósággal csillog, villog! A színeffektusok felfokozása a tűzzománc-kerámia legvonzóbb tulajdonsága. — Kesztyűs Ferencet nem csak a képzőművészetben jártas emberek ismerik. Jogi pályán is diplomát szerzett, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének 2000. évi évkönyvében is ott a neve, szabadúszó újságíró. Jogásznak, zsurnalisztának, vagy grafikus-festőművésznek vallja magát? — Mindig azt vallottam: minél több irányba képezi magát valaki, annál jobban boldogul az életben. De kezdem az elején! Sarkadon ismertem meg Buzi Lajos bácsit, aki a nagybányai festőiskola megszűnése után került az én szülővárosomba. Gyerekként ott szaladgáltunk körülötte, engem érdekelt is az, amit csinált. Majd az iskolában díjazták kézügyességemet — kell egy gyereknek ennél több? Ám a fogalmazási órákon is jeleskedtem, biztatott a tanító, „fabrikáljak” verseket! Amikor megmutattam, viszszakérdezett: kis Kesztyűs, ezt te írtad? Nem másoltad? Nem lehet olyan rossz, ha mással tévesztenek össze! — gondoltam magamban, és ekkor kezdtem verseket írni. Sarkad után Budapest, majd a képző- művészeti főiskola, ahol gyakran összejöttünk a társakkal, irodalmi esteket szerveztünk. A szegedi jogi egyetem évei alatt önálló kiállításaim voltak, miközben írásaimat, karikatúráimat a lapok is közölték. Amikor visszakerültem a fővárosba, egyre több újsággal kerültem kapcsolatba. — Mégsem kötelezte el magát egyetlen lappal sem... — Mint művészember, mint újságíró szabad voltam és az vagyok a mai napig. Soha nem kötöttem le magamat éppen azért, mert számomra ugyanolyan fontos volt a képzőművészet, mint az újságírás. És tudja, hogy miért tartom magamat szerencsés embernek? Mert amikor cikkeket írtam és nem tudtam tovább számyaltatni a gondolataimat, az ecset után nyúltam. A festés kikapcsolt, pihentetett. Ezt nem engedhette meg magának mindenki. — Miért fogalmaz múlt időben — Azt vettem észre magamon, hogy nyugdíjasként elfoglaltabb ember lett belőlem. Annyi más is foglalkoztat, annyi tennivalóm van, ezért igyekszem finoman „kikopni” az újságokból. Ettől függetlenül, bármerre megyek, valahol, valaki mindig megszólít: Mester! Feri bácsi! Tanár úr! — Képzőművészi, újságírói munkássága mellett évtizedek óta képző- művészeti missziót is teljesít... — A Művészeti Tárló megálmodója, majd elnöke voltam. A neves kor- társművészeket bemutató Művészeti Tárló Almanachja is a terveim alapján született meg. Közel egy évtizeden át vezettem a „Kis Galériát”, ahol számos képzőművészt, írót és költőt mutattam be. És amire nagyon büszke vagyok: a párizsi Independants Szalonnak 28 éve vagyok kiállítója. Ennek az 1893-ban — impresszionista művészek által — alapított szalonnak a kinyújtott karjaként és erkölcsi támogatásával 1992 tavaszán alapítottam meg a Független Magyar Szalon Képzőművészeti Egyesületet, ennek lettem a főtitkára, majd elnöke. — Fáradhatatlan ember! Most zárták be a jótékonysági kiállítást, amelynek árverési bevételét az ár- és belvíz- károsultak megsegítésére fordítják. Ennek is Ön volt az ötletgazdája! — Az előbb arról beszélgettünk, hogy milyen kapcsolataim vannak, mennyi ismerősöm van a világban. Ennek köszönhetem, hogy a hívó szóra összejönnek a művészek és ahol tudnak, segítenek! Most is ezt tették. Csete Ilona 1932. október 17-én született Sarkadon. A fővárosban él és alkot. Állandó kiállítása és a róla elnevezett Kesztyűs Ferenc különterem Budapesten a Tavernában találhatók. Munkái láthatók a Gambrinusban (Teréz körút 46.), valamint fiával, Tiborral közös állandó tárlata és a nevét viselő különterem a várbeli Karmelitában. Magángalériája a VII. kerületi Damjanich utcában tekinthető meg. < .-A-- xjí : ói WsmmsmMMMM —— Könyvjelző civakodó politikusoknak December közepe óta rakosgatom az asztalomon a levelet. A szeghalmi Péter András Gimnázium igazgatója küldte. A borítékot hetente előveszem, a benne lapuló karácsonyi üdvözlőlapot elolvasom, a mellékelt díszes könyvjelzőt megsimogatom, majd szépen visszateszek mindent a kopertába, hogy idővel újra elővegyem. Arra várok, legyen egyszer olyan hét, amikor a politika álomra szenderül, nem vicsorítanak egymásra politikai falkák, s a heti jegyzetes firkász végre arra kényszerüljön, hogy a fiókjában tárolt témákból dolgozzon. Most eljött ez a hét. Nem a falkák csendesedtek el, s nem a politika szenderült álomra. Csak az ember érzi úgy a média- kuratóriumok körüli cirkusz, a főügyész távozásáról felröppent hírek, az MTV székháza előtti tüntetés és a megfigyelési ügyet vizsgáló bizottság elnökének újabb bohózata után, hogy ezt a szerencsétlen országot olyan vágányra állították, ahol a léleknek már védekeznie kell. Ahol többet kell beszélni a jóról és a szépről, mint máskor. Elővettem hát a gimnázium direktorának borítékját, hogy meséljek arról a könyvjelzőről. Uj-Zélandról küldték, kézzel festették, látszik rajta, nagy gonddal díszítették. Szívvel. Akácvirágok, lovas kocsi és jegenyefák között magyar népdalok. „Hogyha ír majd édesanyám, / írjon a falunkról, / Küldjön egy szál virágot / az öreg akácunkról...” és más strófák. Egy öregdiák, Tóth István (ahogy önmagát nevezte: tóthpista) készítette, aki fél évszázaddal ezelőtt maturált a szeghalmi gimnáziumban. Eltűnődöm, mennyire mély nyomot hagytak lelkében a szeghalmi évek és mily mélyről zenghet fel időről időre a messzi távolban a Berettyó mellékén tanult magyar népdal. Tóth István nem csak hajdani gimnáziumába küldte a szülőföldre emlékeztető könyvjelzőjét, de mindenhová, szerte a világba, ahol ismerős magyarok élnek. A gimnázium igazgatója azt írta a távolról érkezett küldemény mellé: „azért küldöm neked, hogy örüljél velem együtt, ilyen embereket nevel ez a gimnázium”. Őszintén örülök, más alma materek igazgatóival együtt, akiknek intézményeiben a szeghalmihoz hasonlóan derék magyar embereket nevelnek. A gimnáziumok már csak ilyenek. Megmaradtak a lelkek kohóinak. A mérce náluk — még ilyen falkás időkben is — a tisztesség, a becsület, az eredményesség. Politikuséknak két parlamenti civakodás között (vagy helyett) érdemes lenne elmenniük egy-két középiskolába lelket nemesíteni. Hiszem, jobb lenne utána az ország. Árpási Zoltán ...a léleknek már védekeznie kell. Gyoma. Erzsébetligeti pavilon. Egy érdekes képeslap a század elejéről. Alig kivehető felvétel sárga tónusban. Közel száz év telt el azóta... I 4
