Békés Megyei Hírlap, 1999. október (54. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-09-10 / 236. szám
1999. október 9-10., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Alain Delon nyugdíjban Marlon Brando mellett még inas is lett volna A Colt Csabán Tiszta Amerika — tengerentúli tapasztalatok nélkül Kéjfrontos harc Délután a negyvennégyes úton, Budapest felé 13 Fedett keblekkel Várok egy gyulai patikuslányt, aki a szépségkirály nő-választáson második helyezést ért el. Az év arcának is megválasztották. Se szeri, se száma annak, fotója hány címlapon megjelent már. A szépség helyett egy szemüveges, csontsovány, sem nem szép, se nem csúnya fiatal lány érkezik. „Gallai Katihoz lenne szerencsénk, akit számtalan lap favorizál?” — kérdezzük elkerekedett szemmel. Mosolyog. „Személyesen” — mondja szerényen, s névjegy- kártyát nyújt át, rajta a szöveg: Gallai Kati modell. — Valahol azt olvastam: éppen aktfo- tózik. — Napokon belül utcára kerül egy férfiaknak szerkesztett magazin, a Céltudatos és Kalandvágyó Férfiak Magazinja, a C.K.M. Ebben hat félaktfotóm jelenik meg. — A félaktot nagyon kihangsúlyozza... — Igen, mert az aktfotók között is vannak kategóriák. Az egész és félakt. Én például a melleimet is takarom. — Lehet ebben a szakmában szemérmesnek lenni? ,í'jtin Valóban keveseknek meg, hogy válogassanak... — Egyáltalán, mi a feltétele annak, hogy valakiről címlapfotó készüljön, hogy felfedezzék? — Nem vagyok feltűnő szépség, de talán nem is ez az elsődleges. Aki ebben a szakmába érvényesülni akar, annak legyen kisugárzása, jó kommunikálóképessége, s legyen intelligens. S akkor már csak találkoznia kell valakivel, aki felfedezi és elindítja a pályán. — Avasson be a történetbe! — Gimnazista voltam, amikor a mamám olvasott egy felhívást, amelyben az év arcát keresték az Ez a Divat című lapban. Bár sohasem tartoztam a szép lányok közé, de a környezetem felfedezte, hogy a fotókon egészen jól nézek ki. Anya elküldött egy pár képet és behívtak válogatásra. A négyszáz jelentkezőből bekerültem az első tizenhatba. Akkor jelent meg az első címlapfotóm. Azon az első szereplésen volt alkalmam megtapasztalni, milyen a modell- szakma. Mennyire ki vannak szolgáltatva a lányok, mennyire megváltoztatja őket a siker lehetősége, s mennyire kivetkőznek magukból, hogy bekerülhessenek az újságokba. Nagyon nem tetszett. Akkor elhatároztam, soha nem akarok függőségi viszonyba kerülni, s nem leszek kiszolgáltatott senkinek. Leérettségiztem és beiratkoztam a szegedi egyetem gyógyszerész karára. Az első három évben csak a tanulással foglalkoztam. Aztán kezembe került egy hetilap, amelyben a Miss Hungary-t hirdették. A tét nagy volt. Az első három helyezett egy-egy autót nyerhetett. Esélyt láttam és sikerült a második helyen végeznem, s lettem volna egy Ford Fiesta tulajdonosa... — Miért, nem kapta meg? — De igen, három év után, mert közben a cég tönkrement. Ez a verseny sem nyerte el a tetszésemet, mert a fogadásra például nem hívták be a szüléimét, aztán alá akartak velem íratni egy papírt, hogy abbahagyom az egyetemi tanulmányaimat egy évre. Semmit nem írtam alá. A verseny után megint eltelt kis idő, amikor felhívott telefonon Fenyő János, aki látott egy modellügynökségi plakáton. Találkoztam vele, s ebből ismét címlapfotó lett a Nők Lapjában. Fenyő fantáziát látott bennem. Később felköltöztem a fővárosba, ahol egymás után hívtak válogatásokra, s jelentek meg a lapok címoldalán a fotóim. — Szép karrier, de mi lett az egyetemmel? — Természetesen lediplomáztam. Jól döntöttem, amikor az egyetem elvégzésére voksoltam, mert így nem vagyok bárkinek is a valakije, nem vagyok kiszolgáltatott, hiszen egy gyógyszerésznek nem gond elhelyezkedni. Nem kell félnem attól, hogy csak a fotózással, a modellkedéssel tudok pénzt keresni... — Apropó, pénz! Sokat keres egy modell? Mennyit fizet például a C. K. M.? — A szerződés szerint erről nem beszélhetek. — Említette a tragikus körülmények között elhunyt Fenyő János nevét. Milyennek ismerte meg? — Imponált nekem, erős egyéniség volt. Sokat köszönhetek neki, mert önzetlenül beavatott a szakma rejtelmeibe. — Hogyan dolgozik, mi történik a reflektorok mögött? — Sok minden, ami nem tetszik. Jó pár fotós van nálam tiltólistán. Csak egyszer lehet nekem ajánlatot tenni, megpróbálni „ledönteni”, az illetővel nem vagyok hajlandó tovább dolgozni. Kedvenc fotósom egyébként Almási Jonathan Csaba. Szavak nélkül is értjük egymást. —Pedig azt mondják, az előrejutáshoz néha meg kell ,.kóstolni" a ke- revet keménységét. — De ahogyan említettem, nem nekem. A lányok közül sokan bekerülnek a mókuskerékbe, ahonnan nincs kiszállás. Aztán sokukról kiderül, hogy ezzel is, azzal is megosztják az ágyukat. Bizony nem sok a becsületük, s csak addig maradnak felszínen, amíg meg nem unják őket. — Ha smink nélkül végigmegy az utcán, talán meg sem ismerik! Nem bántja? — Gyulán egyáltalán nem festem magam, s egy kicsit sem zavar, ha nem ismernek fel. Nem szeretem a sztárallűröket, úgy érzem, az maradtam, aki voltam. Épp ezért zavar néhány modelltársam kivagyisága. Pedig csak a szerencsének köszönhető, hogy valaki fotogén. Nem szükségszerű megváltozni attól, hogy a képünk újságokban jelenik meg. —A régi modellek közül sokan társ- talanok lettek, magányosan élnek. Nem fél attól, hogy egy idő után nem merik majd megközelíteni? — Valóban, mintha félnének közeledni hozzám a férfiak. Pedig nem vagyok elutasító, soha nem játszottam a megközelíthetetlent. Egyébként semmi gond, mert évek óta van egy barátom. adatik fSi Csak egyszer lehet nekem ajánlatot tenni... ,JNem ra- f/y ok feltűnő szépség, de talán nem is ez az elsődleges” — így könnyű! Mit szól a barátja az aktfotózáshoz? — Úgy viselkedik, ahogyan elvárom. Talán legbelül büszke rám, de nem cipel, mint egy véres kardot partikra és egyéb feltűnő helyekre. Azt hiszem, ő igazán ismer, s számára is munka az, amit csinálok. De ez nem téma köztünk. —...és a szülei? — Minden fontos dolgot megbeszélünk. Tudnak mindenről, ami körülöttem történik. —Azt hiszem külföldön jobban megfizetik a modelleket. Nem fordult meg a fejében, hogy kimegy Nyugatra? — Fenyő János lebeszélt róla, mégis megpróbáltam. Kiutaztam Milánóba és Los Angelesbe. Idegesítő volt, ahogyan egyik helyről a másikra küldözgettek. Égy idő után meguntam, hogy ismeretségeket kell keressek ahhoz, hogy ráakadjak egy ottani Fenyő Jánosra. Volt egy eset, amikor a Prada divatházban Kate Moss-szal jelentem meg egy válogatáson. Akkor döbbentem rá igazán, hogy ugyan mit keresek itt? Akkor nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam, hiszen teljesen magamra voltam utalva. Nem bírtam idegileg. Ennek ellenére ha nem próbálom meg, mindig azon rágódnék, hátha ott más lenne. Itthon viszont a csúcson vagyok. A fotósok azt mondják, ezer arcom van. Azt hiszem meg kell becsülnöm, hogy sokat foglalkoztatnak. — Most még csinos, és a csúcson van. Mi lesz, ha elszaladnak az évek? — Most úgy érzem, soha nem akarok a modellszakmával szakítani. Vannak terveim, de erről nem szívesen beszélek. Béla Vali Dallas és Texas bélyegével élni Kitör a botrány. Előáll egy fegyveres testületből kirúgott kisember és kipakol. Mondja a magáét. Kis sértődöttség, pici dac, mikronnyi csak azért is érződik szavaiból, de még hihető amit mond. A média „rárepül”, sztárt farag belőle. Innentől elérhetetlenné válik, csak az odaföntiek számítanak neki. Nem véletlen, három nap alatt nagyembert csinálnak belőle. Karriere megtetszik egy igazi nagyembemek. Egy politikusnak. O is sztár akar lenni. Beszáll hát a ringbe. Ráerősít a kirúgott kisemberre. Számítása bejön. Hívják mindenhová, tévéstúdióba, központi lapok szerkesztőségeibe. Napokon át Békés és Budapest között ingázik. És közben egyre nagyobbakat mond. Egy idő után „túlpörgi” magát, állításai egyre hihetetlenebbek. Ha fele annyit mondana, talán jobban hinnének neki. A kisemberre közben már senki nem kíváncsi. Már a nagyember a sztár. O bátrabb, akár hazudhat is. Ha a kisember Jenné, elvernék rajta a port. A nagyemberen nem fogják. Őt védi a különleges jog, neki még gazsu- lálni illik, pártja révén ő hatalmi tényező. Előle kitérni tanácsos. Egyszer talán majd minden kiderül. Esetleg még az is, hogy Békésben nincsenek olajkutak, s hogy nem a megye az olajszőkítés központja. Meglehet, még azt is kimondja majd valaki, hogy az itt látott tartálykocsis szerelvényeket valahonnan hozták és valahová vitték (ahol persze szintén voltak rendőrök, vámnyomozók, ügyészek és bírák, akik ennek ellenére feddhetetlenek). Amikor ide eljutunk, a média elegánsan túllép a történteken (két hétig volt miből hírműsort készíteni), a kisember elkezd emlékeiből élni (amikor ő tévésztár volt...), a nagyember pedig elégedetten visz- szasüpped bőrüléses parlamenti székébe és nemzeti hősnek érzi magát, aki tábornokokat táncoltatott meg a jólértesültségével. Mi meg barátaim, hölgyeim és uraim, itt maradunk. És hordjuk magunkon a bélyeget, amit mások — nagyobb részt talán heccből, talán egyéni érdekből — ránk sütöttek. Miránk, akik a Viharsarkot lakjuk, ezt a mocskos megyét, ahol — a jelek szerint — nagyobb a korrupció, tisztességtelenebb a rendőrség és erősebb az olajmaffia, mint egész Magyarországon. Kér-e tőlünk bocsánatot bárki, ha kiderül, hogy az állítások többsége valótlan. Gyanítom, senki. A sötétség bélyege viszont, mint az amerikai Dallas és Texas államokon, örökre rajtunk marad. Arpási Zoltán Már a nagy ember a sztár. Gyula, 1921. Árvaház. Nézzék, milyen szép a kerítés. Azzal volt teljes az épület. Ma már csak az alapja árválkodik. Érdemes lenne újjáépíteni. Szebb lenne tőle az utca
