Békés Megyei Hírlap, 1999. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-08 / 209. szám
RIPORT 1999. szeptember 8., szerda „Aki szeret dolgozni, Geszten is talál munkát” A fiatal generációnak van-e jövője a kistelepülésen? Szabó Sándor Mezőgyánból hozta a pálinka-alapanyagot A Tisza család egykori birtoka, az általuk épített kastély és az ahhoz tartozó gyönyörű park, a kripta, Arany János itteni tanítóskodása, az elmaradhatatlan pálinka, és az egykori úttörőtábor — a közfelfogás talán ennyit tud Gesztről, megyénk határszéli kistelepüléséről. Lapunkban korábban már beszámoltunk arról, hogy a forráshiánnyal küszködő község önkormányzata megszorító intézkedések bevezetését tervezi a csődhelyzet elkerülése érdekében. Vajon a község lakossága átérzi-e a helyzet súlyosságát? Mihez kezdhetnek a falubeliek munkalehetőség híján, városoktól távol? A fiatal generációnak van-e jövője a településen? Faluriportunk során ezekre a kérdésekre igyekeztünk feleletet találni. A főutcán fiatal anyuka tolja biciklijét, a gyermekülésben a két és fél éves Gergő néz nagy szemekkel a világba. — Férjem foglalkozása géplakatos, jelenleg Százhalombattára jár el dolgozni, mivel a környéken nem talált munkát — mondja a huszonhét éves Ürömi Zoltánné. — Én a gyes előtt az orvosi rendelőben voltam or- vosímok. Úgy tervezzük, hogy hamarosan elköltözünk Gesztről. Százhalombattára, Gyulára vagy Békéscsabára, de mindenképpen városba szeretnénk menni. Itt tiszta a levegő, szép a környezet, de nincsen munkalehetőség — sorolja terveit az anyuka, miközben gyermeke ruháját igazgatja. Az utcán haladva, orrunkat jellegzetes szag csapja meg: elindulunk hát irányába, mígnem a szeszfőzdénél kötünk ki. Lám, a híres geszti pálinka orrunknál fogva vezetett. A főzdében — minő meglepetés! — csak férfiakkal találkozunk. — Nemsokára olcsóbb lesz kocsmában megvenni, mint kifőzetni a pálinkát. Ettől legalább nem bolondul meg az ember, nem úgy, mint a „tablettás dókáktól”. A bor lassan olcsóbb lesz a kólánál, kíváncsi lennék, mi mindent kotyvasztanak Geszt a számok tükrében A település lélekszáma: 950 Cigány kisebbség aránya: 26% Nyugdíjasok száma: 320 Egyedülállók száma: 84 Általános iskolások száma: 100 | ' ' Óvodások száma: 52 Mezőgazdasági szövetkezet: felszámolás alatt Földminőség: 18 aranykorona Orvosok száma: a háziorvos Mezőgyánból, a fogorvos Vésztőről, a védőnő Sarkadról jár helyettesíteni, állatorvos 1 Gyógyszertár: fiókgyógyszertár, hetente háromszor Vasút: nincs Autóbuszjárat: napi 8 járat Gyulára, onnan ugyanennyi vissza. Generációkat neveltek Geszten nincs olyan ember, aki ne ismerné Szász Andrást és feleségét, a falubeliek által Iluci tanár néninek szólított pedagógust. Több évtizedet töltöttek a helyi iskolában, generációkat tanítottak. Szász András a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tudományát, felesége pedig a földrajz és a biológia titokzatos világát töltögette a gyermekfejekbe. Nyugdíjazásuk után is az iskolában maradtak, az idei szeptember az első alkalom, hogy a becsenge- tés már nem szólítja őket. — A dohányzásról egyik napról a másikra lemondtam, az iskoláról azonban nagyon nehéz leszokni. Geszten 31 évig tanítottam, az idők során reflexszerűvé vált: ha meghallom az iskolacsengőt, már kapom is a táskát — érzékenyül el a hatvannégy éves Szász András. — így majd több időd jut olvasásra, irogatásra — vigasztalja felesége, aki a természettudományok mellett társastáncra is oktatta diákjait. — Én is azt tervezem, hogy a szépapám által elkezdett Geszt krónikájának papírra vetését folytatom. A második világháború után történt eseményekkel szeretném bővíteni a már meglévő ismereteket. Geszt minden zegét-zugát jól ismerem — mondja Iluci néni, aki emellett otthon „vállalkozgat”: virágot és koszorút, piperecikkeket árul, de a természetgyógyászat csodapiruláit, kencéit és masináit is megtalálhatják nála az érdeklődők. — Milyen volt régen és milyen most tanítani? — fordulok Szász Andráshoz. — Amikor 1968-ban idekerültem, az osztálylétszámok 20—30 fő körül mozogtak, néha még a harmincat is meghaladták. Akkor még szilárd tantervek voltak, kitaposott ösvényen kellett a gyerekeket vezetnünk. A tudás elmélyítésére több idő állt rendelkezésre, három évtizeddel ezelőtt a diákok lexikális és az alapvető készségek terén szerzett tudása stabilabb volt. Alsóból felső tagozatba nem kerülhetett úgy tanuló, hogy betűzgetve olvasott. Jelenleg elindult a rosszul értelmezett liberalizálódási folyamat. Most mindent szabad. Pedig szerintem az iskola arra való, hogy a fiatal vesszőt hajlítsák, a jó felé fordítsák, sőt időnként még metszeni is kell. — Mégis úgy tűnik, a gyerekek egyre inkább leterheltek... — Régen hetente 10—12 óra jutott irodalomra, nyelvtanra. Most a hetedik-nyolcadik osztályban előfordul olyan hét, hogy három magyaróra van. Az óraszámmal ellentétben a tananyagot nem csökkentették, a feldolgozásra, elmélyítésre szánt idő nagyon kevés. Ezért aztán a tudás felszínes, felületes marad. Azelőtt a diákok tudtak beszélni, olvasni. A mostaniak állandóan a tévé, a video, a számítógép előtt ülnek, a kötelező olvasmányokat is inkább filmen nézik meg. — Az iskolában 45%, az alsóban 50% fölötti a cigánytanulók aránya — fűzi hozzá feleségé. — A háttérindíttatás nincs meg, velük, főleg a hangadókkal még többet kell foglalkozni. — A település nehéz helyzete< mennyire foglalkoztatja a lakosságot? — Nagyon kevesen vannak, akik igazán átérzik ezt a súlyos problémát. A többség azonban észre sem veszi, nem törődik vele — válaszol Szász András, akinek mondandóját neje megtoldja egy gondolattal: — Az az igazság, hogy az élet már nem olyan itt, mint régen volt. A hajdanán az egész községet megmozgató vizsgabálak, szüreti mulatságok lassanként elmaradtak, a jó képességű fiatalok elköltöznek Gesztről. Szász András és felesége: „Elindult a rosszul értelmezett liberalizálódási folyamat. Most mindent szabad’’ benne össze — ad hangot véleményének egyikük. Szabó Sándor Mezőgyánból érkezett édesapjával, mutatja az általuk hozott cefrét. A beszélgetésbe a jelenlévők majd mindegyike bekapcsolódik. Rögtönzött statisztikát tartanak, miszerint egyre inkább háttérbe szorul a gesztiek pálinkafőző kedve, jobbára a környező településekről hozzák a termést, de Berettyóújfaluból és Komádi- ból is érkeznek. Az is kiderül: a fiatalok nem foglalkoznak a kerttel, elhanyagolják a szőlőst, a gyümölcsöst. Aki nem találja meg számítását, elköltözik innen. A cefre szagát — más vélemények szerint illatát — még az orrunkban érezzük, amikor ebédhordókkal megrakott fiatal kerékpáros nővel találkozunk. Közmunkásként viszi ki az ebédet az öregeknek. A Petőfi utca egyik padján, a kerítést szegélyező színes virágszőnyeg mellett idős nénikék üldögélnek, mondanivaló mindig akad. Barátnők és szomszédok is egyben — tudatják velünk. — Nyolc évig voltam harangozó a templomban, emellett takarítottam is. Az én kezem nyomát megnézhette mindenki! Patyolatrendet hagytam magam után! — rikkantja a hetvenhat éves Sólyom Istvánná. — Megmondom én magának, mitől betegek a népek! Az italtól! A faluban sok az iszákos, és ez alól a nők sem kivételek! — Gyakran előfordul, hogy a szülő azt mondja, nem tud a gyerekének zsíros kenyeret adni uzsonnára. Érdekes, hogy eközben a férje a kocsmában ül. Ezek szerint italra mindig jut pénz — fűzi hozzá a néni lánya. — Na meg az irigység! Nem emlékszem arra, hogy régen ennyire irigyek lettek volna egymásra az emberek — toldja meg Sólyom Istvánná. Időközben unokája is csatlakozik a diskurálók táborához: — Olyan ez a környék, hogy keresve sem lehetne szebbet találni. Megélni viszont itt lehetetlen. Én most egy virágüzletben dolgozom, a testvérem foglalkozása szobafestő, mégis közmunkát végez, mindig azt, ami éppen adódik — mondja a húszéves lány. — Bejárással sem lehet munkát vállalni, mert amikor megkérdezik, hogy hova valósi vagyok és erre azt mondom geszti, azt a választ kapom, hogy „köszönjük, hogy Az italtól betegek a népek! — vallja Sólyom Istvánné (a kép jobb oldalán) befáradt.” A vállalatok nem tudják fizetni az utazási költségeket. — Én azt mondom, aki szeret dolgozni, talál magának munkát. El lehet menni napszámba is. De vannak olyanok, akik jól elvannak a semmittevéssel is — toldja meg a pádon ülők egyike. Búcsút véve beszélgetőtársainktól, a jelenleg felszámolás alatt álló téesz felé tartunk. Ebédidő lévén az „Egyetértés” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet irodáján zárt ajtókra találunk. A téesz egyik munkatársát, Erdei Lászlót ebéd közben zavarjuk meg, aki készségesen megmutatja nekünk az állattenyésztő telepet. — Ez maradt a téeszből. Van még 5 lovunk, 149 tehenünk, 67 borjúnk, 45 növendékmarhánk. Sertésállományunk 101 anyakocából, 5 kanból, 198 süldőből, 270 hízóból, 300 napos malacból áll — sorolja a számokat fejből Erdei László. A felszámolást végző cég munkatársa, Szabó István felszámolóbiztos érdeklődésünkre elmondja: — A téesz kilátástalannak ítélte meg helyzetét, ezért idén február 28-ától megindult a fel- számolási eljárás. A növénytermesztést a kalászosok Maratásával be is fejeztük, az állattartó A Petőfi utca nem csak a pádon ülő nénik szóbeszédétől hangos — nyár végi életkép telep meghirdetése, a mezőgazdasági gépek és az ingatlanok értékesítése folyamatban van. A felszámolási eljárás kezdetén ötven alkalmazottja volt a té- esznek, mára ez a létszám a felére csökkent — kapjuk a tájékoztatást Szabó Istvántól. Az oldalt írta: Váradi Krisztina Fotók: Kovács Erzsébet Felszámolásra várva — az állattenyésztő telep borjai mit sem sejtenek a nehéz helyzetről
