Békés Megyei Hírlap, 1999. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-24-25 / 171. szám
1999. július 24-25., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Harmadik könyvén dolgozik a kvíz-kérdéseket kedvelő bútorasztalos A Cég továbbra is féltékenyen őrzi az amerikai bálvánnyal kapcsolatos titkait A békési aforizmagyűjtő Marilyn Monroeról Hemingwayre emlékezünk Száz éve született Az öreg halász és a tenger Nobel-díjas írója Töltött káposztát készített Sinatrának Békés megyét 12 évesen hagyta el. Balatonkenese után Temesváron majd New Yorkba élt évtizedeket. Nyugdíjasként tért vissza Magyarországra, Veszprémben telepedett le, de háromévente meglátogatja a lányát és unokáit Amerikában. A négy nyelven beszélő Ihász Katalin minden évben egy hetet Gyulán tölt. A gyógyvíz több hónapra felejteti reumatikus panaszait, mondja. A fürdővárosban mesélt élménygazdag bár megpróbáltatásokban sem szegény életéről. — Medgyesegyházán születtem. Tizenkét éves voltam, amikor a románok 1939-ben kinyitottak az egyik csatorna zsilipét. A víz hatalmas szántókat és sok házat öntött el, többek között a mienket is. Túl sok emlékem nem maradt a községről, mert édesapám tímárként a balatonkenesei bőrgyárban munkához jutott, így a család ott telepedett le. Öten voltunk testvérek. Elhatároztam, hogy szakácsnak tanulok, ezért 13 évesen a fővárosba utaztam. Két év múlva diplomás szakácsként tértem vissza Kenesére, ahol 800 sebesült katonára főztem. Húgom nyolc évesen a háború áldozata lett. Szörnyű napokat, hónapokat éltünk át akkoriban. A hegyoldal borospincéiben bujdostunk, de sokakra itt is rátörtek. Az orosz katonák kegyetlensége nem ismert határokat. Korra való tekintet nélkül erőszakolták meg a lányokat, asszonyokat. Nem egy tizenéves fiatal abba halt bele, hogy egy tucat katona „végigment rajta”. Szörnyű világ volt akkoriban mindenhol. — Korán férjhez mentem, a párom Romániából szökött át. Negyvenötben kislányunk született. Amikor nem sokkal később megnyitották a határokat, elutaztunk Temesvárra, a férjem családjához. Közben a határokat ismét lezárták, így két évtizedre ott rekedtünk. Tizennyolc évesen egy idegen országban találtam magam, a nyelv minimális ismerete nélkül. A villamoson magyarul kértem jegyet. A kalauz leszállított. „Aki még jegyet se tud venni románul, az ne utazzon” — mondta. Idővel megtanultam a nyelvet, majd elhelyezkedtem egy vasgyárban szakácsként. Közben édesanyám meghalt, édesapám pedig ’56-ban a két öcsémmel kiment Amerikába. A munkahelyemre érkezett levelük szemet szúrt az igazgatónak, aki behivatott, majd arra hivatkozva, hogy életrajzomban elhallgattam, hogy családtagjaim külföldön tartózkodnak, elbocsátott. Mivel épp kerestek szakácsot az ország legnagyobb mérnökképző intézetébe, odamentem. Tizenkét évig főztem 1200 hallgatónak az ebédet. Szegény tanulók, korábban mindig savanyú levest és fasírtot kaptak, én meg örömmel készítettem nekik a jobbnál-jobb magyar ...a francia balettcsoport csirkepaprikást rendelt nokedlivel. ételeket. Hatvanötben — miután férjem meghalt —, édesapám kivitt a lányommal együtt New York-ba. — Ismét egy új országban találtam magam, megint nyelvismeret nélkül. Édesapám javaslatára egy repülőgépalkatrészgyár csomagolóüzemében helyezkedtem el. Mindenki csak angolul beszélt, illetve a vezető, aki felvett, tudott németül. Dédszüleim németek voltak, így gyerekkoromban megtanultam a nyelvet. A gyárban töltött egy év után már folyékonyan beszéltem angolul. Egyik nap megláttam egy hirdetést az újságban, miszerint a 40 emeletes Essecs hotelbe magyar szakácsot keresnek. Jelentkeztem, és a konyha ötödik szakácsaként — a francia, spanyol, olasz, német szakácsok után magyarként — felvettek. Számtalan élményt gyűjtöttem a 28 év alatt. Jólesett, amikor a francia balettcsoport csirkepaprikást rendelt nokedlivel. Azt sem felejtem el, hogy Frank Sinatra az 51. születésnapját közel száz színész és énekes barátjával a hotelben ünnepelte, s a vacsora után személyesen köszönte meg nekem a finom töltött káposztát valamint a palacsintát. — New York negyedei között mindenki megtalálja a sajátját. A magyarok is a város bizonyos utcáiban telepedtek le. Karádi Katalin művésznő például abban az épületben, ahol a háziorvosunk lakott. Többször láttam, amikor a társalkodónőjével sétálni indult. Festett, szőke hajáról mindig eszembe jutott egy kellemetlen esetem. Temesváron történt. Megtudtam, hogy a férjem csal egy szőke nővel. Gondoltam megmutatom, hogy én is tudok olyan lenni, mint a hölgy, ezért éjfekete hajamat szőkére festettem. Az eredményt nem ragozom. Másnap visszatértem és kopaszra nyiratkoztam. Szerencse, hogy közeledett a tél, így 3-4 hónapig csak sapkában mutatkoztam, és egy életre megtanultam, úgy kell elfogadjam magamat, ahogy az Isten teremtett. Érdekes, hogy New York-ban a nemzetek között nincs gyűlölet, bárki szabadon használhatja az anyanyelvét. Igaz, megkülönböztetésekkel ott is találkozunk. A vietnami háborúban — amelyen szerintem a lőszergyárosokon kívül más nem járt jól — például csak a bevándorlók gyerekei vettek részt. Egyik öcsémet is elküldték, sebesülten, de legalább életben tért vissza öt év után. Bombát dobtak abba az árokba, ahol 14 társával együtt meghúzódott. Egyetlen túlélőként került ki. Azóta 11 -szer operálták, hasa a sok vágástól olyan, mint egy térkép. Visszatérve New Yorkra: 75 nyelvet beszélnek a városban. Sőt azt A medgyesegyházi születésű, négy nyelven beszélő Ihász Katalin minden évben egy hetet Gyulán tölt FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET is írja le, hogy a 250 milliós ország parlamentjében kétszázan ülnek, ezzel szemben itthon közel kétszerannyian. — Gyakran megkérdezik tőlem, miért tértem vissza nyugdíjasként Magyarországra? Amerikában olcsó az élelmiszer, a ruházati, a műszaki cikk és az arany. A lakbér viszont nagyon magas. Az ’56-os kivándorlók közül ötezren visszatértek. A dollárban átutalt nyugdíjakból itt szépen meg lehet élni. Az állam is jól jár velünk, hiszen forintra váltjuk a valutát. Tudom, hogy sok mindent megengedhetnék magamnak a havi közel százezer forintból, de átlag életet élek. Háromévente meglátogatom a lányomat New Yorkban, és támogatom a megtakarított pénzzel. A férje rákos, sok a kiadásuk. A fiú unokám San Diegoban orvos, a lány pedig utolsó éves az egyetemen és a filmszakmában szeretne elhelyezkedni. Lejegyezte: Borsos Gabriella Fekete fehéren Károsultak felelőssége „Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!” — írta jó másfélszáz évvel ezelőtt Petőfi az „őrült” Tiszáról. S most láthatjuk, a természet mit sem változott, legfeljebb a Tisza szelídült valamelyest főleg Vásárhelyi Pál és mérnök- társai jóvoltából. A hegyekről lezúduló víz éppoly alattomos, mint volt Petőfi idejében. Házakat mos el, hidakat rogyaszt a folyóba, vasúti pályákat tesz tönkre, egy élet keserves munkájával összekuporgatott csöppnyi vagyont tesz percek alatt semmivé. Síró és szitkozódó asszonyokat, a természettel dacolni próbáló férfiakat, félelemtől reszkető gyermekeket mutatnak napok óta a képernyőn. A katasztrófa sújtotta területre honvédségi erőket — technikát és személyi állományt — vezényeltek, aktivizálták magukat a polgári védelmi erők, szemlét tartott a miniszterelnök, s több miniszter — ahogy rendkívüli helyzetben felelős politikusoktól illik. Aztán felszólították a társadalmat, a biztosító társaságokat, a polgárokat, segítsenek a bajba jutottakon. Szép kerek tehát a kép, minden rendben valónak tűnik. Ám ahogy nézem a drámai jeleneteket, s a még drámaibb nyilatkozatokat felelős szájakból, különleges, rossz érzés kerülget. Attól lehet, hogy nem látom, mi a házáért, kicsi vagyonáért remegő polgár, mi az önkormányzat és mi az állam felelőssége? Nem látom, melyiknek hol a határa? Egyre azt érzem — mint a régi szocialista időkben — „bajban vagyunk, gyertek, segítsetek feltétel nélkül!”. Támogatást várnak tőlünk, a biztosítótól, a kormánytól még akkor is, ha nincs biztosítás, ha nem kotorták ki a vízelvezető árkot, ha rossz gazda módjára lakták házukat, falujukat a károsultak. Sajnálom, hogyne sajnálnám a szenvedőket. Támogattam őket, s támogatni fogom a jövőben is. Csak épp tudni szeretném, pénzem, mások és a köz pénze kin fog segíteni? Azokon, akiknek igyekezete és gondossága felső határán csapott át és tett tönkre mindent az ár vagy azokon is, akik csak Istenben és a gondoskodó államban bíztak, és Pató Pál módjára semmit nem tettek azért, hogy vagyonukat, családjuk biztonságát megóvják. A szocializmusnak, a gondoskodó államnak vége. A biztosítás nélkül kártérítést fizető társaságok kora is lejárt. Marad a felelősség, az egyéné és az államé. Utóbbié nem pótolhatja az előbbi felelőtlenségét. Árpási Zoltán A szocializmusnak, a gondoskodó államnak vége. Vésztő, 1920(?). Körösparti részlet. így nézett ki valahol, valamikor. Az idősek talán még emlékeznek rá. Milyen lehet most, ott, az a part, s az a ház?