Békés Megyei Hírlap, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-20 / 91. szám
RIPORT 1999. április 20., kedd A túloldalon újságírót vertek A röszkei határátkelőn minden nyugodt. Semmi sem emlékeztet a háborúra és arra, hogy a túloldalon a közelmúltban verték meg a hazatérő Vuity Tvrtko magyar haditudósítót. A magyar átkelőről nem látni, mi is történik a szomszédban. — Azt, hogy bántalmazták, verték, nem láttuk — emlékszik vissza a történtekre Huszár Imre őrnagy (képünkön), kirendeltségvezető-helyettes. — A részletekről mi is csak a sajtóból értesültünk. Amikor átértek, a váróban tudtuk csak lefektetni, mert ágyunk nincs. Látszottak rajta a bántalmazás nyomai. Ez egyedi esetnek számított, nincs tudomásunk arról, hogy a magyar állampolgárokkal másként bánnának a jugoszláv oldalon, mint másokkal. A cigarettacsempészeket megforgatják ugyan, de akkor nem az állam- polgárság számít. Nekünk változatlanul jó a kapcsolatunk a kollégákkal, ha valamit meg kell beszélnünk, középen mindig találkozunk. — Mi változott a háború kezdete óta? — A határforgalom drasztikusan lecsökkent, nyugat-európaiak elvétve jönnek, inkább csak a jugoszlávok és a magyarok mozognak. A magyarok cigarettáért mennek, igaz mostanában csak a két átkelő között található free shopig. A jugoszlávok vásárolni járnak át, és visszafelé teli tankolnak. Csempészekkel eddig nem nagyon találkoztunk. A gyerekek talán nem is értik a síró felnőtteket Szabadka bombázásakor megremegtek az ablakok deltség parancsnoka. — Egy időben több járőr és figyelő van szolgálatban, most kötelező kellék a golyóálló mellény és a géppisztoly. — Az itt élők hogyan fogadták a háború hírét? — Eleinte sokan megállítottak, kérdeztek minket, mi történik. Most már, ha lehet ilyet mondani, beletörődtek az emberek. Bizakodnak, reménykednek, mi nem avatkozunk bele. Akadt olyan is persze, aki fél. —, Mennyi” jut el ide a jugoszláv háborúból? — A repülőgépek zaja. Ez furcsa volt, de azután megszokták az emberek. Sokan a vadászrepülők okozta hang- robbanásokat vélték bombarobbanásoknak. Szabadka bombázásánál érezni lehetett, ahogy kicsit megrázkódtak az ablakok. A háború állásáról mi is az újságokból, televízióból értesülünk. — Sokan érkeztek, érkeznek a zöldhatáron? — A tavalyi első negyedévhez képest nincs eltérés. Március 24-éig a határsértők között kínaiak és afrikaiak is voltak. Utána már csak jugoszláv állampolgárságú albán és magyar nemzetiségű menekültek érkeztek. A koszovói albánok családostól, a magyarok egyesével és csak férfiak. — Embercsempészek működnek a határon? — Magyar oldalon nem tapasztaltunk ilyet, de jugoszláv oldalon már szervezetten juttatják el a határig a menekülteket. Az albánok Koszovóból egyesével érkeznek meg Szabadkára, ahol egy megadott címen várják össze egymást. Az embercsempészek fejenként 400 márkáért viszik ki őket a határra. Ott megmutatják nekik, merre tovább, majd sorsukra hagyják őket. Végül nálunk kötnek ki a menekültek. —A túloldallal milyen a kapcsolat? — A békés egymás mellett élésre törekszünk. A szolgálati rendjükben nem vettünk észre változást, és ahogy mi is, ők is kerülnek mindenfajta provokatív megnyilvánulást. A határállomásról a zöldhatárra is kivisznek minket. A járőr nem nyilatkozhat, félszavakat beszélgetünk. — Milyen a golyóálló mellény? — érdeklődünk. — Kényelmetlen — felelik. Akár a háború. Kovács Attila Figyelők az ásotthalmi zöldhatáron fotók: lehoczky Péter — Itteni magyar vagyok! — teszi fel ijedten a kezét a sándorfalvai Szabó bácsi a röszkei határon, mikor az orosz konvojra váró újságírók lecsapnak rá. A motorkerékpáros kisöreg a , jugo” oldal felől érkezik, mindenki azt hiszi, kinti, faggatnák mi újság. Nem csoda a kíváncsiság, hiszen előző nap este Szabadkát bombázták, de erről az idős férfi mit sem tud. Ő csak cigarettáért ment át a senki földjén nyitva tartó shopba. Harminc kilométereket motorozik oda-vissza a bagóért, de még mindig megéri. A háborúból legjobban a magyar légteret használó NATO harcigépek zavarják. Nem tud tőlük tévét nézni. A déli határszakasznak az elmúlt hét péntekén vágtunk neki. Úti célunk a röszkei átkelő és a mórahalmi „zöld” határszakasz volt. „Szigorúak a határnál...” Szeged után egyre kihaltabb az országút, forgalom alig van. Megelőzünk egy — a rendszámából ítélve — szabadkai Ladát, majd megállunk egy benzinkútnál. — Milyen a forgalom? — érdeklődünk a kutasnál. — Jönnek, jönnek — rántja meg vállát. — Üzemanyagot visznek ki? — Nem nagyon. Szigorúak a határnál. Röszke előtt néhány kilométerrel géppisztolyos, golyóálló mellénybe öltözött rendőrök, lejjebb két határőr hasonló szerelésben. Az átkelőnél éppen elcsípjük a Belgrádból hazafelé tartó orosz konvojt. A 64 teherautó orosz segélyt szállított Jugoszláviába, a szerbeknek. — Ez egy új lecke, új kérdésekkel — mondja a határon tartózkodó Schieber József, a konvoj kíséretét biztosító polgári védelem szóvivője. — A képlet valóban nem egyszerű. Egy ország segélyt szállít egy baráti országba, egy nem annyira baráti országon keresztül. A hazafelé tartó konvoj körül nagy a sürgés-forgás. Határvadászok biztosítják a terepet, a teherautók körül fináncok serénykednek. Az oroszok belgrádi nagykövetségük néhány holmiját, az ott dolgozók személyes tárgyait mentik haza a bombázások elől. — Már az is szenzáció, ha az egyik ember segít a másikon — legyint a „Kamazok” felé a határátkelő előtt posztoló taxisok A menekültek befogadása erkölcsi kötelesség egyike. A nyolc, tíz autó munka nélkül áll a napon. — A háború előtt sűrűbben fordultunk — jegyzi meg egy vékony férfi. A többiek helyeslőén bólogatnak. — Egyáltalán nem jönnek? — kérdezzük. — De. Családok, apák nélkül — feleli egyikük. )tA felnőttek sírnak Mintha végszavazna, egy asszony igyekszik át két gyerekkel a magyar vámosok között. A nő jobbjában régi utazótáska, a balba egy ötéves forma gyerek kapaszkodik, a nagyobbik utánuk baktat. Idősebb asszony várja őket. A család összeölelkezik, a felnőttek sírnak, a gyerekek szótlanul állnak mellettük. Később közelebb óvakodunk a kis csoporthoz, de a határ másik oldaláról jött asszony tagadóan rázza a fejét. Nem, nem mond semmit, örül, hogy itt van. Közben besorol az orosz konvoj is. Nagy dübörgés közepette útnak indulnak. Kiürül a határ. A vámosok egy, a jugoszláv határról visszafordított magyar rendszámú Audit vezető kínait faggatnak. A határőr katonák lazíthatnak, sorra dobják le magukról a golyóálló mellényeket. — Honnan jöttetek? — kérdezzük. — Sopronból. Lassan odébb ballagunk a határátkelőtől, hogy egy földút mellett ráakadjunk a magyar— jugoszláv határtól alig pár méterre lévő Szűcs-tanyára. „Integetnek a katonák...” A 81 éves Szűcs Sándomé, vagy ahogy mindenki ismeri a környéken, Szűcs néni, 1938 óta lakik a tanyán. A ház mögötti kiskert végétől négy méterre már ott a határ. — Még a térképen is rajta vagyok — mondja az életvidám kis öregasszony, aki 20 éve egyedül él. — Még a katonák is integetnek, mikor eljárnak itt — meséli, majd invitál: megmutatja nekünk is a két országot szétválasztó kanálist. — A férjem is itt született ezen a tanyán, ahogy az apja is — meséli. — Fiatalkoromban cselédkedtem, azután harminc évig a „feppen” dolgoztam. Az a határátkelő — világosít fel értetlenkedésünket látva. — A háborúhoz mit tetszik szólni? — kérdezzük. — Sajnálom őket. Az este is úgy dörögtek, reggel meg kétszer is szólt a sziréna. Közben kiérünk a kertvégében meghúzódó államhatárra. — Na itt egy magasles volt, három éve bontották le — bök a földből kiálló négy vasdarabra. — A párja odaát van — mutat a túloldalra. Meresztjük a szemünket, de katonát nem látunk az őrtoronyban. Csendes a határ. Jugoszláv oldalon gyümölcsöst permetez egy férfi. Katonák, repülőgépek sehol. „Hozzászoktak a háborúhoz Röszkéről a Mórahalmi Határőrizeti Kirendeltség felé vesszük az irányt, ahol Árva Béla őrnagy fogad minket. A Mórahalomhoz tartozó ásotthalmi határszakaszon megerősített szolgálatot lámák el a bombázások megkezdése óta. — Elsősorban a lakosság megnyugtatása a cél, a határszakasz közelében sok a tanyán élő ember, az ő biztonságérzetüket is fokozza a jelenlétünk — mondja a kirenNagyon sajnálom őket — ban lakó Szűcs néni mondja a határ tőszomszédságá■
