Békés Megyei Hírlap, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-17-18 / 89. szám
N* vo)noj velbi prev#o Na vojnoj veibi proveo Békési hét 1999. április 18. * Hatodik oldal * * A nagyhatalmak mindig eljönnek a Balkánra. Hol plknlkez- nl, hol háborúzni, hol Igazságot tenni, hol meg bókét teremteni. A kedvük szerint. így aztán mi, akik éppoly közel élünk a Balkánhoz, mint az áhított Európához, bizony nem győzzük kapkodni a fejünket. Ebbe akár bele is szédülhetünk, s talán észre sem vesszük, hogy közben sokat fejlődött a Balkán. Már nem kell nagyhatalmi ostobaság ahhoz, hogy embertelenségek özöne zúduljon az ott élőkre. Elég egy kis párlat, mely úgy hat, mint a sligovica. Csak éppen nacionalizmusnak hívják. ti. ItdCE 0 RÄTt Petrovics Mathia ujjal szétfeszített katonakönyve szerint: tulajdonosa igazoltan háborúzott 1991-1992-ben... Tábor a város szélén. Sőt, újabban a két végén is. Mindenfajta náció gyermekei menekülnek ide, szó szerint a nagyvilágból. Nem (csak) azért fogadjuk be az idegeneket, mert az általunk is aláírt nemzetközi szerződéseket illik betartanunk, hanem mert megvan a magunk tartása is. Sorsunk volt az üldöztetés — ki tudja, honnan menekültünk ide, s mennyit kellett bujdokol- nunk az 1100 év alatt. Most visszadhatunk valamicskét mások kegyelméből, jóindulatából. E napokban különösen azokra érdemes figyelnünk, akiket a koszovói háború nyomása vet, vetett ki otthonukból. Seidi Osmani ránézésre olyan, mint egy régi ismerősöm, egy kemény fejű magyar. Pedig Srbicából jött, méghozzá feleségével, Fahrijével és gyermekeivel. Ilir 12 éves, Arton 11, Herolinda 9, a legkisebb, Teuta pedig 7. Ők itt hátul — ez majdnem értékrend is abban a világban — lányok. Seidi egy sütőüzem művezetője volt Pristinában, melytől lakóhelye 35 kilométerre található. Ha még maradt belőle valami... Az asszony nem dolgozott, illetve nyilván rengeteget a gyerekhadra, meg a ház urára, csak nem állásban, hanem otthon. — Srbicát támadták meg először a szerb milicisták, mert a koszovói fegyveresek vezére odavalósi — mondja Seidi. — Egy éves budosásunk kezdődött ezzel. Ez idő alatt mindössze tíz napra tudtunk hazamenni, aztán most januárban már láttuk: oda nincs visszaút. Miért menekültünk mindenhová? Féltünk a szerb rendőröktől, hogy megölnek bennünket is. Tavaly január ötödikén kezdték a szerbek nehéztüzérséggel bombázni Srbicát. A feleségem a gyerekekkel bemenekült Pristinába, ahol éppen műszakban voltam. Az erdőn keresztül, gyalog tették meg az utat. Vissza nem mehettünk: a szerb állások százötven méterre voltak a házunktól. Másfél hónapig Pristinában húzódtunk meg, de amikor az utcán igazoltattak, s egyúttal agyba-főbe vertek a szerb milicisták, onnan is el kellett tűnnünk. Srbrica körül bolyongtunk, ötvenhárom falu van azon a környéken... — Voltak könnyebb napjaik is? — Sokáig a koszovói felszaba- dítási hadsereg felügyelte Srbricát, tíz napra még haza is jutottunk. Aztán megindult a szerb offenzíva, hozzáláttak a tisztogatáshoz, menekülnünk kellett árkon-bokron át. Erdőkben bújkáltunk, patakmedrek mélyén húztuk meg magunkat. A nagyobb mélyedéseket kerestük, hogy a gránátok, rakéták elkerüljenek bennünket. A gyerekek mindig velünk voltak. Idén januárban Milosevics és Holbruch egyezsége után egy kicsit szabadabban mozoghattunk, a szerbek valamelyest vis- szább húzódtak. Ezt az időt használtuk ki a menekülésre. — Mit tud. az itthoni helyzetről? — Amit a Sky News mutat. Ott láttuk két hete azt is, hogy ég a házunk... Kiadnak Svájcban egy Botáré nevű, albán nyelvű lapot — itt sajnos nem lehet hozzájutni —, németországi ismerőseim telefonáltak, hogy abban olvasták: kilencven éves anyám is meghalt. Három napja, hogy tudom. — A békétlenség előtt hogyan jöttek ki az arra élő szerbekkel? — Nyolcvankilenc óta nem éltünk normális körülmények között. Akkor számolták fel Koszovó autonómiáját. Ezzel megszűnt a szabadságunk. Attól kezdve a rendőrség bármit megtehetett. Ha megállítottak, akár a pénzünket is elszedhették. — Hogyan jutottak el Békéscsabára? — Január negyedikén indultunk Koszovóból, s hetedikén értünk Magyarországra. Albán embercsempészek hoztak bennünket kocsival Szabadkáig. Ott vajdasági magyar ember- csempészek vettek át bennünket. Az egyezség szerint át kellett volna hozniuk a határon. Ez egy társaság volt. A legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy át kellett utazNem akarnak többé harcolni Jönnek közelebbről is. Például magyarok a Vajdaságból. Petrovics Mathia a Szabadkától 33 kilométerre található Stara Moravicából, melyet ml Kossutfalvának nevezünk.- Magyar iskolába jártam, magyar az anyám, a második feleségem is, akivel jöttem, de apám nevét viselem — mondja. — Miért indultak neki? — Szedik össze a férfiakat. Horvátországban kellett harcolnom 1991—1992-ben, elég volt. Megsérültem, amikor péncélozott harcjárművünkbe oldalról belerohant egy horvát tank. Négy bordám tört el, megsérült a vesém, a lépem. Most aztán átjöttünk a zöldhatáron — március 27-én. Az első házasságomból való két fiam ott maradt. A második feleségemmel és a gyerekeinkkel indultunk el. Meg a barátainkkal. Szabadkáról Kunbaja felé vettük utunkat. Végleg eljöttünk, fogalmam sincs, mi lesz a sorsunk. Ha itt kapunk letelepedési engedélyt, maradunk, ha nem, tovább megyünk. Csak vissza nincs utunk. Fegyvert pedig soha többé nem veszünk a kezünkbe. — Csak a sorozás veszélye kergette el magukat? — A horvát és a bosnyák területekről Vajdaságba érkezett szerbek viselkedése a másik ok. Ők „meg akarják mutatni” a vajdasági magyaroknak, hogy szerbek. Szén- és fakereskedő voltam odahaza, a hatóságok mára mindenben korlátoztak bennünket, a szerbeknek viszont mindent megengedtek. Március derekától már dolgozni sem lehetett: a szerb rendőrök mindenért — sokszor azt sem tudtuk, miért — megbüntettek bennünket: ezerötszáz dinárokra. Ez komoly összeg. Amikor már nem tudtam fizetni, azt mondta egy szerb rendőr: a büntetés fejében szállítsam el a szemetet az apja házából. Hallottuk, hogy eljövetelünk után két-három nappal betörtek a házunkba. Azóta valószínűleg be is költöztek valakik a Vajdaságba menekült szerbek közül. Erre nincs törvény, de így szokás, a hatóságok eltűrik. nunk Szerbián. Papírjaink nem voltak, ha megállítanak, bármi is történhetett volna. Szerencsére végig nagy köd volt. A szabadkaiak aztán nem hoztak át, hanem kiraktak bennünket a határ előtt. Este fél hattól éjfélig várakoztunk ott tanácstalanul, nem tudtuk, merre kellene elindulnunk. Aztán láttam, hogy a legkisebb gyerek már majdnem megfagy, azt mondtuk, lesz, ami lesz, megyünk. Szerencsére Magyarország felé indultunk. Átjöttünk a zöldhatáron. — Mennyit kértek az ember- csempészek? — Négyezernyolcszáz német márkát. — Ez nagy pénz. — Igen, de muszáj volt odaadni. Ha majd elcsendesül Koszovó, akkor döbben rá a világ, mennyi halottunk van. — Ha vége lesz, odahaza képesek lesznek még együtt élni szerbekkel? — Úgy gondolom, hogy nem. — Akkor majd nekik kell pakolniuk? — Szerb gyereket nem ölhetek, akkor sem, ha ők ezt tették a mieinkkel. Ha kezembe kaphatnék majd egy szerbet, akár katonát is, nem ölném meg, de igyekeznék megértetni vele, hogy én is szeretnék úgy élni, mint ő. Nem a szerbek, hanem Milosevics rezsimje ellen vagyunk. — Mit gondol, jó-e az, hogy a NATO bombázza Jugoszláviát? — Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. De bevonulniuk muszáj Koszovóba. Anélkül semmit sem érnek el. Az összes világszervezet már eleve sokat késett a beavatkozással. — Innen tovább mennek, vagy maradnak? — Akárhol is vagyunk, nehéz a helyzetünk. Köszönjük Magyarországnak, hogy segít rajtunk. Azért szeretnénk nyugatabbra jutni, hogy dolgozhassak, megélhessünk a magunk erejéből. Nem hiszem, hogy a közeljövőben hazajutnánk. Csak a férj szól. A többiek a szemükkel beszélnek. Meg a hallgatásukkal. A gyerekek hosszúra nyúlt vakációját az'üldöztetés stációi szegélyezik. Ők viszik át a harmadik évezredbe a koszovói albánok sorsát. Szükségképpen sivár élet a menekülttábori. De talán ez lesz legszebb gyermekkori emlékük. A mi fiaink, lányaink pedig bizonyára emberséget tanulhatnak a mi cselekedeteinkből. Kiss A. János SZÁMKIVETETTEK A háború hullámverése Békéscsabán FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET
