Békés Megyei Hírlap, 1999. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-09-10 / 7. szám
1999. január 9-10., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Tarján Györgyi születésnapjai Az ismert és népszerű színésznő nyolcadik szilveszterét töltötte Amerikában Ezemyolcszáznegyvennyolc... A megye melyik városába ért el először a forradalom híre? Ady vérvirágos betegsége Nagy költőnk kegyetlen betegsége és a kórral szembeni harca Egy szál csónakban, aknák között A közelmúltban volt három éve, hogy aláírták az Ohio állambeli Dayton városában a délszláv háború lezárását szabályozó egyezményt. Ugyancsak most volt az évfordulója (az ötödik) annak a barbár támadásnak, amely romba döntötte a 16. században épült mosztári kőhidat, a nemzeti kulturális örökség részét. Tavaly október végén volt ezer napja, hogy a magyar műszaki kontingens elfoglalta helyét a horvátországi Okucsaniban, s azóta végzi áldásos munkáját: hidat épít és újít fel, utakat, felüljárókat, alagutakat tesz használhatóvá. „Szabadidejében” pedig segít a lakosságnak. Például a helyi katolikus templom építésénél. A magyar honvédek munkálkodásáról, ottani életükről beszélgettünk Létai Attila ezredessel, aki a magyar alakulat kiérkezésének első napjától a parancsnok műszaki helyetteseként dolgozott. Azután itthon féléves intenzív angol nyelvtanfolyamon vett részt, majd visszatérve Okucsaniba, parancsnoki minőségben átvette a kontingens irányítását. —Ezredes úr, hogyan veszi tudomásul egy hivatásos katonaember, ha olyan terepre indul, ahol néhány hónappal korábban még ropogtak a fegyverek? — Váratlan felkérés volt 1995 novemberében, de megtiszteltetésnek is éreztem. Igent mondtam. Ismeretes, hogy a horvátországi kiküldetésre pa- rancsilag senkit sem köteleztek, önkéntes alapon szerveződött az egység. — Kiérkezve mi volt az első benyomása? Félt? — Nem. Katonaember nem fél. Mert fatalista. Amikor elmúlik a veszély, esetleg akkor méri fel, hogy baj is lehetett volna. — Pedig nem csokoládégyárban dolgoztak... — Bizony, nem. Az első, veszélyesnek mondható esetünk a kiérkezés után, 1996 februárjában történt. Át kellett mennünk a Száva boszniai oldalára a szerbekkel tárgyalni. Akkortájt még mesterlövészek voltak a parton és néztek át a mi oldalunkra. Abban az időszakban jelent meg a szerbek részéről egy közlemény, amely szerint — ha az IFOR a nemzetközi elfogatóparancs értelmében a háborús bűnösnek nyilvánított Karadzsics elnököt és Mladics tábornokot elfogja — magas rangú IFOR-katonákat kell túszul ejteni. Az akkori parancsnokkal, Ronkovics ezredessel és egy tolmáccsal motorcsónakba ültünk és áthajtottunk a megduzzadt Száván. Akkor még el volt aknásítva a part, ez nehezítette a dolgot. Voltaképpen parlamenterekként érkeztünk oda, ahol már vártak bennünket. Abban azonban nem voltunk biztosak, hogy vissza is térünk... Curriculum vitae (Életrajzi vázlat) Létai Attila ezredes 1947. december 23-án született Békéscsabán. Középiskolai tanulmányait Dunaújvárosban végezte, majd 1966—70 között Szentendrén a Kossuth Lajos Katonai Főiskola műszaki szakán szerzett műszaki tiszti diplomát. Különböző helyőrségekben szolgált: Szentesen, Orosházán, azután egy hároméves nappali tagozatos akadémia következett 1981-ben, onnan Szolnokra ment a műszaki zászlóaljhoz csoportvezető főtanár, majd törzsfőnök lett. Szeged következett, 1986-ban került a műszaki dandárhoz, ahol állásépítő, majd zártelepítő zászlóalj- parancsnok volt. Innen utazott ki 1996 januárjában dandártörzsfőnök- ként Okucsaniba az IFOR kötelékében szerveződött első magyar műszaki kontingenshez. Két gyermek, egy leány és egy fiú édesapja. —Milyen zászló volt a csónakon? — Piros-fehér-zöld. Elmondtuk, hogy pontonhidat tervezünk, amit az IFOR, később pedig a polgári lakosság is használhat. Megértették. Ez lett azután a híres Zsuzsanna-híd. — Jó volt a kapcsolatuk a helyi lakossággal? — Bárhol megjelentünk, mindig az ott élők érdekeivel egybevágó munkát végeztünk, segítettünk nekik. Sokszor elaknásított terepen, golyóálló mellényben kellett dolgozni, ami csöppet sem könnyű, s ezzel nyilván tisztában volt az ottani lakosság is. Ez adta az ezer nap sikerét. Egyébként a megfelelő PR-tevékenységet is elvégeztük. —Magyarán? — Ha egy városba, faluba megérkeztünk, akkor felvettük a kapcsolatot a polgármesterrel, a rendőrséggel, a közigazgatási szervekkel, s a helyi sajtóban, rádióban tájékoztattuk a lakosságot arról, hogy min dolgozunk. —Mikor érezte, hogy.veszélyben van? — Igazán nem éreztem az életveszélyt. A kontingens mindig úgy szervezte a tevékenységét, hogy önállóan nem mozogtak az emberek. Ha egy csoport elment valahova, akkor annak klasszikus háborús rend szerinti biztosítása volt: él-, menet- és végbiztosítás. Ha baj van, akkor 5 percen belül már SFOR légi segítséget kap az egység. — Mit tart a legnagyobb sikerének? — Többet is. Az egyik: nem volt eddig személyi sérülés. Minden katona, aki eddig kint töltött valamennyi időt, épségben haza is tért. Az, hogy ez a kontingens már ezer napja háborús övezetben tartózkodik, ennek az évszázadnak a katonai sikertörténete! A másik: sikerült erősítenünk a magyar katonák nemzetközi tekintélyét, amit nem csak NATO-körökben, hanem másutt is elismerik. — Ez azért veszélyes kitérő volt az életében, amelyet nem lehet vasárnap délutáni korzózásnak nevezni. Hogyan élte meg? — Nem hangsúlyoznám annyira ezt a veszélyességet. Inkább úgy mondanám, hogy nagyobb a veszély, mint itthon. A megengedett határokon belül mozgott... Mi ugyan nem háborúban, de éles körülmények között dolgoztunk. S szakmai tudásból is bizonyítottunk. Összesen 27 hidat építettünk Boszniában! —A magyar műszakiak emelték ki a mosztári kőhíd darabjait is a sebes folyású Neretvából. — A Magyar Hídépítő Rt. vezetése kereste meg a kontingens vezetését, hogy segítsünk a mosztári híd újjáépítésében. Én a szarajevói elöljáróságon ezt jeleztem, előbb több elutasító választ kaptam, aztán a mosztári polgár- mester közbenjárásával végül is az SFOR-parancsnokság engedélyezte, hogy a magyar műszaki kontingens katonái vegyenek részt a Szulejmán szultán által építtetett híd darabjainak felszínre hozásában. A feladatot sikeresen megoldottuk. Óriási sajtóvisszhangja volt az akciónak, mert Japántól Amerikáig kaptunk elismerő megjegyzéseket. Ezzel is öregbítettük a magyar honvédek hírnevét. — Ha ismét felkérnék, elmenne Okucsaniba? — Természetesen. Kisimre Ferenc Fékéi i fehéren Ha egyszer véget ér a sztrájk Állok a pályaudvaron. Vendéget várok, a pesti gyorssal kellene érkeznie. Ha jön. Ki tudja? Sztrájk van, lubickolok hát az időben. Körbenézek a peronon, a várókban, még a mellékhelyiségbe is belépek. Minél jobban alámerülök a pályaudvari hangulatban, annál inkább egy regáti állomáson érzem magam. (Ne ellenségeskedjünk, egy balkánin, valamelyik balkánin.) Itt nőttem fel, ebben a hazában, nem tántorogtam ki Amerikába, Ausztriába se nagyon, legfeljebb ezt-azt vásárolni. Tudom, milyen volt valamikor, az ötvenes, a hatvanas években a vasút. Majdnem európai. Tartott a negyvenöt előtti lendületből. A színvonal azóta ezer kilométerrel keletebbre került. Sztrájk van, kedvem lenne odaüzenni: tökös gyerekek vagytok, ne hagyjátok magatokat! Végtére is igazatok van, enni kell adni a gyereknek, jól tartani az asszonyt. Fizessenek a szentségit! Ne a ti pénzeteken spóroljanak! Mondom, kedvem lenne ilyeneket üzenni, de nem visz rá a hangulat. Mert zsigereimből utálom a sztrájkot. A „bolsevik rémuralom” idején is utáltam és most is utálom. Jobban szeretem a párbeszédet, a tárgyalást, az egyezkedést — az utolsó töltényig (halálig). Ráadásul olyan területen, mint a vasút, antidemokratikus a sztrájk, fontos jogaimban korlátoz. Ennek ellenére tudomásul veszem, hogy vannak, akik élnek alkotmány adta jogukkal és „behomorítanak”. Csupán azt szeretném tudni, mi lesz ezután? Ha egyszer véget ér a sztrájk. Amikor már minden lehetséges pénzt elosztottak. Mert jó lenne végre észrevenni — ha úgy tetszik, a sztrájk után —, hogy ez a vasút nem vasút. Ezek a vonatok nem vonatok, az állomások nem állomások, a vasúti szolgáltatások nem szolgáltatások. Európai értelemben nem azok. Itt nincs rend, bűz járja át a várótermeket, a vasúti kocsik helyett koszládákban utazunk, a félelem szele söpör végig a nemzetközi vonatokon és a pályaudvarokon. Holnap belépünk Európába, és akkor majd kiderül, a vonatokról Magyarországon nem lehet le- szállni. Ha valaki mégis megkísérli, rájön, a Balkán földjére lépett. Ha egyszer véget ér a sztrájk, erről is jó lenne beszélgetni. Nehogy kisztrájkoljuk magunk alól a vasutat. Árpási Zoltán Ezek a vonatok nem vonatok, az állomások nem állomások, a vasúti szolgáltatások nem szolgáltatások Orosháza., 1925. így nézett ki a községháza. Amikor persze még község volt Orosháza. Népszerű hely lehetett — talán csak mert munkát adtak vagy segélyt osztottak ott — ha egy csendes napon — a felvételkor — vagy három tucatnyian álldogáltak előtte. Még egy csendőr is akadt köztük, aki épp a lámpa(telefon)oszlopot támasztotta
