Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-24-27 / 301. szám
KARÁCSONY 1998. december 24-27., csütörtök-vasárnap Békéscsabán nagyon közel állt a szívéhez Molnár Ferenc Olympiája, sok-sok év után eljátszotta Olympia anyukáját is, amiben ugyanolyan nagy sikert aratott. Csirkefej? Nem szerette igazán, mert a rendező a pesti előadás mintájára, „rá akarta rakni Gobbi Hildát”. Úgy érzi, sokkal jobb lehetett volna, ha önmagát adhatja. Szerette viszont A kőszívű ember fiaiban Baradlaynét, bár ott is másként gondolta a szerepet, nem katonás nagyasszonynak, hanem anyának. Meséli, hogy megkereste egy hölgy, aki látta a Szentirmay Éva színművésznő neve három és fél évtizeden át összeforrt a Jókai Színházzal, nélküle nem sok bemutatót láthatott a békéscsabai közönség. Aztán egyre ritkábban, a legutóbbi évadokban pedig már egyáltalán nem játszott. A Jászai-díjas művésznővel színházi és civil szerepeiről, hivatásról és hűségről, a szeretet nélküli világról, valamint aranydiplomájáról beszélgettünk. Meglehet, hogy a kép, amit közösen festünk, eléggé szomorúra sikeredik. Mentségül szolgáljon, hogy igaz! Évike négy éves korában kijelentette otthon: vagy színésznő lesz, vagy apáca. Szép, érdekes ruhák, a templomban is zene. Szombathelyen született, Budapesten nevelkedett, aztán maradt a színház. Érettségi a Mária Terézia gimnáziumban, utána a főiskola. Egy év Pécsett, egy Debrecenben, három évad a Budapesti Ifjúsági Színházban, akkor filmfőszerepet is játszott. ígéretes pálya kezdődött el a fővárosban, ám a férjét, Horváth Jenőt Győrbe helyezték főrendezőnek, s a fiatal művésznő vele ment 1954-ben. Majd férjét kinevezték a szegedi színház igazgatójának, odaköltöztek. Jött ’56, a direktort letartóztatták, öt évre elítélték. (A Szegedi Forradalmi Tanács vezetője volt.) Feleségét több művésszel együtt kitiltották Szegedről. Elvették a háromszobás szolgálati lakást, nem járt ellenforradalmároknak. Hívták Miskolcra, odaszerződött, albérletbe költözött. A nagyobbik fiúcska ötéves volt, anyai nagymamájánál maradt Pesten, ott járt iskolába, a három éves kicsit vitte magával. Szegénykének — ellenforradalmárok leszármazottjának — óvoda nem járt. Szentirmay Éva keményen dolgozott, sok főszerepet úgy játszott el, hogy előadások, gyakran tájelőadások, utazások után a késő éjszakában, hátán a kisfiúval, kezében szatyorral, pléddel battyogott hazafelé. Pár hónap elteltével megsajnálták, a kisfiú mehetett óvodába. A lakás viszont továbbra is csak vágyálom maradt, bár felajánlották: ha elválik a férjétől, 24 órán belül megoldják a problémáját. Na, erre nem volt hajlandó. Akkor nem. — Később aztán elváltam, persze, , nem politikai okok miatt. Hívtak Békéscsabára, jöttem 1960. augusztus elsején, s ’64-ben lakást kaptam. S akkor én megfogadtam: ha engem itt így értékelnek, csak a munkám számít, semmi más, akkor én... hűséges leszek ehhez a városhoz... *— beszélgetésünk során a művésznő nem először küzd a könnyeivel, majd erőt vesz önmagán és határozottan kimondja: kár volt! — Ma már látom, kár volt. Harmincnyolc esztendő, majdnem négy tartalmas évtized után keserű végszó. — A közönségtől mindent megkaptam, amennyire én szerettem őket, ugyanúgy szerettek engem is. Ha a közönség elfogad, nekem az a siker; mindegy, hogy hol vagyok. Játszani szeretek, nem híresnek lenni. Sok minden hiányzik belőlem, ami kell ehhez a pályához, nem vagyok sikerorientált, nem akarok minden áron karriert. Azt hittem, hogy mire nyugdíjas leszek, addigra majd itt is megcsinálják, ami már szinte minden városban megvan, az örökös tagságot. S öreg koromra nekem is, a Jókai Színház örökös tagjának ez jelent majd egy kis anyagi segítséget, időnként egy kis munkát is, és életem végéig itt jól eléldegélek. Hát, ez nem így történt... Nem, s ez fáj. A színházzal kapcsolatban manapság már csak az emlékezés tud mosolyt csalogatni a művésznő arcára. Azt mondja, nem a főszerepeken múlik. A kis szerep is lehet nagyon szép, fontos, kedves, a közönségnek emlékezetes, ha az jó, ha igazi csapatmunkához, baráti légkörhöz kötődik. A siker nem a szerepen múlik, hanem a színház belső hangulatán, a megbecsültségen, azon, hogyan érzi magát a színész a társulatban. Eljátszhatott minden olyan szerepet, ami „dukált”. Soha nem volt hiányérzete, hogy miért más kapja a figurát, miért nem ő. Összeszámolta, amire emlékszik: 190 szerepet játszott, 110-et Békéscsabán, 15-öt Gyulán, ennek legalább 70 százaléka főszerep. Szerepálom, amire mindig vágyott? Ilyen nem volt, azt szerette, ha a rendező gondolt rá szereposztáskor: ezt a Szentirmay „hozza” legjobban. — Ne én gondoljam úgy! Egyrészt akkor sokkal nagyobb a felelősségem. S azt mondják, kegyed akarta, s nem tudta megcsinálni. Másrészt, jobban látja a külső szem, hogy mi való a színésznek. és azt mondta, hogy tegezzél, akkor velem madarat lehetett fogatni. Nem tudtam azt mondani, hogy szervusz, csak azt: a kezedet csókolom. A lányunokám, amikor jön, hogy színésznő akar lenni, rémmeséket mondok neki, eszébe ne jusson! Az egyik legkiszolgáltatottabb pálya, mert objektiven nem mérhető a teljesítmény. Ehhez a pályához szerencse kell először, másodszor, harmadszor, és nem árt, ha van tehetség. Soha nem voltam elégedetlen, magammal teljes harmóniában éltem, és minden nap nyugodtan bele tudtam nézni a tükörbe. Nem kellett megalázkodnom. Más dolog, hogy ma nem mondhatom magamat boldognak. Nem ítélek el ezért senkit, ilyen a világ, és kész. Dehát milyen ez a világ? Évtizedekért, sikerért, hűségért kegyelemkenyérrel, majd mellőzéssel fizet? Kort, nevet nem tisztel, de még a teljesítCivil felvétel otthonról, a művésznő hűséges társával, Picurral FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET találkozások. Vagy Syrakusában, hány Shakespeare-darabban ott a kikötő, s ott vagyok... A kutatás, a felkészülés nem csak utazások előtt, hanem szereptől szerepig is mindvégig elkísérte, minden bemutató előtt igyekezett elolvasni, amit csak lehetett a korról, a szerzőről, a figuráról, a műről, hogy aztán, ha felmegy a függöny, önmagát adhassa. Olyannyira, hogy — porckorongsérv ide, törött láb oda — a színpadon megszűnt a fájdalom, nem a saját ideg- rendszere működött, s mikor vége lett az előadásnak, összeesett, úgy vitték le a színpadról. A művésznő kötöget, varrogat, de ez kevés. Hála Istennek, egészséges, tele van energiával, vállalna munkát is, nem titkolja, hogy a pénzre is szüksége lenne. Űnokáit imádja, őket kárpótolja azért, amiért fiai mellől anyjukat annak idején „elvette” a színház. — Össze kell hozni a színházi és a családi szerepet, mert szerintem egy nő élete akkor teljes, ha gyereke is van. Nagyon nehéz. Ma már tudom, hogy milyen keveset tudtam együtt lenni a gyerekeimmel, mennyivel többet kellett volna. Otthont teremteni és sikert aratni, e kettős szerepet egyformán minőségi szinten megvalósítani sosem könnyű. És az ünnepek? — Megint egy fájópont. Nekünk az ünnepek semmi mást nem jelentettek, mint plusz munkát. Az igazi bensőséges, családi ünnepet mi soha nem tudtuk megtartani. Menni kellett. Ünnepnapokon általában két, sőt, három előadás volt. Amíg éltek, a nagymamák segítettek be, hogy mégis legyen otthon valami... A szerepek ugyanazok, csak a személyek változnak — mondta mindig a nagymamám. Most Éva mama süt és viszi négy unokájának a beiglit, a zser- bót meg a gesztenyés kiflit. Először Pesten, aztán Csabán ünnepelnek. — Még ez a jó, hogy nagymama vagyok, mert ez ad valami célt az életemnek. Megyek unokázni! Mindig kérik, hogy meséljek régi színházi sztorikat. Istenem, mennyi minden történt, jópofa esetek! Mennyit marhás- kodtunk, micsoda bulik voltak. És szerettük egymást — ami ma már nincs... Szentirmay Éva meggyőződése — minden keserű tapasztalata ellenére —, hogy a jó színház igenis képes hatni az emberekre. Ha nem jó, akkor viszont árt, mert ízlésromboló. Legtöbbet azzal ad a munkában megfáradt embereknek, ha kiemeli őket a napi robotból. Mindegy, hogy vígjáték, vagy dráma, színvonalas előadás legyen! Ami több, emelkedettebb, más, mint a hétköznapok. Amitől el lehet felejteni kicsit azt, hogy milyen rossz ez a világ. Felmutatni valami képet, ami után érdemes vágyódni — ez is a színház lehetősége, dolga lenne. Hajó az a színház. Niedzielsky Katalin A. la. U2S/a r. sz.*?•««>!« Sí. Ul«: MKM rttUtéi a. Of. t99*. XI. n. Az ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenység elismeréséért Emlékezetes alakítás a régi szép időkből: Imádok férjhez menni! kőszívűt, óriási rózsacsokrot vitt a színházba. Elmondta, neki is három fia van és köszöni... Ezek azok a pillanatok, amik sok mindenért kárpótolnak, amikor minden keserűséget elfelejt az ember. Mik azok a vonások, amelyek hiányoznak az egyéniségéből? Amik kellenek a sztárcsinál áshoz? Játszani szeret, de lobbizni nem. Megjelenni, gratulálni, ha valami nem tetszik? Nem a Szentirmay világa. Inkább eltűnik, mert képtelen rá. Imi a rádióba, a filmgyárba? Na, nem. Amikor a pályáját elkezdte, a híres pesti rendezők lejártak vidékre előadást nézni, felmérni, hogy volt növendékeik hogyan fejlődnek. Aki jól dolgozott, előbbre került, azaz Pestre. Szentirmay Éva Pesten kezdte, családi és történelmi okok sodorták vidékre. A szakmai elismerés pedig hazánkban egyet jelent a fővárosi elismertséggel, amiről odafönn nem tudnak, az nincs is. Alig merem megkérdezni: milyen érzés a mai világban, a vidéki Magyarországon színésznőnek lenni? Ezen a csodálatos, de kíméletlen pályán megidősödni, három és fél sikeres évtized után kívülről látni, ami az egész élete volt? — Szomorúnak látom az egész magyar színház helyzetét. Az én korosztályom mindenhol eltávolodott a társulatától, éli a maga cseppet sem könnyű nyugdíjas életét. Megszűnt az a szellem, ami régen a színházban volt. Ma már semmi nem hasonlít ahhoz a világhoz, amikor én a pályát elkezdtem. Amikor engem a Szörényi Éva, vagy a Mészáros Ági behívott az öltözőjébe ményt sem, és nagyon könnyen, gyorsan felejt. Azt nem, hogy rendszer- és vezetőváltáskor ki hol állt, mit mondott valaki mellett, vagy ellene. Inkább azt, hogy mit tett, amíg jelen volt — mondjuk, a színpadon — , mit tett hozzá a közös alkotáshoz. Sietve megjegyzem: a színház nem egyedi példája annak, hogyan lehet Olympia — a szerep érdekessége, hogy évek múlva eljátszotta édesanyját is elszakadni az öregektől. Kevés cég, intézmény törődik azzal manapság, vajon hogyan élnek egykori dolgozói. Figyelem, emberség, szeretet — a haszonközpontú hajszához, teljesítményorientált munkahelyekhez nehezen illeszthető dolgok. Pedig nem feltétlenül anyagi kérdésről van szó. A Színművészeti Főiskolán szeptemberben ' bensőséges ünnepséget rendeztek az ötven évvel ezelőtt végzett hallgatók tiszteletére. Kilencből négyen maradtak. Virágcsokor, egy kis pénz — bizony jól jött az aranydiploma mellé. A színház és a város még nem köszöntötte színészét. Szeptember óta „még csak” három hónap, hetvenedik születésnapja óta „még csak” két év telt el. Ilyen a világ? Az sem csak a színház intézményére jellemző, hogy nyugdíjasai bizony nem éppen fényes anyagi körülmények között élik napjaikat. A pénz fele elmegy a rezsire, ami marad, abból kell megélni. Ha karácsony előtt váratlanul közbejön egy konvektorjavítás, nem marad pénz ajándékvásárlásra, hacsak nincs valamilyen aranytartalék. Szentirmay Évának azért nincs összegyűjtött pénze, mert amíg tehette, utazásra költötte. Huszonkét országban, százkilencven városban járt, a fél világot-. beutazta, ez az egy szenvedélye volt, ami átsegítette sok nehézségen. Nincs színes tévéje, nem vett mikrohullámú sütőt. Ha rossz kedve van, előveszi az albumokat, és újra utazik... — Annyi új élmény, annyi ismeret! Amikor Indiában voltam, még magam is megváltoztam, azóta sok dologról másképp gondolkodom. Égyedül utaztam mindig, nem mentem a csoporttal; nem szeretem, ha nekem az idegenvezető mondja, hogy mit látok. Én felkészülök, hetekkel előtte minden irodalmat felkutatok, kiválasztom, hogy mit akarok megnézni. Az nem érdekel, hogy hány méter, mert úgyis elfelejtem, ha mégis tudni akarom, fellapozom a könyvet. A cseppkőbarlangban ne mondja senki, hogy hét törpe, hadd lássak én hét kaktuszt, ha én azt akarok látni! Törökországban mentünk Ephesosba, és én játszottam korábban Az ephesosi özvegyet. Mindenfelé bolyongtam, az idegenvezető kérdezte, hogy nem vagyok megelégedve. Mondtam neki, tudja, én már jártam itt... Mykénében sírógörcsöt kaptam, csak álltam az oroszlános kapu előtt, és sírtam. Klütaimésztrát játszottam, itt éltem, itt vagyok. Az Ak- ropoliszon is ugyanezt éreztem, a Lüzisztrátéból, fantasztikusak ezek a Szentirmay Évának szeretettel, aranydiplomához és születésnapra, köszöntés helyett Hogy tetszik lenni, művésznő?
