Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-24-27 / 301. szám
1998. december 24-27., csütörtök-vasárnap KARÁCSONY Kéz a kézben Életről, halálról, s amiről ugyan nem beszéltünk: a szeretetről Tanmese, kivételesen nem a görögök, hanem — a latin nyelvre hivatkozással — a rómaiak nyakába varrva: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. S ha az ember a végére akar járni a dolognak, kiderül: a halálra nem tanít bennünket senki. Ilyen didergés évszakban már szinte illetlenség szóba hozni az elmúlást, ráadásul ünneprontó a vüágért sem lennék, így aztán a magam részéről megbékéltem a világgal: ezúttal mindvégig az életről beszélek. Illetve beszélgetek, hiszen az élet horizontjának ismeretlenbe tágítására Fazekasné Földes Ilona nélkül nem is vállalkoznék. Fazekasné Földes Ilona Békéscsabán él, részese annak, amit hivatalosan „otthoni szakápolási szolgálatnak” neveznek. Mi meg szinte azt sem tudjuk, mi fán terem az ilyen. — Valóban, alig néhá- nyan dolgozunk e területen Békés megyében — mondja Fazekasné Földes Hona. — Van, aki egy adott ön- kormányzat alkalmazottja, mi közkereseti társaságot hoztunk létre. Hárman főállásban dolgozunk, hárman mellékfoglalkozásúként kötődnek hozzánk. Jelenleg Békéscsabán és Eleken találkozhatnak velünk. Amit mi teszünk — a szakápolás — nem a hagyományos ápolás, gondoskodás. — Innen kezdve akkor nem értem a dolgot. ■— Amit mi csinálunk, a kórházi ápolást váltja ki. Sok minden más mellett gyógyszereket, vénás injekciókat adunk, katéterezünk, a drének, sztómák használatára tanítunk — a betegek lakásában. Elindítjuk őket a gyógyulás útján, foglalkozunk a krónikus betegekkel. Amikor valakit ilyen állapotban hazaengednek a kórházból, nagyon egyedül marad. Legtöbbjüket meg kell tanítanunk a mindennapi élet folyására is. Arra, hogy ilyen körülmények között hogyan tudhat — amennyire egyáltalán lehetséges — magáról gondoskodni. S tanítani kell a családot is, mely eleinte állandóan ott van a beteg mellett, aztán előbb-utóbb belefáradnak. — Valamit rosszul csinálunk? — Nem kell mindent elvégezni a beteg helyett. Amit csak tud, csináljon ő. Egy agyvérzettet, aki félig béna, arra kell ösztönözni, hogy próbáljon felülni, s tenni ezt-azt. A beteg is könnyen elfogadja, hogy mások tesznek-vesznek helyette. Később aztán igen nehéz rávenni, hogy önmaga végezze a tennivalókat. Fazekasné Földes Ilona e vidéki. Kamuton született, édesanyja, édesapja most is ott él. Békésen érettségizett, a kellő pontszámmal sem vették fel az orvosi egyetemre — akkoriban egy tanárapa még gyengítette volna a szocializmust —, majd ápolónőképzőt végzett. Egy évig az I-es belklinikán, tizenegyig a központi intenzív osztályon nővérkédé« Szegeden. Aztán Veszprémbe került, ahol a megyei kórház főnővére lett. Hat éve hazaköltöztek Békéscsabára, egy év kórházi szolgálat után megcélozta az Országos Egészség- biztosító (OEP) otthoni szakápolásra kiírt pályázatát. S nyert. Harmadik éve végzik e munkát társaival. Azt bizony nem sikerült kibogoznunk, hogy milyen mérési mód alapján állapítják meg javadalmazásukat. Az OEP vizitszám szerint fizet. Ám meghatározzák, hogy egy betegre mennyi idő fordítható naponta — ennek maximuma három óra. S ha kétszer is fel kell keresniük? Akkor a második út társadalmi munkának számít. Ez az OEP egyet fizet, kettőt kap akciója? Pénz hiányában minimális vizitszámmal kénytelenek dolgozni. A kórházi szakápolás kiváltása az otthonival ugyan elhatároztatott, de két év alatt sem valósult meg. A cél akkoriban egy csomó és költséges kórházi ágy kiváltása volt. A kórházak helyzete sem könnyű manapság, érthető, ha kőkemény lobby védi az érdekeiket. — Hogyan került erre a pályára? — Mindig is az egészségügyben akartam kikötni, s ma sem vágyom máshová — folytatja Fazekasné Földes Ilona. — Mindenkinek így sikerüljön a pályaválasztása! Még 1984-ben elvégeztem az egészségügyi főiskolát, s előtte, utána mindazokat a szaktanfolyamokat, melyekre éppen szükségem volt. Főnővérként inkább szerveztem. Az sem volt könnyű: mindig is rosszul fizették a szakdolgozókat, állandó hiánnyal küszködtünk. Ilyen körülmények között se a beteg, se a nővér nem érezte jól magát. A nővérek alkalmazásakor mindig bekalkulálják az emberségünket. — Egy otthoni szakápolónak szüksége van a főiskolai végzettségre? — Nagyon is. S megfelelő előzetes gyakorlatra. Itt ugyanis önállóan kell cselekedni, nagyobb a felelősség is, mint egy kórházi osztályon. — Hogyan képes érzelmileg feldolgozni a tragikus eseményeket? — A tragédia, az tragédia. Még így, harmincöt év után is. Ami éltet: az, amit a betegtől visszakapok. Az ő sikere nyomán lépek én is tovább. S amikor már szinte összetörnek a tragikus események, akkor a családom segít. Tudja, vannak rutinfeladatok, de egy ember sorsa sohasem rutinügy. Nagy kihívás számunkra egy béna embert rávenni, hogy álljon talpra, tanuljon meg járni. — Ezt például hogyan lehet elérni? — Először meg kell ismemi őt. Tudnunk kell, hogyan kelt fel, járt megbetegedése előtt. Látja, ilyesmin nem is szoktam gondolkodni. Persze a lányokkal meg szoktuk beszélni, mit, hogyan csináltunk. Göröngyökkel teli az otthoni ápolás kiteljesedéséhez vezető út. A háziorvosoknak is jobban meg kell még ismerkedniük lehetőségeivel, s bizalmi ügyről lévén szó, az orvosnak és a szakápolóknak tudniuk szükséges egymásról sok mindent. S a társadalom gondoskodása nem állhat meg a szakápolásnál: ott kell feszülnie mellette a szociális hálónak is, gondozás formájában. Persze nem maradhat el a család gondoskodása sem. Ami a szakmát illeti: a gyulai egészségügyi főiskolai képzésben felkészítik a gyerekeket erre a munkára — gyakorlatra is kirajzanak immár. — Ha összeáll minden, az otthoni szakápolásnak éppúgy ki kell épülnie, mint a védőnői szolgálatnak — tekint egy kicsit a jövőbe Fazekasné Földes Ilona. — Szegények, gazdagok, tanultak, kevésbé azok a betegek. Mit tesz ez az otthoni szakápolásban? — Az a fontos, hogy mi mennyire vagyunk felkészültek. Úgy kell végeznünk a dolgunkat, hogy az említett mellékkörülményektől függetlenül mindenki megkapja, amire igazán szüksége van. Az egész embert kell néznünk, akkor van esély az eredményre. Tudja, sokszor egy kétperces katéterezést egyórás beszélgetés követ. Egészen személyes dolgokról is szót váltunk. Nem a mi dolgunk lenne ez, de jó a betegnek, ha valaki meghallgatja. Ráadásul sokan vannak úgy, hogy bizalmas gondolataikkal nem akarják terhelni a családjukat. Pláne az idősebbek. Olyan is előfordul, hogy a család nagyon szeretne segíteni, s azzal ront el mindent. A mi dolgunk, hogy a családnak segítsünk megoldani a betegség kapcsán felmerülő kérdéseket. A szakápolást az állam még csak finanszírozza valahogy. Ám a szociális gondoskodásért fizetni kellene — a rászorulók többségének viszont nincs rá pénze. A megyében egyedül Eleken találkoztunk olyannal, hogy a szociális gondoskodás — az ebédhordás, a bevásárlás, a takarítás — költségeit a helyi önkormányzat magára vállalja. Ami meg most történt... A két feladat irányítását szétválasztották: két minisztérium osztozik rajtuk. —A kórházakat is biztatgatják, hogy hozzanak létre ápolási részlegeket. — Én nem erőlködnék vele. Egy idő után csaknem mindenki visszavágyik az otthonába. Az utolsó stádiumába kerülő tumoros beteg is. Idős korban minden új környezethez nehezebb alkalmazkodni. Ráadásul akár hatan is fekszenek egy szobában, némelyikük kikötve. — Kikötve? — Öreg fát nem lehet átültetni. A kórházba került idősek egy része hamarosan zavart állapotba kerül, fel akar kelni, el akar indulni valahová. S ha leesik az ágyról, végzetes combnyaktörést szenvedhet. S annyi nővér nem létezik, hogy mindig, mindenkire figyelni tudjon valaki. Egy kórház éjjel-nappal működő nagyüzem. Könnyen lehet, hogy a kórházba került idős ember egy hét után oda nem illő dolgokat mond vagy tesz — felborul az egyensúlya. Azt hiszem, az otthoni szakápolás a jövő útja. A fiatalabbak is rászorulnak. Ismét előretör például a tébécé. — Mert? — Mert az ember nem vehető ki a környezetéből. Nehezen él valaki, jön a kocsma, nem marad ennivalóra, „lerobban” — s már helyben is vagyunk. Szóval, mindig az egész embert kell néznünk. Előbb-utóbb teljes partneri kapcsolatba kell kerülnünk az orvosokkal, törekszünk is erre. Természetesen nekünk kell tanulnunk, bizonyítanunk, hogy elfogadjanak bennünket. —Ameire önöknek járniuk kell, sűrűn megfordul a halál is. Ez nehéz teher? «KES MEGYEI HÍRLAP Fazekasné Földes Ilona a házhoz járó emberségre esküszik — Tudjuk, mindenkivel nem halhatunk meg, de a gyakorlatban mégis majdnem mindig így történik. Látja, itt jut eszembe: az egészségügyi dolgozóknak is szükség lenne metálhigiéniai segítségre. De visszatérve a halálra: mind megöregszünk. Negyven-ötven éve nem volt kérdés egy családban, hogy ki lássa el az öregeket — igaz, nem két embernek kellett dolgoznia ahhoz, hogy megéljen a család. De nem csak az öregek mellé kell leülni: sok fiatal szorul például krónikus művese- kezelésre. A hosszú hónapok alatt mind szinte családtagunkká válnak. Azt hiszi, könnyű elviselni, amikor állapotuk rosszabbodását látjuk?! — Az ilyesmi aligha parancsolható bele napi egy-három órába. — Hát nem. Kialakul közöttünk a bizalom. S akkor ugyan hogyan hagyhatnám ott? Innen kezdve a dolog nem fizetség kérdése. Az ilyesmit — még ezt is — nem vehetjük el az idős vagy más rászoruló embertől. — Az önt ismerők elmondják, hogy egy fél napot is ott ül a haldokló mellett, kezét kezében tartva. — Egyedül meghalni nem könnyű dolog. Ameddig csak lehet, úgy gondoljuk, a halál valami olyasmi, ami előfordulhat, de nem velünk. S ha a közelünkbe férkőzik, nem fogadjuk el létezését. Ezért nem fogják meg sokan a nagyon egyedül maradt ember kezét. Tudja, egy-egy mozdulatban sok minden benne van. Remélem, annak idején lesz majd, aki nekem is megfogja a kezem. — Az emberek megérzik a vég közeledtét? — Mindenki. Persze nem tudom, tu- datosul-e valamennyiükben. Ha a környezete ráfigyel, észre is kell vennie. Van, aki a végsőkig kitart, mert még találkozni akar valakivel. Amit tudok: mindenki élni kíván a legvégsőkig. Van, aki segítségünket kéri. —A kézfogás segítség? — El sem engedik a kezem. S ha nekik ez jó, hogyan is vonnám ki a kezükből a magamét? A családtagok már azzal is sokat tesznek, ha az utolsó napokban, órákban időnként rányitják az ajtót. S ha nem teszik, a haldoklók mentegetik érte hozzátartozóikat... — Egyre inkább érvényesül az, hogy a beteg megtudhatja orvosától, mi vár rá. Jó vagy rossz ez az őszinteség? — Az nem baj, ha szembesülünk a helyzettel. Csak aztán az orvosnak nincs ideje megbeszélni a dolgokat a beteggel. S nincs is hova visszajárnia a felmerült kérdéseit tisztázni. Ha visszamegy az orvoshoz, azt látja, hogy ötve- nen várakoznak a rendelőben — inkább hazamegy. — Hálásak önöknek a betegek vagy a családtagjaik? — Nem nagyon kell hálálkodniuk. Az én hitem a beteg visszajelzéseiből táplálkozik. Nem abból, amit mondanak, hanem abból, ha látom: egyszer csak megteszi, amit kérek, várok tőle — például felül az ágyban, megmozdítja kezét vagy lábát. Egyszerűen meg- cselekszi a hétköznapi csodát. Ilyenkor megfogom a kezét — ő is tudja, miért. Ekkor önt el az érzés, hogy valamit azért jól csináltam. Tudja, megtörölheti az ember egy nehezen mozduló beteg homlokát. De ennél fontosabb elérni, hogy ő legyen képes rá. Hogy túltegye magát mindenen, letörtségen, szégyen- érzetén, s több hónapi bénultság utári ki tudjon, ki merjen menni ái utcára. Úá ilyenkor találkozunk, s boldogan odaköszön nekem... —Nehezen kérdezem meg, s ha akar, természetesen ne válaszoljon. Miben áll a hite? — Az univerzumban hiszek, de abban nagyon. Tulajdonképpen mindegy, miben hisz az ember, csak találjon valamit, amiben hinni képes. Ez már segítség a legnagyobb megpróbáltatásokhoz is. A hit abban segít, hogy elfogadjuk a dolgokat olyanoknak, amilyenek. Ismerek egy kilencvenegy éves asszonyt, aki vak, ennek ellenére felkel, s maga süt. Csodálatos ember. — Vajon a törvényeket gyártók, az életünket szabályozók tudnak ilyen dolgokról? — Azokon a helyeken is állni kell valakiknek. Az új szociális törvény keret, de ezzel nincs elintézve a dolog: meg kellene találnunk egymást a hétköznapokban is. Egy nagyon beteg és nagyon szegény ember elmegy a természetgyógyászhoz, aki azt mondja neki, egyen telítetlen zsírsavakat. Olívaolajat ajánl. Miből vegye meg?! Járjunk inkább a földön! Áz egész embert kell néznünk, nem győzöm hangsúlyozni: szervezete, problémái egészét, a környezetét. Ha csak egyetlen ujjamat elvágom, máris a másikat, a másik kezemet kell terhelnem, túlterhelnem. S ennél csak bonyolultabb dolgok léteznek a világban. Kiss A. János
