Békés Megyei Hírlap, 1998. december (53. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24-27 / 301. szám

1998. december 24-27., csütörtök-vasárnap KARÁCSONY BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Almok és valóság a panelvilágban A mama nyolc unokájáért vívja „csatáját” Jártunk mi már ennél a családnál, fel­hívták rájuk a figyelmünket, hogy lám, ennyi ember sem feltétlenül süllyed le a semmiben, tud becsülettel gyereket nevelni kevés pénzből, kis helyen. Megkedveltük a nem csüggedő famíli­át, s csak nagyot csodálkoztunk, hogy 1996 óta mennyit cseperedtek a gyere­kek. Akkoriban lett nyilvánvaló, hogy édesanyjuk halálos beteg, az­óta sajnos, már nincs az élők sorá­ban a harmincegy- néhány éves asszony. Gyerekhangok szűrődtek át az aj­tón, majd belépve „névsorolvasást” tartottunk. Zsanett kisbabából a csa­lád kedvenc ovisjelöltje lett két és félévesen, Peti öt, Jolán hat, Ta­más hét, Ákos nyolc, Margitka kilenc, Imi 12 és Kla­udia 15 éves, akár az orgonasípok so­rakoznak egymás mellett. — Korán kezdődik reggel nálunk az élet — mondja a vékonyka asszony, a „mama”, aki tartja a frontot. Valódi csatát vív a fennmaradásért, a szinten tartásért, az életért, az unokákért. Cso­da, hogy szikár, szívós termetében mennyi a keménység az erő és a szere­tet, amely békésen megfér egymás mellett. Másként talán nem is lehetne tovább így élni. — Hat órakor ébresz­tő, mosakodás, reggelizés — folytatja —, a négy iskolás indul elsőnek, azu­tán mehetnek az ovisok. Hárman ma­radunk itthon, Zsanett, Klaudia és én. A párom az anyagbeszerző, felderíti, hol, mit lehet olcsóbban vásárolni az élelmiszerekből. János fiam utolsó éves kőműves szakmunkástanuló, ké­szül ő is az életére. Négy gyermekem­ből már csak a két fiamra számíthatok igazán, mert ők valóban jó gyerekek. Az idősebbik már családos, mégis se­gít, ahol tud. Az unokáim édesapja ko­rábban többször megfordult nálunk egy kis zöldséggel, krumplival, gyü­mölccsel, de nagy úr a feledés... Sorban hazaér a gyerekcsapat, ki­terítjük a zselés szaloncukrot, a társasjátékot — ki mehetne üres kéz­zel ennyi gyerek otthonába —, üdvrivalgás a kö­szönet, no meg a noszogatás, játsz- szunk már együtt! Az egyik csomag cukrot felbontjuk, csodálkozva ta­pasztalom, hogy csak külön felszó­lításra vesznek be­lőle, merthogy kell majd a fenyőfára is. Margitka egyetlen jrillantásával irá­nyítja az aprónépet, Ákos nagyot lapít a sarokban, rossz fát tett a tűzre az is­kolában, mama megfeddte. Egyébként hál’ isten, nincs sok baj a gyerekek ta­nulásával, eszük is van, többnyire jó jegyeket hoznak hazafelé egy-két inte­lem társaságában. A József Áttila isko­la pedagógusai segítenek és megértőek is a nagycsalád gondjaival szemben. Klaudia sajnos enyhén sérült, szülés közbeni ártalom hatására a megválto­zott képességű gyerekek iskolájába jár. Azaz járna, mert a mama képtelen a háztartást vezetni, s őt még odaszál­lítani. Szomorúan mondja, tudja, hogy sok a rászoruló ember, de ők is bead­ták már évekkel ezelőtt a gép­kocsivásárlási támogatási kérelmet a Sok jó ember kis helyen elfér — állítja a frázisszerű szólás, amelynek mégis kénytelenek voltunk bizonyítékát látni a békéscsabai Lencsési lakóte­lepi két és fél szobás, szűk konyhás panel lakásban. Ve­ress Margit és párja nyolc kisunokával, s egy szinte már férfinak számító fiatal­emberrel osztják meg több, mint két esztendeje. nák, szeretik a szép ruhát, a fodrosat, a színeset, babaházat, Barbie-babát kí­vánnak. Tamás eleven, mint a tűz, Ákos kicsit trehány, de jófejű, Imi ko­moly kiskamasz, Peti egy kismackó, Klaudia pedig a mamához lépten-nyo- mon ragaszkodó, szeretere vágyó lányka. A kívánságlistán távirányítós autó, matchboksz kisautó, pingpong­ütő, -asztal, labda, Battman-képre- gény, sok-sok játék szerepel, valószí­nűleg álmaikban jut is rá pénz. Szeretetre méltó, jóravaló vidám kis társaság ez, csak az édesanyu pótolha­tatlan, ő nagyon hiányzik... B. Zs. FOTÓK: KOVÁCS ERZSÉBET Gyermekcsokor a Lencsésiről mozgáskorlátozottakhoz, de nem ke­rültek sorra. Zárójelben súgja a pici asszony, talán majd az egyesület új ve­zetése méltányosan bírálja el a sorsu­kat. — Igaz, nem szeretek én senkitől sem kérni — mondja —, megpróbál­juk beosztani, amit kapunk. Ezek a gyerekek nem éheznek, szépen fejlőd­nek, az öltözékükről sem mondaná meg senki, hogy nem vagyunk jómó­dúak. Azt azért nem feledem, hogy a csabai Bisztray néni manapság is tá­mogat bennünket, s az Elektroháztól is kaptunk egy automata mosógépet. Szocpollal jutottunk Békésen egy na­gyobb házhoz, de lakhatóvá kell még tenni, majd apránként sikerül. Jáno­som ha végez, többet javítgathat a fű­tésen, vízvezetéken, s akkor talán majd kiköltözhetünk a fészekalja gye­rekkel. A karácsonyi csa­ládi ajándék egy jóméretű disznó, erre kell futnia, hi­szen eszik ez a sok száj rendesen. Belekukkantunk még a szekrényekbe is a mama invitálására, a rengeteg ru­hanemű glédában áll, tisz­tára mosva, vasalva, csak az előszobában sorakozik az újabb holnapi munka­adag, a sáros cipők, kabá­tok gyülekezete. Köszönőfélben még egy kis jellemzést és kí­vánságlistát kérünk Mar­gitkától, a gyerekektől. Zsanett, az apróka, Jolán- ka, a szöszi, Margitka a kis tini, akár a prímádon- Katonás rend a szekrényben „Dolgozunk és a hitünkkel éltetjük egymást” A vésztői református szeretetotthon családias melegében Az évek gyorsan szállnak a magyarság feje felett. Egyre több az idős ember, s kevesebb a megszülető. Nem vészharangot konga­tunk, hiszen a tény közismert, csupán tudomásul kell vennünk, hogy egyre többen vannak a közép- és időskorúak. Aki munkaké­pes még, az dolgozik, ha van hol, szaporodnak az ellátásra, gondo­zásra szorulók. Az állami időskorú otthonok zsúfolásig telten, az üres helyre várakozók hatalmas listájával. Nagyon nagy jelentősé­ge van az alapítványi, magán- és egyházi szeretetotthonok létének. Az idei decemberben lett éppen öt éves a vésztői református szeretetott­hon. Az intézet vezetője: Juhász Sán­dor református lelkipásztor, főnővére: Szabó Imréné. Ötven idős ember a la­kója a háznak, majdnem mindenki az 1900-as évek elején született, többsé­gük asszony. „Dolgozunk és a hitünk­Szabó Imréné szavaival is nyugal­mat áraszt kel éltetjük az otthont” — vallják az it­teniek. A nevében viselt jellemző szó, a szeretet sugárzik az emberekből, a fa­lakból. Nem fényűző ez a ház, nem is hiszem, hogy az itt élők elvárnák, de nagyon otthonos, meleg (a szó valódi értelmében is). A régi parókia épületé­ből alakították ki, hozzáépítettek, to­vább bővíteni már nem szándékoznak. Az ablakok egymásra néznek a szom­szédos református egyházi iskolával, ahol több, mint kétszáz gyermek szembesül a különböző korosztályok létével, az emberi múlandóság, gyen­geség, egymásrautaltság valóságával. Juhász tiszteletes úr 1983-ban hazajött Vésztőre Nyírbátorból. Lelkipásztor volt az édesapja is, az a felesége, ő ma­ga pedig éppen ebben a házban szüle­tett, ahol vendégeskedünk. — Hazajönni mindig jó, beillesz­kedni nem nehéz, de a politikai fogad­tatásunk itt, Nyírbátor után (ahol meg­becsült emberekként éltünk a település közösségében) nem volt éppen szívde­rítő. — Emlékezik a tiszteletes úr. — Szerintem lehet más véleményen vala­ki, de az egyház kétezer éve olyan ér­téket képvisel az emberek között, amely tagadhatatlan. Igyekszem feled­ni a kezdeti nehézségeket, a mai pol­gári világban pedig tesszük szépen a dolgunkat. 1988-ban így renováltat- hattuk a templomot, amelyre ismét rá­fér a felújítás. —Hogyan született a szeretetotthon alapításának gondolata? Juhász Sándor lelkipásztor, ott­honépítő — Az egyház jellegéből fakad a kari­tatív tevékenység. Már édesapám szol­gálata idején is látogatták a rászoruló családokat, adományokat közvetítettek számukra. Szociológiai tevékenységem nyitotta fel a szemem, öregszik Vésztő, 8250 lakója közül kétezer a hatvan éven felüli, legalább hatszázan magányosak. Mi a hitünkből fakadón segítünk, de mindenkin, aki rászorul és módunkban áll a támogatás. Van egy alapítványunk is, amely támogatja ezt az intézményt is, de főként az állami járandóságból és az egyházközség (három, négyezer refor­mátus gyülekezeti tagot jelent ez) segít­ségével, s az állandó lakók nyugdíjának 80 százalékából működtetjük az otthont. Kötelező támogatás nincs, de alapítvá­nyi hozzájárulást önkéntes alapon és szabadon meghatározott összegben el­fogadunk. Bárki, aki segíteni tud vagy kíván, teheti, s mi is ezt tesszük a test­vérotthonokkal. — Hogyan élnek itt nap, nap után? — Gondozás, ápolás a munkánk a bentlakásos szociális intézményünk­ben, minden dolgozónk az elkötele­zettsége mellett szakképzett. Állandó orvosi ellátást biztosít számunkra dr. Jaskó János családorvos, vagy aki ép­pen ügyeletes. Amíg nem voltunk technikailag, módszertanilag felké­szülve, hangsúlyoztuk, hogy egészsé­ges idősek otthona vagyunk, nem be­tegintézmény. A vállalásunk ma már úgy szól, hogy ha valaki bekerül, élete végéig ápoljuk, gondozzuk, felkészül­ten a betegségekre is. Három néni él még a régi lakók közül. —Bizonyosan nehéz Önökhöz is be­jutni, hogyan lehetséges mégis? — Az ötven lakó közül öten nem helybeliek, teltházunk, várakozónk ne­künk is van. Az orvos, a családsegítő szolgálat hívja fel a rászoruló figyel­mét az otthonunkra. Mi pedig a család­dal, a jövendő lakóval egyeztetünk, a presbitérium mondja ki a döntő szót. 1993-tól folyamatosan bővítettünk, először 7, majd 17, azután 37, 45, s most 50 lakónk van. Ma már elsősor­ban a korszerűsítést, az emberi körül­mények megtartását látjuk fontosnak. Családias jellegű, kislétszámú otthon létesítésére hirdetett pályázatot 1992- 93-ban a szakminisztérium, így alakul­hatott meg az otthonunk. — Jókedélyű, vidám és kedves, na­gyon is gyakorlatias gondolkodású embernek ismertem meg Önt-e néhány óra alatt. — Köteles hívő vagyok, mégis val­lom, hogy a keresztyének nem savanyú uborka hangulatú lények, ájtatoskodó jelleműek, hanem hús-vér emberek, a másokéhoz hasonló gondokkal bajok­kal küzdve, de a hitünk erejével felvér­tezve. Nekem is vannak nehéz perceim, amikor meg kell erősítenem magam. Karácsony áldott szentestéjére ké­szültek az otthon lakói. Bekukkantottunk a szép szobákba, egyéni ízléssel berendezett közösségi lakóterekbe, nappalikba. Nem könnyű az együttélés, alkalmazkodás, hát még idős korban. A szeretetotthon dolgozói ebben próbálnak segíteni a lakóknak, s ezt többnyire nyitott lélekkel meg is értik az idős nénik, bácsik... Bede Zsóka Ez a legnagyobb, tágasabb szoba, a többiek egy-két-három ágyasak FOTÓK: KOVÁCS ERZSÉBET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents